A szövetségeseink haláláról szóló híresztelések nagymértékben túlzóak

2024. április 11. 05:30

Mind a török, mind a lengyel önkormányzati választás inkább hozott a Fidesszel szövetséges erők számára esélyeket, mint gondokat.

2024. április 11. 05:30
Kohán Mátyás
Kohán Mátyás

Nyitókép: AFP/ANDRZEJ IWANCZUK

„Nagyot koppant Orbán török példaképe” – ez a hazai szalagcím beillett volna a pár héttel ezelőtti török önkormányzati választásokról szóló tudósítások sorába is. Pedig 2015-ben, az akkori parlamenti választások után született. A hozzá tartozó írásban idézik Devlet Bahçelit, a Nemzeti Cselekvés Pártjának (MHP) elnökét, aki szerint az a 41 százalékos választási eredmény „a vég kezdete” Recep Tayyip Erdoğan számára.

Ez a „vég” azóta is tart, s az MHP immáron Erdoğanék szövetségese.

Akkori, kétségtelenül a vártnál csekélyebb arányú győzelméből a kormányzó Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) inspirációt merített a változáshoz, és megalapozta azóta is töretlen kormányzását.

Első látásra nem sok szép van Erdoğan elnök számára az idei török önkormányzati választások eredményében, ez kétségtelen. A legfőbb ellenzéki párt, a Köztársasági Néppárt (CHP) elvitt tőlük nem kevesebb, mint tíz tartományt, további kettőt a kurdok aktuális pártja, hatot pedig más jobboldali pártok – ez utóbbi a török politikában jellemzően vallásos muszlim erőket jelent. Ők maguk pedig a CHP-tól mindössze egy tartományt vettek el, a tavaly földrengés által sújtott Hatayt.

(Ugye, mekkora igazságtartalma volt a katasztrófa felháborítóan rossz kormányzati kezeléséről szóló sajtónarratíváknak!

A tavalyi elnökválasztás egyik nagy meglepetése is épp az volt, hogy a földrengéssel érintett területek, mondjuk Kahramanmaraş hetven százalék körüli eredménnyel maradtak az elnöknél.) Két észak-anatóliai tartományt, Bayburtot és Karabüköt pedig más jobboldali erőktől vettek vissza, nettó mérlegük így nem túl impozáns, mínusz tizenöt.

De ez csak a felszín. A mélyben sokkal inkább mentek végbe olyan tektonikus változások, melyekre az AKP büszke lehet:

a török politika egésze jobbra, az iszlám felé tolódott, s a CHP mostani sikerének titka nem kis részben az, hogy minden erejével igyekszik felszámolni a közte és Erdoğanék között fennálló látványos különbségeket a valláshoz való hozzáállásban.

Jelöltjei nem keveset mutatkoztak mecsetekben, reggeli imán. Így aztán míg a kőkeményen Erdoğan-ellenes szekuláris városi szavazók jobb alternatíva híján megmaradtak az ellenzék vezető erejénél, az eredetileg világi kemalista párt belső-anatóliai konzervatív vallásos szavazók tömegei számára is szavazhatóvá vált. Ez magyarázza az Anatóliában, illetve a Fekete- és a Földközi-tenger partján tapasztalható ellenzéki előretörést. A médiában agyonhájpolt isztambuli és ankarai eredményeket pedig voltaképpen nem kell magyarázni, itt Erdoğanék szúrták el a várakozásmenedzsmentet – a politika demográfiai fundamentumai egyszerűen semmilyen módon nem adták ki azt, hogy a legnagyobb, leggazdagabb és legnyugatosabb török nagyvárosok pont Törökország nem túl rózsás gazdasági helyzetében forduljanak a kormányoldalra.

Ezt is ajánljuk a témában

Apropó gazdasági helyzet: amit az AKP eredményein nem magyaráz a CHP újdonsült muszlimabb imidzse,

azt magyarázza az, hogy a nemrég esedékes nyugdíjemelés egy egyre szélesebb nyugdíjas társadalommal bíró Törökországban igencsak infláció alattira sikeredett.

Ez azt jelenti, hogy egy hatalmas, 27 százalékos választói csoport számára az önmagában csak gazdasági bizonytalanságot okozó inflációból bizony konkrét életminőség-romlást hozó reálbér-csökkenés lett, ami nem kevés konzervatív nyugdíjas szavazót otthonmaradásra vagy egyenesen a jobbra tolódott ellenzékre való átszavazásra késztetett; a két új kurd vezetésű provincia pedig bizonyítja, hogy az öt évvel ezelőtti állapothoz képest Törökország bizony nem csak idősebb lett, de kurdabb is.

Erdoğanék ellen voltak tehát ezúttal a konjunkturális tényezők és a fundamentumok is – ebből pedig bizony zakó lett, melynek eredményeképpen az ország GDP-jének 78 százalékát adó vidékek felett immáron az ellenzék diszponál, ők építhetik ki a török demokráciában tökéletesen megszokott helyi klientúrákat, bázist a következő elnökválasztás számára. Az elnök pártjának ugyanakkor ez a tökéletes megújulási pillanat, s Erdoğan, úgy tűnik, lát is ilyen tekintetben a pályán: beazonosította, hogy a több évtizede kormányzó párt az ideálisnál távolabb került az állampolgároktól,

„vért és lelket is vesztett, nem csak szavazatokat”, s a megoldást is ebben az irányban kell keresni, különben „úgy olvadunk majd tovább, mint jég a napon”.

A több évtizedes kormányzás szerethetőségi és emberközelségi nehézségeket okoz, óhatatlanul pasáskodó hatalmi elitként tünteti fel a pártot, amely 2016 óta egészen biztosan nem bűntelen az ország gazdasági válságában akkor sem, ha előtte a soha nem látott fellendüléshez is sok köze van; de ezt a helyzetet az elnök látványosan észrevette, és úgy tűnik, van ereje a megújuláshoz, amely 2028-ra új elnökjelöltben csúcsosodik majd ki. Él és virul mind a török demokrácia jelzésküldő ereje, mind a demokratikus politikai ösztönök egy sokhelyütt autoriternek mondott pártban.

Mindeközben a hétvégén Lengyelországban a totális társadalmi támogatottságot színlelő magabiztossággal kormányzó Donald Tuskról kiderült: 

politikai sikerei kizárólag az ügyesen összerakott választói koalícióból fakadnak, de őt magát még mindig csak a lengyel társadalom kevesebb, mint egyharmada támogatja,

s pártját még a választások óta értelemszerűen cudar állapotban lévő Jog és Igazságosság is megveri. A tavaly ősszel jelentős részben a változásra szavazó fiatal lengyelek most milliószám maradtak otthon, erősítve azt a képzetet, hogy a hatalmas tavaly őszi részvétel egyetlen sikeres kampány eredménye volt, nem pedig fundamentális változások leképeződése.

Ráadásul a PiS-énél jóval szerényebb tuski eredmény úgy jött ki, hogy abban már benne volt a leszalámizás alatt álló lengyel baloldal szavazóinak jó része –

 a balosok szavazóik harmadát és vajdasági közgyűlési mandátumaik közel felét elvesztették. Ha valaki számára itt van a „vég kezdete”, az sokkal inkább ők lennének, ezzel pedig lassan elolvad a háromlábú tuski koalíció egyik fontos eleme. S megmérettetett egy Lengyelországban és Magyarországon egyaránt előszeretettel használt narratíva is, mely szerint a jobboldal sikereit kizárólag a rájuk szavazó gombáknak bevitt propagandatrágya okozza. A lengyel köztévé az elmúlt fél évben elegánsnak cseppet sem mondható módon hajtott végre 180 fokos politikai fordulatot, így a PiS ezt a választást úgy nyerte meg, hogy már semmiféle állami pénzből fenntartott propagandahálózat fenntartásával nem volt vádolható.

Hogy mi a tanulság?

Az, hogy a szövetségeseink haláláról szóló híresztelések nagymértékben túlzóak.

Barátaink látványosan nem imbecilisek. Mind a török, mind a lengyel önkormányzati választás inkább tartogat a Fidesszel szövetséges erők számára esélyeket, mint kihívásokat. Erdoğanék pártja az elkövetkezendő négy évben javuló gazdasági helyzetben hajthatja végre a most levont tanulságokból következő önreflexiót, némi kaján elégedettséggel afelett, hogy korszakformáló politikai tényezőként sikerült érdemben jobbra tolniuk a török politika centrumát, s ellenfeleiket arra rábírni, hogy ha győzni akarnak, próbáljanak az AKP-ra jobban hasonlítani. Lengyelországban pedig látványosan rekordgyorsan sikerült a PiS magára találása a tavalyi sokkszerű vereségük után; szervezetük, kohéziójuk, választóik bizalma – mindhármat igencsak méri egy önkormányzati választás – nem esett szét, a magyar ellenzékben látható többéves sebnyalogatási folyamatnak nyoma sincsen.

Szép, érzékeny, megújuláshoz erőt adni képes műfaj ez a demokrácia.

Összesen 67 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
Hesperia
2024. április 11. 19:01
Szerintem egyébként Mátyás - a derekas adatgyűjtés és elemzés közepette) elfelejtette a legfontosabb tanulságot: mind a lengyel parlamenti választások, mind a török önkormi választások egy jókora fityiszt jelentenek annak a "narratívának", amelyik évek óta "Orbán szövetségesei" (vagy "Orbán és szövetségesei", vagy "az illiberális populisták") diktatúráját mantrázza és ezzel akarta volna magyarázni a stabil kormányzóképességüket. Ezek szerint semmi nem igaz az egészből: az összes érintett országban veszíthet a "populista diktátor párt", sima, szabályos, demokratikus választásokon. Nálunk is volt némi szívás 2019-ben. És csak nagyon remélni tudom, hogy most, szűk két hónap múlva nem fogunk újabb bizonyítékkal szolgálni arról, hogy valódi demokrácia vagyunk. Annyit ugyanis nem ér nekünk a mainstream elvtársak meggyőzése, hogy megint rámenjen néhány nagyvárosunk 5 éve, nem beszélve az EP-beli képviseletünkről....
nempolitizalok-0
2024. április 11. 11:16 Szerkesztve
Azért Tusk nem véletlenül utasítja el az új bevándorlási rendet libsik. Az is lehet, csak addig nyalt fel az eurolibsiknek ameddig hatalomra nem került, de most már szeretné azt meg is tartani. Lengyeleknél olyan a helyzet, hogy egy rossz ragozás és Tuskék máris kuka. Azt sem nagyon értem, a török helyzetnek miért örül a libsi, Erdogánnal ugyanis sokkal jobban járnak, hiába Orbán szövetségese, mint a megerősödött muszlim pártokkal. Arról nem beszélve, hogy Erdogán és Orbán szövetséges elsősorban energia és kereskedelem terén gyümölcsözik, ami a libsinek is jobb, mintha nem lenne.
népnemzet
2024. április 11. 11:01
Atyavilág! Ezt a szerencsétlen szerecsenmosdatást! Vêrt izzadhatott a megélhetési kommentátor..
BAJA
2024. április 11. 10:29
milyen szövetségeseinkrôl beszél ez, és amit szívott van-e mégveladó??
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!