Szükség van egy „keresztény fejedelemre” – a Nagy Megújulás karizmatikus vezetőt kíván

(A nyitóképen: Stephen Wolfe, az Érvek a keresztény nacionalizmus mellett című könyv szerzője; forrás: YouTube-képernyőfotó)

Szemben a kis népek nacionalizmusával, ami a szuverenitás problémájából, valamelyik nagy szomszéd fenyegetéséből táplálkozik, a mostanában ébredező angolszász nacionalizmusok a birodalmakból fakadó multikulturalizmussal szembeni elégedetlenségre alapoznak. Ez az elégedetlenség váltotta ki a helyinek, a partikulárisnak, a nemzetnek és a nacionalizmusnak a felértékelését. A kis népek és az angolszászok esetében is a fő cél a nemzeti közösség önbizalmának erősítése, az, hogy az kiálljon magáért. Erről szól Stephen Wolfe könyve, a The Case for the Christian Nationalism (Érvek a keresztény nacionalizmus mellett, 2022).

 – mindkettő a nyugati birodalmi univerzalizmusból ered. A multikulti okozta feszültség a tapasztalat szerint a különféle helyeken született emberek eltérő szokásaiból ered, akik nem tudnak úgy találkozni egymással, hogy ne lenne bennük valamennyi ellenségesség a másikkal szemben. A jelenlegi bevándorlás ezért szétveri a befogadó társadalmak jól ismert, otthonos életvilágát. A sokféle ember sokféle módon érti félre egymást, a másik feltételezett ártó szándékára gyanakszik. Lásd az Ütközések (Crash, 2004) című filmet. 

Nem kérdéses, hogy az idegen törvények és szokások szerint felnőtt idegenek sokszor úgy fognak cselekedni, ahogyan a helyi polgárok nem cselekednének, így a példájukkal felkavarják a polgárok életét. Az idegenség pedig könnyen félelmet válthat ki félelemet vagy még rosszabbat. A bevándorlóknak tisztelniük kellene a helyet, ahova érkeztek, elfogadónak és hálásnak kellene lenniük. Nem forgathatják fel és nem használhatják ki a politikai közösséget saját céljaik érdekében. A szerző szerint 

nem azért, mert azok rosszak, hanem mert az idegennek kötelessége elkerülni a befogadó nép életmódjának felforgatását. A befogadó népnek pedig joga van erre figyelmeztetni a bevándorlókat. Akár kitoloncolással is sújthatja őket.

Az univerzalitás és a velejáró befogadó terek vagy intézmények azt ígérik, hogy a különféle etnikai, vallási vagy életmód csoportok egyenlő mértékben lesznek sikeresek. De a teljes egyenlőség sosem érhető el – és a legtöbb bevándorló is tudja ezt. Mivel megtapasztalják a nyugati értékek nem univerzális voltát, ezért az identitáspolitika vált csoportstratégiájukká, ami a nyugati értékek ígéretének kihasználása a csoport számára szerzendő előnyök érdekében. A nyugati elit feltételezte, hogy a Nyugatra megérkező nem-nyugati népeknek univerzalista céljaik vannak – egyéni jólét, szabadság és hasonlók –, és nem etnikaiak. 

Azt hiszik, azért vándorolnak a nyugati országokba, mert nyugatiak akarnak lenni. Ez nemcsak hamis, de buta képzet is. 

Az uralkodó „egyenlőség retorika” pedig olyan intézményeket kíván meg, amelyek aktívan diszkriminatívak a „kiváltságosakkal” – az őslakosokkal – szemben. Ráadásul az ígért egyenlőség létrejöttének kudarcáért az elit az őslakosokat okolja, folyamatosan bűntudatot keltve bennük.

A nyugati ember jól rendezett tereket és intézményeket hagy hátra, de nem a saját utódai, hanem az őket felváltók számára.

Wolfe szerint a megoldás az, hogy a nyugati gondolkodást meg kell szabadítani önmaga becsmérlésétől, és el kell utasítani a hamis ideálokat.

A másik, a birodalmi univerzalizmussal kapcsolatos tapasztalat a partikularitás, a helyhez vonzódás élvezete és természetes volta. A partikularitás és a megosztása másokkal a legértelmesebb és a legkellemesebb az életünkben, ez az, ami szükséges a jó élethez. Mivel szükséges jószág, ezért érdemes megőrizni, vagyis a világi hatalomnak is a megőrzésére kell törekednie. A partikularitás a szűkkörűség, az ismeretség és hasonlóság, a közös helyhez kapcsolódó közös emlékezet és az ebből eredő nemzedékek közti kapcsolat. Az emlékezet temporalizálja a teret, a helyek emlékeket idéznek föl összekapcsolva a múltat a jelennel és  a jövővel. Ezek a helyek a családi vonzalmak helyei.

Miért baj a partikularitások eltűnése? Miért baj a hasonló emberek eltűnése, akikben bízhatunk? Azért, mert ők kiszámíthatóak, nagy valószínűséggel ismerjük a szándékaikat, a reakcióikat egy-egy helyzetben. 

Ezért preferáljuk a sajátjainkat, a hozzánk közel állókat, a hozzánk hasonlókat. Ezt semmilyen szerződés nem tudja nyújtani. A közös kultúra közjó, aki ezt tönkreteszi, az zsarnok, és ezért jogos lázadni ellene.

Ráadásul a birodalmi univerzalizmus a partikularitások életével teljesen ellenkező politikákat is eredményezhet.  A „Tegyük biztonságossá a világot a demokrácia számára” ma annyit jelent, hogy „Tegyük biztonságossá a világot a női ruhákba öltözött férfiak számára”. Ezért harcoljanak az amerikai patrióták? 

A környezetünk megértésében mindig jelen van egy alapvető kérdés: a rossz dolgok maguktól történnek, vagy valakik szándékosan előidézték azokat? Wolfe nem áll meg a GAE (Globális Amerikai Birodalom) bírálatánál, hanem mindezt összekapcsolja a globális elit bírálatával, ami mindezt szerinte kialakította és üzemelteti. A GAE a fogyasztást és a tömegszórakoztatást kínálja, azonban egyre kevésbé képes ezt nyújtani, ugyanakkor pedig a fent elmondott árat kell a polgároknak megfizetnie. 

Mivel a jó élet előfeltétele az otthonosság, a védelmében megengedhető az ellenállás a zsarnokkal szemben. Wolfe abban eltér a jobboldali átlagtól, hogy túllép a létező világ és az elit bírálatán. Ma rutinszerűen utasítják el a világot jobb- és baloldalról a különféle szereplők. A baloldali válasz jellemzően a haladás, azaz a haladár szempontok még erőteljesebb érvényesítése: még több demokrácia, még nagyobb egyenlőség, és így tovább. Míg a jobboldal zöme megelégszik az „álljunk meg itt” megoldásnál. De Wolfe nem. 

Ám itt nem ér véget a javaslata. A megújuláshoz nem elég visszanyúlni a klasszikus szerzőkhöz Arisztotelésztől Kálvinig, hanem szükség van egy „keresztény fejedelemre”, a teokratikus cézárizmusra is. Szerinte nem lehetséges igazi keresztény politikai megújulás egy nagy ember nélkül, aki vezeti a népet. A Nagy Megújulás karizmatikus vezetőt kíván, aki képes megtörni a jelenlegi intézményes és szellemi status quo-t, amihez kockázatvállalás kell, bátorság és szenvedély. Ez vonzalmat vált ki, ez karizmája forrása.

Másrészt, a „keresztény fejedelem”, a 16-17. század kedvenc alakja, Machiavelli módján cselekszik, de a keresztény normák érvényesítése, a keresztények közössége erősítése érdekében. A keresztény fejedelmet köti Isten erkölcsi törvénye, ezért nem machiavellista. Nem pusztán hatalmat akar, hanem azt azért akarja, hogy a keresztények ügyét szolgálja és elkötelezett a partikularizmus (a népe kulturális sajátosságainak megőrzése) iránt.

Stephen Wolfe szeptemberben 17-n előadást tart a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen.

A szerző eszmetörténész