Amikor a nagyhatalmak még nem akartak atomkonfliktust

Nyitókép: Wikipédia / fotókredit: Bill Fitz-Patrick

1979. június 18-án – éppen 45 éve – írta alá Leonyid Iljics Brezsnyev szovjet főtitkár és Jimmy Carter amerikai elnök Bécsben a SALT-II. megállapodást. A bécsi csúcstalálkozó egyik szenzációja volt egyébként, hogy annak keretében a második világháború óta első ízben találkozott az amerikai és a szovjet védelmi miniszter.

Az egyezményt a SALT-I. 1972-es szerződés következő lépcsőfokának szánták, 

A szerződést az Egyesült Államok törvényhozása ugyanis – a Szovjetunió 1979 decemberében történt afganisztáni bevonulására hivatkozva – nem ratifikálta.

Hadászati stabilitás

Az Egyesült Államok és a Szovjetunió 1969 őszén kezdte meg a SALT-párbeszédet olyan megállapodások létrejöttének érdekében, amelyek – kölcsönös meggyőződésük szerint – növelik mindkét szuperhatalom biztonságát, fokozzák az úgynevezett hadászati stabilitást, előmozdítják a nemzetközi enyhülést, 

A tárgyalások első szakasza 1972. május 26-án zárult, két fő okmány legmagasabb szintű aláírásával. Az egyik az interkontinentális ballisztikus rakétákkal szembeni védelmi rendszereket korlátozó szerződés volt, a másik pedig egy időleges megállapodás, amely ötéves időtartamra bizonyos korlátozásokat irányzott elő a támadó hadászati fegyverrendszerekre vonatkozóan. 

A SALT-I. néven szerepeltetett megállapodások, amelyek nem érintették harmadik országok atomfegyvereit, 1972. október 3-án léptek hatályba. A felek eltökéltségét mi sem jellemezte jobban, mint hogy a SALT-II. tárgyalások már 1972 novemberében megkezdődtek.

A SALT-II. másik érdekessége az volt, hogy a repülőgép-fedélzeti ballisztikus rakéták esetében olyan fegyvert is bevont a korlátozás körébe, amellyel akkor még egyik szerződő fél sem rendelkezett – írja a Múlt-Kor Történelmi Magazin. A portál kifejti: az Egyesült Államok és a Szovjetunió vállalta, hogy nem épít újabb helyhez kötött indító berendezéseket interkontinentális ballisztikus rakétái számára, e rakétaféleségből a már meglevőknél nagyobb induló tömeggel és/vagy hasznos teherrel rendelkezőket nem fejleszt ki és nem állít hadrendbe.

Szovjet fölény

Az 1979. június 18-i állapot szerint az Egyesült Államok 1054, a Szovjetunió 1398 indítóállással rendelkezett kontinentális területén hadászati rakétái számára, 550, illetve 608 indítóállással több robbanótöltetű interkontinentális ballisztikus rakétái számára. 

A hadászati (atomhajtóműves) amerikai tengeralattjárókon összesen 656, a megfelelő szovjet tengeralattjárókon 950 rakétaindító állás volt. 

Akkori – nem hivatalos – becslések szerint a hadászati rendeltetésű atom-robbanótöltetek vonalán 9200:5000 volt az arány az Egyesült Államok javára.

Nem ratifikálták

Negyed év sem telt el a bécsi csúcstalálkozó után, amikor 1979. szeptember 6-án 1678 nyugállományú amerikai tábornok és tengernagy beadványban követelte, hogy a washingtoni szenátus ne adja hozzájárulását a SALT-II. ratifikálásához, mert rendelkezései hátrányosak az Egyesült Államok számára. Carter elnök engedett a nyomásnak – ráadásul közbejött Moszkva afganisztáni beavatkozása –, 

Több mint egy évtizednek kellett eltelnie, hogy a józan belátás 1991-ben elvezessen a START-I., majd 1993-ban a START-II. megállapodásokhoz.

* Cikkünkhöz a Múlt-Kor Történelmi Magazin és a Wikipédia vonatkozó anyagait használtuk fel.