Tényleg most lehet lezárni az orosz–ukrán háborút?

„Thuküdidészre hivatkozva használják sokan (pl. az angol E.H. Carr) a modern háborúk értelmezésében is, hogy a nemzetközi konfliktusokat három tényező motiválja: az irigység, a félelem és a tisztesség. Talán a legegyszerűbb képlet az anyagi haszonszerzés, ami agresszióhoz vezethet, de nagyon sokszor hivatkozási alap az, hogy a háborút indító fél meg akar előzni egy nagyobb bajt (esetleg egy későbbi támadást vele szemben).

Anyagi értelemben mind Oroszország, mind Ukrajna akkora veszteséget szenvedett el már az elmúlt 4 és fél év során, ami gazdaságilag egy évtizedig, demográfiailag legalább egy emberöltőig helyrehozhatatlan lesz.

Ami valamennyire még igazolást jelent nekik, hogy a másik fél ne jelentsen számukra veszélyt a jövőben, és hogy a két ország vezetése a lakosság szemében úgy tűnhessen fel: megcselekedték, amit a haza megkövetelt tőlük. A harc jót tesz az önazonosságuknak. Az oroszok számára győzelem lenne az identitásháború, ha az egész Donbasz az övék lehetne, és ehhez már csak néhány erődváros bevétele kellene. Az ukrán vezetés számára az identitásháború győzelemmel végződne, ha a békéről szóló megállapodás rögzítené európai uniós tagságukat.

A NATO-tagságról már a 2023-as vilniusi csúcson kiderült, hogy nem elérhető Ukrajna számára. Az EU-tagság elérhető, de nem gyorsító pályán, vagyis belátható időn belül nem képezheti részét a háborút lezáró egyezkedésnek. Ha valakinek olyan gondolata támadt volna, hogy egy orbántalanított Magyarország már nem gördít akadályt Ukrajna gyorsított EU-tagsága elé, az tévedett, és az új magyar kormány messze nincs egyedül a „meritokratikus” álláspontjával, lényegében ez a többségi vélemény az EU-ban.

Ami változás történt 2026 első felében, az nem Ukrajna előnyére történt. Látványosan megromlott ugyanis az ukrán–lengyel viszony. Az, hogy vezető ukrán személyiségek (Zelenszkijjel az élen) visszaküldték magas rangú lengyel kitüntetéseiket Varsóba, az csak a jéghegy csúcsa. Egyre több lengyel véleménye kedvezőtlen az ukránokról, és ez a megítélés kiterjed arra is, hogyan vélekednek ők Ukrajna esetleges EU-tagságáról.

Nem várható el a lengyel társadalomtól, hogy szemüket-fülüket becsukják, amikor a szomszédban a világháborús bűnösök és tömeggyilkosok rehabilitációja zajlik, ilyen személyek kultusza épül. Közben Lengyelország maga is élen jár a militarizmusban; turbó fokozatban építi a hadseregét, tulajdonképpen a vele szomszédos, ám nála nagyobb Németországgal fut versenyt azért, hogy melyiküké lesz a legnagyobb európai hadsereg a jövőben.

Miközben mindenki látja, hogy az agresszor Oroszország épp úgy kimerülőben van, mint az áldozat Ukrajna, az EU-tagországok és az őket szellemi munícióval ellátó britek körében továbbra is dívik az a gondolat, hogy Oroszország a Baltikum vagy Lengyelország megtámadására készül. Ennek emlegetése talán segít a társadalom egy részének eladni azt, hogy a katonai kiadásokat növelni kell (és mellesleg ezáltal eleget tenni Donald Trump követelésének).

Az európai lakosság számára az ukrajnai háború ma már háttérzaj, amellyel megtanult együtt élni. A háború pénzügyi terhével a többség – mint kisebbik rosszal – megbékélt. Erkölcsi teherről pedig nincs szó, hiszen az teljes egészében a háború elindítójára, Vlagyimir Putyinra hárítható.”

(Nyitókép: Alexei NIKOLSKY / POOL / AFP)