Nevessünk együtt jóízűen a „hanyatlókínázókon”!
Nyitókép: CFOTO / NurPhoto / NurPhoto via AFP
Ezen írás első csírája az Air China Ürümcsi-Peking járatáról üdvözli a kedves olvasót. És bár lesz hamarosan részletes, színes útirajz, egyszerűen nem bírom megállni, hogy ne mondjak a kínai utamról ma reggel is egy keveset. Túlságosan is élénken él ugyanis az emlékezetemben a tavalyi MCC Feszt, ahol Pulai András Publicus-vezér Schiffer Andrással vitatkozva „hanyatló Kínáról” delirált, és azt kérdezte, miért köti Orbán Viktor Magyarország sorsát hanyatló keleti diktatúrákhoz. Az azóta személyes politikai karrierjét tekintve is erőst lehanyatlott Donáth Anna
tavaly egyenesen úgy fogalmazott, „a tények egyértelműek: eljött a hanyatló Kelet korszaka”,
s „a magyar állampárt példaképei”, melyek állítólagosan Kína, Oroszország és Törökország volnának, „nem tudtak népeiknek jobb életet biztosítani”. A „hanyatló Kínáról” szóló narratíva él, mozog, és időről időre rúg még egy-egy görcsöset; a Népszaván is éppen kétnapos a legutóbbi írás arról, hogy „mutatkoznak a stagnálás intő jelei Kínában” (értsd: az eurozóna növekedésének tizennyolcszorosa mellett tüsszentett egyet az ingatlanpiac).
Ahogy Nyugat-Európát járó emberek a „Nyugat hanyatlásáról” szóló eszmefuttatások legprimitívebb formáit sem bírják agygörcs nélkül elviselni, úgy a Kínában járt embernek is nehezen tűrhetőek a mindig ugyanarra a két dologra – túl kevés gyerek, cégek és háztartások túl magas hitelállománya – építő hanyatlókínázó vészmadárkodások. Jelentem: a Hszincsiang-Ujgur Autonóm Régióból, amely mind etnikai összetételét, mind az országon belüli gazdasági pozícióját tekintve teljes joggal nevezhető Kína BAZ megyéjének, egészen máshogy néz ki a dolog.
Egy ország fejlettségét és sikerességét sosem szabad a politikai vagy gazdasági fővárosa alapján megítélni:
a kapitalizmus természetéből következik és világ, ország és régió szintjén egyaránt igaz, hogy pénzből a rendszer központjában sok van, onnan kifelé haladva pedig egyre kevesebb. Sikeres centrumot (szinte) mindenki tud csinálni: az egyébként szívszorítóan koldusszegény Örményország fővárosa, Jereván egy teljesen kulturált kelet-európai fővárosnak néz ki, Asgabat, a türkmén főváros egy ezer színben világító aranyozott márványskanzen, a csillogóan modern, luxusautóktól hangos Moszkva egy főre jutó nemzeti összterméke Japánéval vetekszik. Nem ez a nagy truváj. A periféria, a gazdasági központoktól félreeső vidék sikerét az igazán nehéz megcsinálni, jórészt nem is sikerül: az örmény vidék leesik a térképről, a fővároson kívüli Türkmenisztánba turistát be sem engednek, az egymillió fő alatti orosz középvárosok pedig jórészt olyanok, mint Ózd végtelenítve.
Kínában sem az az igazán lenyűgöző, hogy Sanghaj, Sencsen vagy Peking egy 2050-ben játszódó sci-fiben is tökéletesen korhűen mutatna.
Az igazán lenyűgöző az, amire a BAZ megyéjükben képesek voltak.
A relatív többségben ujgurok lakta Hszincsiang, melynek emberi jogi helyzetével Kínát Nyugaton sározni szokás, tíz év alatt Közép-Ázsia legmodernebb része lett, talán a két kazah metropoliszban lehet még a régióban olyan színvonalon élni, mint Hszincsiang városaiban. Kína nem sajnálta a pénzt Hszincsiangra az elmúlt évtizedben; tavaly a terület az összes kínai régió közül a második legnagyobb gazdasági növekedést produkálta, tavaly 1,6, idén 1,5 százalékot fog a tervek szerint ráverni az eleve 5,2, illetve 5 százalékkal növekvő anyaországára, a semmiből sikerült létrehozni az elmúlt néhány év alatt a fejlett helyi ipart mezőgazdaságban, élelmiszerben, energiában, elektrotechnológiában. Kína ma is tudja azt, amit még a covid előtt tudott az EU is, az Egyesült Államok pedig már igen régen elfelejtett:
elmaradott, periférikus régiókat felhúzni a fejlődés motorjaivá.
Kína nem hanyatlik. Gondjai persze vannak – meg kell például küzdenie a 2 alá bukó családonkénti átlagos gyermekszámmal, mint a növekvő jólét utálatos kísérőjelenségével, bár ott legalább ezt a problémát nem azzal orvosolják, hogy bevándoroltatják a Közel-Kelet és Észak-Afrika analfabétáit a költségvetés kiadási oldalára. De ez az ország még javában előre megy, mégpedig olyan sebességgel, amit mi a világ ezen tájékán rég nem láttunk; s ami a legfontosabb: jelenleg nála van a megoldókulcs a kapitalizmus legfontosabb problémájára, az ország vidéki perifériájának felemelésére. Ahogy semmilyen más országra, úgy a Kínával fenntartott kapcsolatra sem lehet egyedül alapozni egy hozzánk hasonló kis ország jövőjét, annyi szent. De bizonyos az is, hogy aki Kínáról most, fényes sikere évtizedeiben mindenféle emberjogi károgás miatt leválik, hazája nagy lehetőségét hagyja ki.
Mert Kína nem csak valami, hanem – mindannyiunk nagy szerencséjére – megy is valahova.
Részletek hamarosan!
Megírta a Politico, kiszivárgott a Weltwoche-n: megbuktatná a brüsszeli elit Orbán Viktort, Magyar Péter az eszköz a kezükben. Eközben a baloldali közvélemény-kutatók már előre magyarázzák, miért nem következik semmi a méréseikből. Itt az új Mesterterv.
A biztonságpolitikai szakértő szerint egy forgatókönyv létezik, amelyben az USA még akkor is csapdahelyzetbe jut, ha sikerül megszereznie Grönlandot.
Egyre népszerűbb az a bizarr alkalmazás, amely a magányos fiatalok félelmeire épít.
Miközben az Egyesült Államok és Kína gazdasága szárnyal, Európa egy helyben toporog. Kielemezték a lesújtó adatokat: az amerikaiak 4,3 százalékos, a kínaiak közel 5 százalékos növekedést produkálnak, miközben az EU örül, ha az 1 százalékot eléri.
Ezek voltak vasárnap a Mandiner legolvasottabb hírei.
Tóth Máté szerint az Egyesült Államok már akkor is geostratégiai előnybe került, ha egyetlen hordó nyersanyagot sem termelnének ki a dél-amerikai országban.
A városok tovább nőnek, de már nem egyformán. A világ legnépesebb urbanizált térségeinek rangsora mögött egy régen megjósolt átalakulás rajzolódik ki: a demográfia és a strukturális kifáradás egyszerre alakítja a 21. század városi térképét.
A biztonságpolitikai szakértő szerint egy forgatókönyv létezik, amelyben az USA még akkor is csapdahelyzetbe jut, ha sikerül megszereznie Grönlandot.
