Megfejtettük, mit mondott Orbán Viktor Tusványoson

Nyitókép: MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Fischer Zoltán

Sokadik alkalommal tartott a tusványosi szabadegyetemen hosszú előadást Orbán Viktor miniszterelnök, s az idei beszédéről egyáltalán nem volt elmondható az, amivel kritikusai a februári évértékelője vagy épp a májusi Békemeneten elmondott felszólalása kapcsán illették: hogy az előadás egyfajta „best of Orbán” lett volna, teli a kormányzati kommunikáció ezredszerre újrahasznosított közhelyeivel.

s ezáltal új megvilágításba került az Európában különutas magyar külpolitika is. Ezeket a gondolatokat szedtük most csokorba.

A piros bogyó gyümölcsei

Orbán előadásának első és leghosszabb része az európai politika azon igazságairól szólt, amelyeket a háború hozott felszínre, s már ebben a részben is találunk számos újszerű gondolatot.

A miniszterelnöki beszédet értelmező ellenzéki megszólalások jelentős része egészen a miniszterelnök első pontjáig, az ukrán és az orosz háborús pozíció ismertetéséig jutott a megfejtésben, s ebből jutottak magvas megfejtésekre – például arra, mint Sarkadi Zsolt a Telexen, hogy „a miniszterelnök csak azt felejti el, hogy az általa felvázolt két valóságértékelés közül az első az úgynevezett igazság, a második pedig az orosz propaganda”.

Elmondta, hogy „ha a két félen múlik, nem lesz béke, békét csak kívülről lehet hozni” – azaz cáfolta mindazon híreszteléseket, hogy a magyar kormány szerint csak Ukrajna, illetve a Nyugat volna háborúpárti, és egyértelművé tette, hogy Vlagyimir Putyin Oroszországa is az, hiszen ők sem nyitottak az azonnali kiegyezésre, a béke érdekében akárcsak az ukránokra, úgy rájuk is nyomásnak kell nehezednie. A két háborúzó fél két igazsága kapcsán (az ukránok önvédelemben vannak egy nemzetközi jogot sértő agresszióval szemben, az oroszok azellen küzdenek, hogy NATO-csapatok állomásozzanak Ukrajnában) elmondta, igazságuk „vélt vagy valós” – azaz természetesen nem fogadta el mindkét igazságot igaznak, mindössze annyit mondott, hogy a két háborúzó felet ez a két valóságértelmezés hajtja.

Ezt a pontot egy merőben új gondolatmenet követte; Orbán Viktor a háború kitörése óta ilyen hosszú nyílt dicséretet még nem címzett soha Ukrajna felé. Azt mondta Ukrajnáról, hogy az ország „ereje, ellenállóképessége minden várakozást meghalad”, s a brutális mértékű kivándorlás, korrupció, az ukrán állam évtizedeken át igen hézagos működése ellenére „valójában egy erős ország”, amely a háborúban hivatásra talált, „új küldetése, hogy a Nyugat keleti határőrvidéke legyen”, ezáltal a Nyugathoz tartozzon, „s ez aktív és cselekvő állapotban hozta”.

szerinte „amit mi, nem ukránok, agresszív követelőzésnek látunk”, az tulajdonképpen „az ukránok igénye, hogy hivatalosan is ismerjék el nemzetközileg az ő hivatásukat” a Nyugat védőbástyájaként. Ez a pont világossá teszi: a miniszterelnök pontosan érti, miben van, mit akar, hogy harcol Ukrajna – csak éppen nem hisz abban, hogy stratégiájukat siker koronázhatná.

Amit ezt követően Oroszországról mondott, szintén új gondolat, s olyan, amelyet mindenki átérez, aki valaha ellátogatott a sikeresebb, dinamikusabb posztszovjet országok – Grúzia, Azerbajdzsán, Kazahsztán, Kirgizisztán, Üzbegisztán, ezektől eltérő pályán Észtország – bármelyikébe: „ennek az országnak a gazdasági alkalmazkodóképessége kiemelkedő” a magyar miniszterelnök szerint, aki hazugságnak látja, hogy Oroszország „merev, neosztálinista autokrácia” volna, ehelyett technikailag, gazdaságilag rugalmas országnak tartja azt. A vállalkozó szellem és a spontaneitás a maguk módján sikeresen felzárkózó posztszovjet országok mindegyikére jellemző. Az orbáni gondolat mögött rejlő másik kulcsfontosságú paradoxont érdemes még megérteni ahhoz, hogy felfogjuk például azt, miért nem volt sikeres a szankciós rezsim Oroszország megroppantásában:

A lengyel stratégia

A másik kiemelt jelentőségű – és új – gondolat a háború kitörtével, azaz már Donald Tusk hivatalba lépése előtt megváltozott lengyel stratégiát érinti. A miniszterelnök nem kevesebbet állít, mint hogy az európai politika hagyományos erőközpontja, a francia-német tandem – amelynek valamennyi önálló hatalommal rendelkező félperifériáiként jelentek meg az európai politika alakításában a dél-európai államok, valamint a V4 – elvesztette dominanciáját. Európában ehelyett ma a passzátszelet a brit-lengyel-ukrán-balti-skandináv tengely fújja, szoros együttműködésben az Egyesült Államokkal. Véleménye szerint – márpedig a német kancellárral a politikailag igen kényes viszony ellenére Orbán 2021 óta évente minimum egyszer tárgyalt külön is, így meglátásai igencsak informáltnak mondhatók – a németek fokozatos elcsúszását a békepolitikától az egyre intenzívebb fegyverszállítások irányába ez magyarázza:

Csakhogy az új európai hatalmi valóságban már nem a gazdaságilag amúgy is gyengélkedő Németország és Franciaország irányítja az Unió politikáját a kontinentális Európa érdekei szerint, hiszen a háború óta erősebb az angolszász-lengyel-ukrán-balti-skandináv összefogás – Scholz és Emmanuel Macron pedig betagozódtak ebbe a politikába. Azaz: nem azt az Ukrajna-politikát viszik, amit a kontinentális Európa érdekei mentén szeretnének, hanem azt, amit a föléjük kerekedett másik hatalmi tengely enged nekik. („Ne gondolják, hogy ez az ember elvesztette az eszét. Éppen fordíva. Nagyonis eszénél van, és pontosan látja, hogy az amerikaiak s az általuk befolyásolt liberális közvélemény-befolyásoló eszközök ... a közvéleményen keresztül büntetik azt a német-francia politikát, ami nem felel meg az amerikai érdekeknek.”) Orbán ezzel a gondolattal egyébként Magyarország érdekét az új tengely ellenében a kontinentális hatalmakéval azonosította, s a beszéd további részében többször is pozitívan nyilatkozott Macron francia elnökről.

A kormányfő arról, hogy a Nyugat álláspontja az orosz-ukrán háború kapcsán elszigetelt, már korábban is beszélt, most viszont kifejtette, kikkel kapcsolatban tartja meglepőnek azt, hogy vagy nyíltan, vagy hallgatólagosan Oroszország mellé álltak a háború kapcsán: ide sorolta Iránt és a szunnita muszlim világot (amelynek vallási okokból valóban egyáltalán nem természetes szövetségese Oroszország), valamint Törökországot és Indiát. Szerinte most történik meg először, hogy a nemzetközi közösség nem hajlandó azt tenni, amit a Nyugat parancsol. „A Nyugat most is kiadta az elvárását, hogy a világ foglaljon állást Oroszországgal szemben és a Nyugat mellett morális alapon. Ezzel szemben a valóság az lett, hogy lassan mindenki Oroszországot támogatja” – figyelmeztetett a kormányfő.

A magyar-uniós csörték háttere és jövője

Orbán a beszédben Magyarország és az uniós fősodor folyamatos csörtéinek alapjáról is beszélt: ezt abban azonosította, hogy míg a „a közép-európaiak” a nemzetállamot fontos értéknek tartják, amely nemzeti kultúrában gyökerezik, közös erkölcsi meggyőződéseket hordoz, és szuverén külpolitikát folytathat,

Ez a két alapállás összeegyeztethetetlen, hiszen fundamentálisan más megközelítés következik belőlük például a migráció kapcsán is – a nemzetállamban az etnikai homogenitás önérték, a posztnemzeti államban jelentéktelen. (Többek között Szent-Iványi István ellenzéki külpolitikus, volt EP-képviselő és ljubljanai nagykövet értékelte a beszédet úgy, hogy Orbán ezt a gondolatát „igyekezett úgy előadni, mintha ez nem az ő magánvéleménye, vagy a kormányának az álláspontja lenne, hanem az EU közép--és kelet-európai felének a bírálatát képviselné, holott erre senki nem hatalmazta fel és nem is állja meg a helyét, hiszen a szlovák kormány kivételével senki nem is ért vele egyet”. Az általa citált ellentmondást ugyanakkor nem nehéz feloldani – bár a közép-európai régióban Orbán ebbéli véleményét osztó kormány valóban csak Szlovákiában van,

s erősen feltételezhető, hogy az Európai Néppárt helyi lerakataira szavazók között is jelentős arányt képviselnek a nemzeti elkötelezettségűek – ilyen fénytörésben Lettországra, Litvániára, Lengyelországra és Romániára is igaz az, amit a miniszterelnök Közép-Európáról állít – szigorúan a nemzeti-posztnemzeti dichotómiát illetően, azaz ide nem értve azt, hogy ezek a pártok minden más kérdésben mennyire képviselnek a Fidesszel egyező álláspontot.)

Orbán elmondta azt is, hogy a nyugat-európai országok számára elfogadható európai integrációs terv az, hogy a nemzetállamból csak egy kicsi maradjon, s a hatáskörök minél inkább Brüsszelben koncentrálódjanak. Ezt a gondolatot részletesebben és korábban nem hallott módon Bóka János európai uniós ügyekért felelős miniszter fejtette ki szintén a tusványosi táborban. Szerinte az európai integrációról való együttműködésnek két iskolája van: az egyik szerint az európai integráció lényege, hogy a tagállamok azon területeken működjenek együtt, amely területeken az együttes fellépésük hatékonyabb, s így az együttműködés mércéje a fellépés hatékonysága.

Bóka rögtön három nagy uniós programot sorolt fel, amely bizonyíték a második iskola dominanciájára az EU-s gondolkodásban: e három stratégia névleg kitűzött céljait megközelítőleg sem érte el az EU, de a stratégiák megvalósítása ürügyül szolgált arra, hogy egyre több, az uniós alapszerződésekben a tagállamokhoz sorolt hatáskör kerüljön Brüsszelbe. Ilyen volt szerinte a Lisszaboni Stratégia, amely 2010-re a világ legfejlettebb tudásalapú gazdaságává kívánta tenni az EU-t, s ugyan ezt nem érte el, de gazdaságpolitikai koordinációs mechanizmusokat szült; az Európa 2020, amelynek célszámait „természetesen nem érte el az Európai Unió 2020-ra”, de eközben az integráció tovább mélyült; és ilyen szerinte a Fit for 55 klímastratégia is, melynek klímacéljai „már most láthatóan nem fognak megvalósulni”, de ennek örvén olyan gazdaságfejlesztési programot tud az EU kialakítani, „ami a tagállamokat teljesen megfosztja az önálló gazdaságpolitika kialakításának lehetőségétől”.

A Nyugat két problémája

Orbán Viktor mindezek mellett most beszélt először két kihívásról, ami a Nyugatot feszíti. Az egyik szerinte az, hogy „a posztnemzeti állapot létrehozza az elit és a nép, az elitizmus és a populizmus politikai problémáját”: azaz míg a nép álláspontja a fontos ügyek jelentős részében jobbra tolódik (ezt az EP-választások tagállami eredményei egyértelműen alá is támasztják), „az elitek elítélik a népet” ezért, s ezt a változást nem hajlandók a politikában képviselni – így megszűnik a nép és politikai elitje közötti bizalom, ami Orbán szerint ellehetetleníti a képviseleti demokráciát. 

fogalmazta meg a probléma lényegét a miniszterelnök.

A másik probléma a nyugati soft power gyengülése: a nyugati értékeket ugyanis – mint megállapítja – addig lehetett univerzálisnak, azaz mindenki számára üdvösnek és kötelezőnek beállítani, amíg „a modern fejlettség”, a jólét kizárólagosan nyugati volt.

a jólét szempontjából már nem látja a fejlődő világ megkerülhetetlennek ezeket az értékeket – így a nyugati értékek „a világ egyre több országában demonstratíve nem elfogadhatók”, így ma például az Egyesült Államok számára a globális soft power szempontjából nem erőforrás, hanem kifejezetten hátrány az, ahogy szövetségeseire ráerőlteti az LMBTQ-ideológiát.

Mitévő legyen Magyarország?

A miniszterelnök ezután hosszan beszélt arról is, hogy mindezen felismerések mentén milyen pályát vázol fel Magyarország elé – ennek részletezése azonban már más lapra tartozik. Egy újszerű elemet azonban zárásul még meg kell említenünk:

Tekinthetjük a világrend változását veszélynek, ahogy teszi ezt rajta kívül szinte uniszónóban az Európai Unió – ebből az USA-val és az EU-val való szoros együtt mozgás, a magyar nemzeti érdeknek az ő érdekeikkel való azonosítása következne. Vagy tekinthetjük esélynek a világrendváltozást, ami saját, az uniós fősodor által kijelölttől eltérő fejlődési pálya befutását, kezdeményezőkészséget és változtatást igényel. A miniszterelnök a hazánk uniós tagsága melletti ismételt, határozott és pragmatikusan megalapozott kiállás mellett utóbbi álláspontra helyezkedett, miután hosszan kifejtette, hogy ehhez Magyarország számára a peremfeltételek az Egyesült Államok, az EU és Kína relációjában is adottak – ugyanakkor a dilemma felvázolásával világossá tette azt is: Magyarország számára nem csak az a stratégia létezik, amelyet a tusványosi előadáson részletesen felvázolt, s abban az esetben, ha a világrend változása hazánk számára veszélyt jelentene, a fősodratú uniós politikához való igazodás lenne az indokolt.