Helyzetjelentés a végeken

Nyitókép: Pierre Crom / Getty images

„Reggel van. Verőfényes napsütés. Indulunk az oviba. Az utcák csendesek, de azért van forgalom, Beregszász városának fő utcáján, a kelleténél néha nagyobb is, amit az útszélesség elbír. Tizenöt perc után megérkezünk a Frangepán Katalin ovihoz, ahol családom legfiatalabb tagja tanul. 

A tágas udvarról kihallatszó gyermekzsivajt munkagépek hangja töri meg – épül az új óvóhely. Szeptembertől ugyanis komoly szempontoknak megfelelő óvóhelyek meglétével működhetnek csak oktatási intézmények. Az iskolákat már kezdi elérni a nyár, a középiskolások multitesztjeik leadása után, felvételizhetnek felsőoktatási intézményekbe, a Beregszászi II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolára is szép számmal érkeznek diákok, nagylányunk is éppen odakészül.  

Igen, az országban háború dúl. Egy gyilkos, pokoli háború. Szinte minden napra jut egy bejelentés, és sajnos van, aki nem tér haza, többé már soha. A több, mint 2 éve tartó földi pokolnak súlya azért már kiolvasható az itt élők tekintetéből, de bármennyire furcsa lehet ezt egy kívülállónak megérteni, megpróbálnak úgy élni, ahogyan tették ezt korábban. 

Ezt olvasom ki a kenyeres néni arcából is, aki reggelente a boltban fogad. Nem tudom, pontosan, mit jelent úgy kenyeret rakni a boltok polcaira, hogy akár napi 8-10 órát nincs áram, vagy, hogy hogyan talál munkaerőt egy háborús országban, de reggelente maradt ugyanaz a mosoly és jókedv, ami évekkel ezelőtt is. ”

***