A brüsszeli migrációs és integrációs politika csődje nap mint nap életeket veszélyeztet
Magyarországon ilyen nem fordulhat elő.
A megvédéséhez viszont vissza kellene építenünk az Európa-erődöt. Ha még lehet.
Nyitókép: FREDERICK FLORIN / AFP
Néhány éve a valóság ránk rúgta az ajtót. A világméretű pandémia óta oszladozik „az ember mint másik isten” által működtetett füstgép szivárványszínű köde, bombák fénye mutatja röntgenként a felszín alatti valót. Nem kell hívő kereszténynek lenni ahhoz, hogy belássuk az emberi végességből adódó tökéletlenség adottságát.
Nem vagyunk másik istenek.
A Hamász még arra is ráébreszthette a fényességes Nyugatot, hogy a vallásháborúk kora sem múlt el, és ezzel az önfeladásig szekularizálódott nyugati civilizáció nem tud mit kezdeni. A közel-keleti (egyben afrikai!) helyzetet nem lehet nyugati logikával megérteni, mondják tudós ismerőseim, és hajlandó vagyok nekik igazat adni abból kiindulva, amit látok belőle.
Ugyanők azt is állítják, hogy ez nem az Európa-erőd falaink kívüli történet, mert Európa-erőd nem létezik. Lebontottuk a falait, ami maradt, az legfeljebb kapu szárnyakkal.
Az ember mint másik isten korszakának kezdetekor a várromokból elhordott kövekből városokat építettünk.
Ma ezekben a városokban a lebontott Európa-erőd romjait dobálják rendvédelmi szerveinkre azok az idegenek, akik nem együtt lakni jöttek ide, hanem hódítani.
Lehet ezt, persze, fordított gyarmatosításként is értelmezni, az egykori kolóniák meggyötört alattvalói most elfoglalják az egykori birodalmi központokat, de alighanem ez inkább csak a szokásos nyugati önbecsapás történetének folytatása. Olyan értelmet viszünk bele, amit mi értünk, és azt feltételezzük, hogy ez mindenki számára magyarázat. A mi civilizációs kódjainkat még mindig univerzálisaknak tekintjük.
Pedig eléggé egyértelműen kiderült, hogy nem azok.
Akik az elmúlt években bemasíroztak a szárnyas kapukon, többségében nem azért jöttek ide, mert egykor a nyugati fehér férfi elfoglalta szülőföldjüket, hanem azért, mert Európa még mindig az egyik legélhetőbb földrész a bolygón. És mert a nyugati fehér férfi gyenge, a fehér nő könnyű préda. A hódítók többsége szemében ráadásul másodrendű élőlények vagyunk, akiknek az élete nem egyenértékű az igazhívők életével. De még az ő életük sem önérték, így „a minden emberi élet szent” nyugati fölfogása teljesen értelmetlen számukra.
Elnézve a klímaváltozás által leginkább érintett, az emberi élet számára élhetetlenné váló régiók térképét, jönni fognak még ilyenek. Sokan. Nagyon sokan. Nincs ahogy kibékíteni az ellentéteket. Európa az ember mint másik isten nézőpontjából a hibás döntések következményeinek foglya.
Hiszünk az egyetemes emberi jogokban, hiszünk a világi törvények előtti egyenlőségben, még mindig hiszünk az „egyenlőség, testvériség, szabadság” hármasának világformáló erejében. Kiderült, hogy a világ nagyobbik része nem hisz ezekben. Vagy az egyenlőséget, vagy a testvériséget, vagy a szabadságot értik másként - vagy a három együttesét vetik el mindenestől.
És hát nagy kérdés, hogy van-e, lesz-e erőnk megvédeni eszményeinket?
Az emberiség élt már át krízishelyzeteket, és mi, nyugatiak a XX. századból megtanulhattuk volna: a rossz döntések következményei emberéletek millióiban mérhetőek. Többségében európai polgárok életében. Most is ez vár ránk, ha nem eszmélünk idejében.
Vedd le a szemed a képernyőről, nézz körül. Ha szereted, amit látsz, akkor jó döntéseket fogsz hozni. És én szeretem ezt a magyar, tehát európai világot. Nem a lehetséges világok legjobbika, de a miénk és élhető. A megvédéséhez viszont vissza kellene építenünk az Európa-erődöt. Ha még lehet.
Vannak kétségeim. Ahol az ember tragédiájának végét átírják a haladárok, és jövőkulcsként azt szavalja a sokszínű Éva, hogy „Genderfluidnak érzem, oh, Ádám, magam”, ott nem születnek várvédők.