Az univerzalitás és a velejáró befogadó terek vagy intézmények azt ígérik, hogy a különféle etnikai, vallási vagy életmód csoportok egyenlő mértékben lesznek sikeresek. De a teljes egyenlőség sosem érhető el – és a legtöbb bevándorló is tudja ezt. Mivel megtapasztalják a nyugati értékek nem univerzális voltát, ezért az identitáspolitika vált csoportstratégiájukká, ami a nyugati értékek ígéretének kihasználása a csoport számára szerzendő előnyök érdekében. A nyugati elit feltételezte, hogy a Nyugatra megérkező nem-nyugati népeknek univerzalista céljaik vannak – egyéni jólét, szabadság és hasonlók –, és nem etnikaiak.
Hajlamosak a nyugati eszményeket rávetíteni a bevándorlókra, és azt gondolják, hogy azok elsősorban az emberiséget, és nem az etnikumukat szeretik.
Azt hiszik, azért vándorolnak a nyugati országokba, mert nyugatiak akarnak lenni. Ez nemcsak hamis, de buta képzet is.
Az uralkodó „egyenlőség retorika” pedig olyan intézményeket kíván meg, amelyek aktívan diszkriminatívak a „kiváltságosakkal” – az őslakosokkal – szemben. Ráadásul az ígért egyenlőség létrejöttének kudarcáért az elit az őslakosokat okolja, folyamatosan bűntudatot keltve bennük.
A nyugati ember jól rendezett tereket és intézményeket hagy hátra, de nem a saját utódai, hanem az őket felváltók számára.
A globalizmus, a multikulti által megszentelt bevándorlók etnikai rasszizmusa és a gyenge kollektív akarat jellemzi a Nyugatot, ami jelen állapotában nem érdemes a megőrzésre.
Wolfe szerint a megoldás az, hogy a nyugati gondolkodást meg kell szabadítani önmaga becsmérlésétől, és el kell utasítani a hamis ideálokat.
A másik, a birodalmi univerzalizmussal kapcsolatos tapasztalat a partikularitás, a helyhez vonzódás élvezete és természetes volta. A partikularitás és a megosztása másokkal a legértelmesebb és a legkellemesebb az életünkben, ez az, ami szükséges a jó élethez. Mivel szükséges jószág, ezért érdemes megőrizni, vagyis a világi hatalomnak is a megőrzésére kell törekednie. A partikularitás a szűkkörűség, az ismeretség és hasonlóság, a közös helyhez kapcsolódó közös emlékezet és az ebből eredő nemzedékek közti kapcsolat. Az emlékezet temporalizálja a teret, a helyek emlékeket idéznek föl összekapcsolva a múltat a jelennel és a jövővel. Ezek a helyek a családi vonzalmak helyei.
A helyek azok emlékét őrzik, akiket a legjobban szeretünk.
Miért baj a partikularitások eltűnése? Miért baj a hasonló emberek eltűnése, akikben bízhatunk? Azért, mert ők kiszámíthatóak, nagy valószínűséggel ismerjük a szándékaikat, a reakcióikat egy-egy helyzetben.
Ha a partikularizmus elvész, annak ára az otthontalanság érzése, az idegenség; az otthonosság, a bizalom, a kiismerhetőség nyugalma és biztonságérzet elvesztése.
Ezért preferáljuk a sajátjainkat, a hozzánk közel állókat, a hozzánk hasonlókat. Ezt semmilyen szerződés nem tudja nyújtani. A közös kultúra közjó, aki ezt tönkreteszi, az zsarnok, és ezért jogos lázadni ellene.