A háborús fatalizmust már a művészet sem korlátozza

Nyitókép: VALERIE MACON / AFP

„Az ezredvégi nemzedék Magyarországán Amerika bűvöletében nőtt fel. A kiskamaszok érdeklődését a zenetévék, mp3-lejátszókon vándorló slágerlisták és a józsefvárosi piacon beszerezhető hamisított rapper-rocker-deszkás kiegészítők, és az akkor még friss és izgalmas valóságshow-szemét határozta meg. A csapból is Nelly és Kelly emancipált fekete külvárosi románca, Avril Lavigne gördeszkás meseországa folyt, de a lelkünkbe égett Eminem 9/11 utáni sötét iróniája és a Green Day dühös pacifista punkja, háborúellenes balladái is.

A könnyűzene mindig a baloldali társadalomkritika területe volt. Nem meglepő, hogy a kétezres évek minden valamirevaló popsztárja ellenezte, hogy a terrorveszélyből fakadó pánikot demokráciaexportba csomagolt vérontással próbálják orvosolni. A kor politikai elitje persze ettől még belegabalyodott Irak és Afganisztán véres, költséges és megalázó véget érő kísérleteibe (Forever Wars). Ez volt az a korszak, amikor az Amerika által dominált világrend még ereje teljében volt, miközben a fősodratú kultúra is tudatában volt e rend törékenységének és olykor erőszakos álszentségének. Nem gondolom, hogy popsztároknak, főképp: balos társadalomkritikusoknak kellene meghatározniuk egy állam külpolitikáját (vagy amúgy bármit), de a művészet olykor mégiscsak felhívja a figyemet univerzális igazságokra. Húsz évvel ezelőtt még voltak ilyen egyetemességek a szívünkben: még nem számított árulásnak a háború ellen beszélni. 

Ezért találkozhattak a frissen (újra) a nyugat részévé vált Magyarország kamaszai az örök és feszítő balladaigazsággal, hogy az öreg héják háborúit szegény, munkásosztálybeli fiatal fiúk kényszerülnek megvívni. Ezért láthattuk a neoliberális Tony Blair és neokonzervatív George Bush törleszkedését kipécézve George Michael túlfűtött videoklipjében (Shoot the Dog). Ezért mehetett Eminem frontálisan szembe az iraki háborúval és adhatott tucatnyi fricskát Bush és Cheney politikájának (Mosh, Without me, Rap Game).

A neokonzervatív eszme eredetileg egy kiemelkedő filozófus gondolataiból merítő és a kommunizmus feletti végleges diadalt elősegítő politikai gondolkodás volt, amit a másfél évtizeddel ezelőtti magyar ifjúkonzervatív mozgalom is tanulmányozott. A vonzó alternatívát viszont a hübrisz a feje tetejére fordította. Reagan elnök szovjet befolyás ellen magabiztosan fellépő szoboralakját (Szabadság tér), a saját talapzatát fellazító nyugati világrend váltotta fel. A neokonok eredetileg a szövetségesek és ellenségek közötti szofisztikáltabb manőverezést ajánlották – valahol Carter elnök emberijog-alapú külpolitikája és Kissinger tiszta realizmusa között, az iráni hatalomátvételhez hasonló blamák elkerülése érdekében. A vasfüggöny eltűnése után viszont csak a moralizálásba öltöztetett cinizmus, a gondolatok ideológiává kövesedése maradt. És a végén blama blama hátán, Kabulban, Bagdadban, Tripoliban.”