Amerikába elszármazott munkácsi üzletember: „Kárpátalján kulturális fajirtás folyik”
„Az élet erre sajnos nem akar rácáfolni, éppen ellenkezőleg, egyre több bizonyítékot szolgáltat” – mondta Pákh Imre.
Hajrá, jelenítsék meg a filmjeikben az országukban elnyomott, hátrányos helyzetű népcsoportokat. Például a magyarokat vagy a románokat, horribile dictu: az oroszokat.
(Nyitókép: AFP/Dimitar Dilkoff)
Idén március 11-én beleébredtem egy rémálomba. Remegő kézzel nyitottam meg a laptopot, a fogaim fájdalmasan vacogni kezdtek, amikor kigyulladt a monitor fénye, izgatott rángásaim csak harmadszorra engedték, hogy helyesen írjam be a keresőbe: „Oscar-díj”. Álmaim ott vártak, szemérmesen bebújtak a felugró banner mögé. Apró, rövid nyekegéseket hallattam, mint a macska, aki meglát egy madarat az ablakon túli faágon.
Eltűnt a banner (valami gyökér benzines láncfűrészt akart nekem eladni, kiikszeltem, amint lehetett), még a nem kötelező sütiket is boldogan elfogadtam, csak engedjenek már oda, engedjék már valóra válni a szép új világot az én tudatomban is!
És aztán szembejött a valóság…
Legjobb film: Oppenheimer.
Nem láttam, máig nem értem, mi köze a Barbie-hoz. A borítóján csupa fehér arc. Érdekes…
Legjobb férfi (erről a binaritásról nem tudtak még leszokni, hagyjuk is...) főszereplő: Cillian Murphy.
Hófehér a fószer, nem hiszem el, hogy ezt senki nem látja!
Azt hallottam, hogy a karaktere folyton csajozik, amúgy meg a neve…Oppenheimer…hát, mit ne mondjak, elég zsidós. Azért erre odafigyelhettek volna, amikor épp az a népirtás zajlik valahol. Nem illik ez most.
Egyszercsak ökölbe szorult a kezem, visszazuhantam az ágyra, és a párnámba nyálazva-könnyezve üvöltöttem:
Ez nem fordulhat megint elő!”
Sirámaimat pedig meghallgatták odafönn! Mármint Amerikában. Most azt mondják, az amerikai filmakadémia végre a sarkára állt és eldöntötte, ezentúl csak olyan filmek kaphatnak Oscart, amelyeknek vagy a stábjában, vagy a történetében meg vannak jelenítve hátrányos helyzetű csoportok.
Látom a jövőt, csodaszép, ott vagyok a bannereken túli zöld mezőkön, érzem a tenyeremen, ahogy a kalászok visszasimogatnak, és nézem, amint
együtt szalad boldogan meleg, heteró, fekete, fehér és kerekesszékes.
Ma végre kikelek az ágyamból!
***
Valójában 2004. december 6-án ébredtem rémálomba. Ezért most tele vagyok reményekkel. Őszintén remélem, hogy a következő években kizárólag ukránok kapják meg a legjobb idegen nyelvű film díját. De tényleg! Ha már amúgy is minden díjat nekik kell adni, akkor legalább tényleg jelenítsék meg a filmjeikben az országukban elnyomott, kirekesztett hátrányos helyzetű népcsoportokat.
Például a magyarokat vagy a románokat, horribile dictu: az oroszokat.
Csinálhatnának játékfilmet arról, hogyan nyesegették vissza az elmúlt tíz évben a kisebbségek szerzett jogait, vagy hogy miként veszik át egyes városok felett a hatalmat olyan soviniszta családok, akik úgy néznek ki, mint a Maffiózók szereplőgárdája két hét után Kelet-Európában.
De felőlem Hollywood is feldogozhatja ezeket a történeteket. A szégény munkácsi magyar balladáját, aki elesik két szláv testvérnép háborújában,
miközben otthon a gyönyörű és fiatal ukrán menyasszonyát azok a gyanús ábrázatú fazonok kerülgetik, akik a várárokba lökték a Turul-szobrot. Ha ez nem hollywoodi forgatókönyv, akkor semmi. Áh, miket beszélek, elmúlt már az az idő.
A fekete James Bond gurul majd be az ukrán frontra Aston Martin helyett a Q-osztály által feltuningolt kerekesszékben.
Nem is kellenek ide helyi kisebbségek. Se magyarok, se oroszok. Meglesz az az Oscar nélkülük is.
Ezt is ajánljuk a témában
„Az élet erre sajnos nem akar rácáfolni, éppen ellenkezőleg, egyre több bizonyítékot szolgáltat” – mondta Pákh Imre.