Negyedszázada a legerősebbek között

Nyitóképen: A Gripenek nagy csapásmérő erőt jelentenek a magyar légierőnek. Fotó: AFP / Kisbenedek Attila

Amikor 1999. március 12-én az első Orbán-kormány külügyminisztere, Martonyi János és amerikai kollégája, Madeleine Albright a Missouri állambeli Independence város Harry S. Trumanről elnevezett könyvtárában aláírta a magyar csatlakozási okiratot, az Észak-atlanti Szerződés Szervezete még másként festett, mint ma – de a világ is. A hidegháború árnyai már nem kísértettek – Oroszország éppen válságban támolyogva készült Borisz Jelcin elnök bukására, a feltörekvő Kína még igyekezett békés arcát mutatni a világnak, miközben el volt foglalva gazdasága pörgetésével és az 1997-ben visszakebelezett Hongkong emésztgetésével –, de Jugoszlávia bomlása újfent vérbe borította a kontinens egy részét, így a figyelem nem lankadhatott, és a fegyverek sem hallgathattak.

Így érkeztünk

Jeszenszky Gézának, az Antall-kormány külügy­miniszterének 1990. június 27-ei brüsszeli látogatásával megkezdődött hazánk közeledése a NATO-hoz – noha a Varsói Szerződés budapesti temetésére csak több mint fél évvel később került sor. Megindult a konzultáció, megalakult a volt VSZ-országokat tömörítő Észak-atlanti Együttműködési Tanács (NACC), 1994-ben meghirdették a Békepartnerség programot, amelyben a katonai együttműködés is hangsúlyossá vált. Hazánk már 1995 decemberében együttműködött a szervezettel Bosznia-Hercegovina stabilizálásában, befogadta a NATO-kontingenseket, és saját csapattal is részt vett az Ifor és az Sfor küldetéseiben. Csatlakozási kérelmünket 1996-ban jeleztük, az 1997-es népszavazáson a résztvevők 85 százaléka a NATO-tagságra voksolt. A tárgyalások lezárulta után 1999. március 12-én hazánk a szervezet teljes jogú tagjává vált.