A háború alulnézetből, okulásunkra

Nyitókép: Hulton Archive/Getty Images

„»Kezdődik már a harcz a púskák ropognak ágyúk dörgésétől még szótt sem halanak/ egymásútán gyórsan adjuk a sórtüzett az elenség tőle nagy számban elesett,/ vanis ott jajgatás patakzik a véris, kibele gondolok fáj az én szívem is,/ egymásután esnejk ősze halomra méter magaságban feküsznek a sorba,/ borzalmas ere még reá is gondolni hátt aki bene van szabad szemmel látni,/ hátt az a sok sebesült aki életben van desok számos jajszó hangzik e zavarban,/ kedves bajtársim kössétek be sebem nagyon elvéresztem már én nem tehetem,/ nagyon szívesenis segítenék testvér, demost nem tehetjük mert itt az elenség,/ Édes jó Istenem, mi is lesz mivelünk nincs aki segítsen itt kel elvéreznünk,/ forduljunk most visza ami soraninkba, ott is vanámhalott százával a sorba,/ sok számos sebesűlt akik véreikben, fájdalmas sebektől vannak szenvedőben.«

(idézi Kiss Gábor Ferenc az Egy katonalevél a nagy háborúból című tanulmányában.)

Mező Gábor újságíró kollégánk, aki közelmúltunk kutatójaként is több könyv szerzője már, életerős fiatalember, családapa. De nyolc évtized történelmi távlatából is meg kellett küzdenie A népirtás csöndje – Rekviem a délvidéki magyarokért című munkájának borzalmas nyersanyagával, az 1944–45-ös szerb bosszú részleteivel. Ugyanis a hadiszerencse is forgandó: a jugoszláv »partizánok« megtorolták a magyar bevonulást, benne az 1942-es újvidéki »hideg napokkal«. „Háromszor, négyszer is abbahagytam ennek a könyvnek az írását. Nem azért, mert más dolgom akadt, egyszerűen megviselt” — állítja Mező. Mint pedig az alábbiakban Cseres Tibort idézve (Vérbosszú Bácskában) írja, mintha Bosch festményeit néznénk, csak ez a valóság:

»Némely foglyokat nem bántalmaztak, míg másokat rettenetesen megkínoztak, főleg Werner Mihály plébánost, akinek nemi szervét éretlen suhancok naponta harapófogóval marcangolták.«
De a következő jelenetet is képtelenség megemészteni:

»Különösen emlékezetre méltó Varga Lajos plébános tragédiája. Gyufatöréskor azt olvasták fejére bűneként, hogy virágcsokorral üdvözölte a bevonuló magyar honvédeket, meg hogy a felállított honvéd hősi emlékmű előtt magyar állami ünnepeken hazafias beszédeket mondott, s ott részt kellett venniök azoknak a szerb értelmiségieknek, akik egzisztenciális kényszerítés nélkül nem mentek volna a honvédszobor tövébe. Varga Lajos egyébként politikával nem foglalkozott, a faj-, tehát szerbgyűlölet távol állt tőle. Magyarsága miatt fogták hát el és kínozták meg. Egyéb kínvallatásokon kívül mind a húsz körmét izzó harapófogóval letépték. A plébános édesanyja egy befolyásos szerb ismerőse révén kieszközölte, hogy fiával a plébánián találkozhassék a kivégzés előtt. A Hármas iskolától tízpercnyi járásra lévő plébánia rövid útját csak órányi vánszorgással s támogatással tudta megtenni. Vérző lábujjai miatt mezítláb. Arca és feje kékre-zöldre volt verve. E 'kirándulás' után a fegyveres őrök megtaposták Varga Lajost, hasát felfakasztva ölték meg. Holttestét targoncán tolták ki még aznap éjjel halálra ítélt társai a homokbányába.«

Ez is a háború. Az erőszak nem válogat, elnyújtott háborúban meg különösen nem. Eléri a nőt, gyereket, öreget is. Sokan kivetkőznek emberi mivoltukból. Nyolcvan éve Európában karóba is húztak, embert is nyúztak. Ez ekkor már a második világégés volt, amelybe szintén belerángatták Magyarországot. Emberveszteségünk csaknem egymillió fő, jussunk pedig negyvenöt év szovjet megszállás lett.

Az ukrajnai háborúban bő két év leforgása alatt száz- és százezrek haltak, illetve rokkantak meg, sokakat özveggyé vagy árvává tettek, kibombáztak, bántalmaztak. A harmadik világégésnek addig kellene elejét vennünk, amíg nem késő. NATO-katonáink, magyarországi és kárpátaljai civiljeink véráldozata nélkül.”

***