45 éve írták alá a SALT-II. megállapodást, amely végül sosem lépett életbe.
Nyitókép: Wikipédia / fotókredit: Bill Fitz-Patrick
1979. június 18-án – éppen 45 éve – írta alá Leonyid Iljics Brezsnyev szovjet főtitkár és Jimmy Carter amerikai elnök Bécsben a SALT-II. megállapodást. A bécsi csúcstalálkozó egyik szenzációja volt egyébként, hogy annak keretében a második világháború óta első ízben találkozott az amerikai és a szovjet védelmi miniszter.
Az egyezményt a SALT-I. 1972-es szerződés következő lépcsőfokának szánták,
ám aláírásának ünnepélyes megrendezése ellenére végül nem ratifikálták, így nem léptek érvénybe a szerződésben megfogalmazottak.
A szerződést az Egyesült Államok törvényhozása ugyanis – a Szovjetunió 1979 decemberében történt afganisztáni bevonulására hivatkozva – nem ratifikálta.
Az Egyesült Államok és a Szovjetunió 1969 őszén kezdte meg a SALT-párbeszédet olyan megállapodások létrejöttének érdekében, amelyek – kölcsönös meggyőződésük szerint – növelik mindkét szuperhatalom biztonságát, fokozzák az úgynevezett hadászati stabilitást, előmozdítják a nemzetközi enyhülést,
mégpedig a hadászati támadó és védelmi fegyverrendszerek kölcsönös korlátozása és csökkentése révén.
Mit jelentett ez számokban?
A szerződés tartalma az volt, hogy mindkét fél kötelezi magát arra, hogy a birtokában lévő interkontinentális ballisztikus rakéták (ICBM) indítóberendezéseinek, a tengeralattjáró-bázisú rakéták (SLBM) indítóberendezéseinek és a nehézbombázóknak az együttes száma nem haladja meg a 2400 egységet, míg a több robbanófejes rakétáké az 1320 egységet. Valamint, mindkét fél kötelezi magát arra is, hogy nem telepít új ICBM indítóberendezéseket, sem új típusú stratégiai támadófegyvereket.
A tárgyalások első szakasza 1972. május 26-án zárult, két fő okmány legmagasabb szintű aláírásával. Az egyik az interkontinentális ballisztikus rakétákkal szembeni védelmi rendszereket korlátozó szerződés volt, a másik pedig egy időleges megállapodás, amely ötéves időtartamra bizonyos korlátozásokat irányzott elő a támadó hadászati fegyverrendszerekre vonatkozóan.
A SALT-I. néven szerepeltetett megállapodások, amelyek nem érintették harmadik országok atomfegyvereit, 1972. október 3-án léptek hatályba. A felek eltökéltségét mi sem jellemezte jobban, mint hogy a SALT-II. tárgyalások már 1972 novemberében megkezdődtek.
A fogalmi meghatározások az atomelrettentés bonyolult problematikája miatt nehezen születtek meg, de a SALT-megállapodások minden esetben tartalmazták mind a megfelelő konkretizálást, mind a korlátozások alóli kivételeket.
Érdekesség
1979-ben nem volt oly nagy a bizalom Washington és Moszkva között, hogy egymás atomfegyvertárát megnyitották volna a másik szerződő fél fegyverzet-ellenőrei előtt, de még magukat a támadó rakétákat sem tették ki „közszemlére”. Az egyezményes korlátozás ezért zömmel a rakéták indítóállásaira vonatkozott, ami az úgynevezett nemzeti technikai eszközökkel (például felderítő műholdakkal) ellenőrizhető volt, tehát nem igényelte a kényes és körülményes helyszíni ellenőrzést.
A SALT-II. másik érdekessége az volt, hogy a repülőgép-fedélzeti ballisztikus rakéták esetében olyan fegyvert is bevont a korlátozás körébe, amellyel akkor még egyik szerződő fél sem rendelkezett – írja a Múlt-Kor Történelmi Magazin. A portál kifejti: az Egyesült Államok és a Szovjetunió vállalta, hogy nem épít újabb helyhez kötött indító berendezéseket interkontinentális ballisztikus rakétái számára, e rakétaféleségből a már meglevőknél nagyobb induló tömeggel és/vagy hasznos teherrel rendelkezőket nem fejleszt ki és nem állít hadrendbe.
Az 1979. június 18-i állapot szerint az Egyesült Államok 1054, a Szovjetunió 1398 indítóállással rendelkezett kontinentális területén hadászati rakétái számára, 550, illetve 608 indítóállással több robbanótöltetű interkontinentális ballisztikus rakétái számára.
A hadászati (atomhajtóműves) amerikai tengeralattjárókon összesen 656, a megfelelő szovjet tengeralattjárókon 950 rakétaindító állás volt.
A szovjet fölényt némileg ellensúlyozta, hogy a SALT-II. aláírásakor az Egyesült Államok 573, a Szovjetunió pedig mindössze 156 rakétahordozó hadászati nehézbombázóval rendelkezett.
Akkori – nem hivatalos – becslések szerint a hadászati rendeltetésű atom-robbanótöltetek vonalán 9200:5000 volt az arány az Egyesült Államok javára.
Negyed év sem telt el a bécsi csúcstalálkozó után, amikor 1979. szeptember 6-án 1678 nyugállományú amerikai tábornok és tengernagy beadványban követelte, hogy a washingtoni szenátus ne adja hozzájárulását a SALT-II. ratifikálásához, mert rendelkezései hátrányosak az Egyesült Államok számára. Carter elnök engedett a nyomásnak – ráadásul közbejött Moszkva afganisztáni beavatkozása –,
és 1980. január 3-án a szenátus ratifikálásának elhalasztását kérte, így a SALT-II. soha nem lépett hatályba.
Több mint egy évtizednek kellett eltelnie, hogy a józan belátás 1991-ben elvezessen a START-I., majd 1993-ban a START-II. megállapodásokhoz.
Egyre távolodik egymástól az Egyesült Államok és az Európai Unió. Előbbi ráadásul egy merőben új kontinens képzel el, ahol egyes országokkal működne csak szorosabban együtt.
A jobboldali svájci médiavállalkozó fenyegetés helyett lehetőséget lát a tengerentúli tervekben.
Európa rekordösszegű védelmi tervekkel készül a konfliktusokra, ám egy friss elemzés szerint stratégiai, politikai és erkölcsi értelemben sincs készen a háborúra.
Az Egyesült Államok elnöke újabb húsz ország állampolgáraival szemben vezet be teljes vagy részleges beutazási korlátozásokat, nemzetbiztonsági okokra hivatkozva.
Az Egyesült Államok „platina” biztonsági garanciát kínál Kijevnek, míg Európa inkább csak a szájkaratéban erős.
A lap a józan ész irányába mutató tengerentúli politikai nyomás miatt nyafog, és az Európai Unió egységét félti az amerikai elnöktől.
Ezzel párhuzamosan Európa-szerte szigorodik a fellépés a tisztességtelen kereskedelmi gyakorlat ellen.
Garanciavita miatt továbbra is zárva marad az M30-as autópálya.
A Fehér Ház kétértelmű nyilatkozatot adott ki ezzel kapcsolatban.
