Egy ország a nyeregben

Nyitókép: AFP/Jans Woitas/DPA/DPA Picture Alliance

Talán még sohasem futott ilyen jó köröket a nemzetközi politikában Azerbajdzsán, az egyetlen kaukázusi köztársaság, amelyet a földrajz istene nem vert két kézzel, hanem áldott, kellő mennyiségű művelhető földdel s mesés olaj- és gázvagyonnal. Tavaly szeptemberben az azeriek elintézték a számukra legfontosabb nemzeti ügyet, és katonai erővel felszámolták az országuk nemzetközileg elismert területébe ékelődő Hegyi-Karabahot, a százhúszezres lakosságú, az örménység fontos emlékeit őrző örmény szakadár térséget.

Ezt mindjárt több okból is megtehették. Egyrészt Oroszország, Örményország katonai szövetségese túlságosan el volt foglalva Ukrajnával, így nem volt érkezése túlmenni azon szövetségesi kötelezettségén, hogy Örményország nemzetközileg elismert területét megvédje. Ráadásul nem is fűződött hozzá különösebb érdeke, mert a szankciók sújtotta Iránnak és Oroszországnak egyaránt fontos, őket Indiával összekötő Nemzetközi Észak–déli Szállítási Folyosónak (INSTC) kulcsfontosságú láncszeme Azerbajdzsán. Másrészt pedig az Oroszországról való energetikai leválás, valamint a nemzetközileg elismert határok sérthetetlenségének emlegetése közben a Nyugatnak sem fért bele, hogy egy szakadár állam mellett kiállva elidegenítse magától azon kevés ország egyikét, amely érdemben segíthet az Európai Uniónak az orosz szénhidrogén kiváltásában.

Legutóbb Antony Blinken amerikai külügyminiszter İlham Əliyev azeri elnökkel folytatott hívásába is mindössze annyi fért bele, hogy az USA „megerősítette egy tartós és méltó béke szükségességét”, valamint „annak fontosságát, hogy Azerbajdzsán tartsa magát nemzetközi emberjogi kötelezettségeihez és vállalásaihoz”. Az amerikai külügyminiszter szép szavaihoz egy újabb azeri–nyugati biznisz is társult: a brit BP kapta meg egy új gázmező kitermelésének jogát a Kaszpi-tenger azeri részén. A mező a becslések szerint több mint 110 milliárd köbméternyi gázt rejt, és nagyban hozzájárulhat ahhoz, hogy 2027-re Azerbajdzsán évi 20 mil­liárd köbméternyire emelhesse az Európába irányuló gázexportját; tavaly 11,8 milliárd köbméternyi földgázt kapott azeri forrásból a kontinens. Ez évtől ebből Magyar­ország is részesül: hazánkba 2024-ben érkezett először azeri gáz, és júniusban 5 százalékos részesedést vásároltunk az azer­bajdzsáni Şahdəniz gázmezőben.

pedig a napokban Nikol Pasinjan örmény miniszterelnök sürgetőleg kijelentette, hogy „a béke Örményország és Azerbajdzsán között nemcsak lehetséges, de elérhető is”. Azt is szorgalmazta, hogy a legutóbbi 
békeszerződés-tervezet tizenhét pontja közül a már teljesen kitárgyalt tizenhármat írják alá békeszerződésként, amely az országhatár megállapításának módját igen, az Azerbajdzsán Örményországtól keletre és nyugatra fekvő részeinek összeköttetéséről szóló megegyezést viszont még nem tartalmazza. Jereván hajlandónak mutatkozik arra, hogy valamiféle átjárást biztosítson az Azerbajdzsán törzsterülete és enklávéja, az Örményország és Törökország közé ékelődő Nahicseván (Naxçıvan) között. De az azeriek újabb igényekkel is előálltak: Oroszországgal együtt követelik az EU-s békefenntartók kivonását, akiket álcázott hírszerzőknek tartanak, továbbá azt is követelik, hogy Örményország törölje alkotmányából az ország és Hegyi-Karabah egyesülésére vonatkozó passzust. Az örmény vezetést ezzel újabb megalázó belpolitikai vereségbe is belekényszerítenék, hiszen az alkotmánymódosítást alkotmányozó többségnek kellene megszavaznia a parlamentben.

Izgalmas dolgok történnek az azeri hadseregben is. Ott a konnektivitás új dimenzióját megnyitva már a Hegyi-­Karabah elleni sikerek jelentős részét is a NATO-tag Törökország fegyveriparának legjavával érték el, s szeptemberben vették át az első darabot a kínai–pakisztáni közös fejlesztésű JF-17C vadászbombázókból.

Novemberben a szinte kizárólag olaj- és gázexportból élő Azerbajdzsán rendezi majd az ENSZ COP29 klíma­konferenciáját, ami jó alkalom, hogy kedvező színben tűnjön fel. Az azeri diplomácia kifejezetten ügyesen használja az eseményt, a COP29 elnökségét paritásos alapon három férfiból és három nőből állította össze, és azt is felajánlotta, hogy a klímaváltozás által leginkább fenyegetett, az emelkedő tengerszint miatt nemes egyszerűséggel elsüllyedő fejlődő kis szigetországok (a szakirodalom nyelvén SIDS-ek) négyfős delegációinak kiutazását, bakui tartózkodását és minden egyéb költségét fedezi.

Əliyev rendszerének legfőbb kritikusa, az 1992–1993-ban elnököt adó Azerbajdzsáni Népi Front Párt vezetője, Əli Kərimli hiába írja a The Economist hasábjain, hogy a COP29 megrendezésével az ENSZ és a nemzetközi közösség „zöldre mos egy diktatúrát”, egy „olajállamot, ahol az egyet nem értőket elnyomják”, 

A szeptember elsején tartott parlamenti választáson, amelyet az Azerbajdzsáni Népi Front Párt demokráciaaggályai miatt immáron zsinórban hetedszer bojkottált, a kormányzó Új Azerbajdzsán Párt 50,42 százalékos győzelmet aratott, 68 mandátummal ismét megszerezte a többséget a 125 fős törvényhozásban. Ellenzéki jelöltek minimális számban jutottak be, a nem kormánypárti jelöltek zöme függetlenként nyert egyéni választókerületében.