Amire a románok egyszer ráböktek, az az övék – legyen az Erdély, Besszarábia, Dobrudzsa, Magyarország a Tiszáig, Albánia tengerpartja, esetleg a telefonod

(Nyitókép: Mandiner-archív)

Még csak március van, s nini: ismét előkerült a román „aranyvonat” témája. Vagyis annak a 93 tonna aranynak a hovatartozása, amit a Jászvásárba menekülő román kormány pakolt vonatokra és küldött Moszkvába 1916-17-ben, miután kudarcba fulladt az Osztrák-Magyar Monarchia elleni orvtámadásuk, és az ellentámadás következtében

Szóval előkerült az aranyvonat, s mit ad Isten, Bukarest részéről, mégpedig azzal a felütéssel, hogy Moszkva a mai napig tartozik nekik ennek az aranynak a visszaszolgáltatásával – az olyan apróságok, mint hogy elszedték utána az oroszoktól Besszarábiát, vagy hogy amúgy ők is végigdúlták a Szovjetuniót a németekkel karöltve húsz évvel később, nem zavarja a román politikusokat annyira, hogy legalább néhány évente fel ne vessék az oroszoknak: tartoztok nekünk. Hiába, bámulatos a román politika valóság- és térhajlítási képessége.

S a kitartó makacssága: ha egyszer a fejükbe vették, hogy valami nekik jár, addig követelőznek és törleszkednek, erőszakoskodnak és fenyegetőznek, amíg meg nem kapják. Teljesen mindegy, mire áhítoznak éppen a polcról – s a biztonság kedvéért azért eltesznek ezt-azt a boltban, ha már ott vannak –, a lényeg, hogy 

Albánia tengerpartja, magán- vagy közvagyon, esetleg a telefonod, amin az imént voltál olyan balga, hogy kérésükre megmutattad a pontos időt – makacsul hajtogatják, hogy az bizony az övék, sőt, az övék volt mindig is. Amiben egyedülállóan tehetségesek talán, hogy általában egy nép kondicionálásához viszonylag sok idő kell – legendák gyártása, beágyazása a nemzeti köztudatba, követelések megalapozása, rendezvények, politikai deklarációk, miegymás –, náluk ez egy darab kék-sárga-piros szalaggal megoldható.

akkor is, ha csak egy kukára volt mázolva, akkor is, ha onnantól kezdve hagyták szétrothadni a mioritikus Pató Pálok, a tatarozni, takarítani, fenntartani lusta kezek hirtelen parancsszóra szorulnak ökölbe: el a kezekkel az enyémtől, takarodj az országomból! Gondoljunk az engedély – és nem mellesleg román halottak – nélkül elhelyezett betonkeresztjeikre az úzvölgyi osztrák-magyar temetőben: addig a magyarellenes hőzöngés arrafelé pár száz barbár bugris tombolása volt, amint odakerültek a keresztek felpántlikázva, került rá ortodox papi áldás és minden, ami kell, egyből nemzeti emlékhely teremtődött a semmiből, és már a román sajtó nagyobb része is csont nélkül átvette a hazugságokat.

(Az irigység persze nem az agressziónak szól – Istennek hála, hogy nálunk a büdös életben nem tudnának összeverbuválni ezres tömegeket pogromra, sírgyalázásra, míg a szomszédban ez csettintésre megy, látjuk –, hanem az összefogásnak).

Erről írt Kós Károly 1911-ben, amikor látta, hogy a tétlen magyarság orra előtt szervezik meg Erdély megszerzését úgy, mintha egyetlen parancsolatra cselekednének, de ezt a parancsot sikerült belsővé tenniük – s mindeközben a lehető legjobb, őszinte barátságban voltak magyar, szász, zsidó szomszédaikkal. S ha ma az ember megvizsgálja, változott-e bármi e téren, azt látja, aligha: egy „buna ziua” után össze lehet cimborálni a románok nagy részével a kocsmában, strandon, pláne külföldön; ha a szomszédod, megtanulja a kedvedért ő is, hogy „jó napot!”, és életreszóló barátságot is köthettek, amit megőrizni viszont csak az úgymond kényes témák kerülésével tudtok. Mert ha bármiféle történelmi kérdés vagy hovatartozás merül fel, akkor sokan – tisztelet a kivételnek –

mindezt csak felfokozza a közösségi média erre különösen alkalmas, arctalan hordavilága. Az a mítoszteremtő sovinizmus, amivel nálunk kikacagott, ócska ponyvákban találkozni leharcolt zugárusoknál, odaát a közoktatást és közbeszédet mérgezi politikai céllal több mint száz éve.

Erre aztán könnyű hipernacionalista közpolitikát építeni a dörzsölt politikusoknak, a politikum világába tartozó történészeknek és véleményformálóknak: a kognitív disszonancia itt sem akadály. Történelmi kérdésekben különösen:

Ha kell, kódexekből tépnek ki apró, őket igazoló papírfecniket, és vetik tűzre a többi részét – csak egyetlen példa: Anonymus Gesta Hungarorumába akkor szerettek bele egyes román történelemkedvelő körök, amikor meglátták benne a Magyarország területére odahelyezett vlach „őslakosokat” – miközben ez történelmileg éppolyan hiteles adat, mint Emese teherbeejtése egy turulmadár által. Ellenben a magyar királyok cselekedeteihez már nem forrás Anonymus – csak addig, amíg vlachokat képzel a nyolcszázas-kilencszázas évek Kárpát-medencéjébe.

De tud még ez fokozódni akkor, amikor nemcsak nemzeti múltról és jogokról van szó, hanem ennél is fontosabb dolgokról: például pénzről, műkincsekről, értékes ingatlanokról. Miután az 1916-os fiaskóra két évvel újra megtámadták Magyarországot, ezúttal sikerrel, végigdúlták-erőszakolták, civilek ezreit deportálták és százait gyilkolták meg, és 25 milliárd aranykoronának megfelelő, vagyis 16 adóévnyi kárt okoztak, még úgy gondolták,

Vagy pedig ott van a Gozsdu-udvar ügye: miközben a húszas években a magyar állami vagyon elhappolása mellett nagyban folyt a komplett magyar erdélyi arisztokrácia kifosztása „földreform” címén, mai ésszel felfoghatatlan értékben, azért még volt merszük felvetni, hogy a budapesti Gozsdu-udvart Gozsdu Manó mégiscsak a román diákok megsegítésére húzta fel, szóval hogy az nekik jár. Mindezt halálosan komoly képpel. Aki ilyenkor kompromisszumot keres velük, 

Kikeresik a szerintük nekik járó morzsát, az ellopott kenyeret meg köszönik szépen, illetőleg: mindig is az övék volt, a „pék” különben is ősi dák szó, azt jelenti: „túlrakodott kamion volánja mögött manele zenére csujjogató, gyorshajtást mobiltelefonján élőben közvetítő román sofőr”. Vagy valami ilyesmit.

Amit viszont el kell ismerni: tényleg nagyon ügyesek abban, hogy mindig azt a „tartozást” szedik elő, amit egy adott konfliktusban az aktuálisan gyengébb, vagy közutálatnak örvendő féllel szemben kívánnak érvényesíteni.

Körülbelül az ellenkezőjét csinálják, mint a magyar politika az elmúlt ötszáz évben – és kétségkívül sikeresebben.

Most e téren éppen Oroszország került elő, amely láthatóan nem akar bajszot akasztani a NATO-val, így veszélytelenül lehet ismét követelni tőle valamit. Gyorsan kikeresték hát a bukaresti követeléslistán, hogy mi szerepel Moszkva neve mellett: az aranyvonat. Más kérdés, hogy az oroszok elküldték őket a fenébe, sőt, közölték: ti tartoztok nekünk! Amihez aztán indoklásul jöttek az 1944-es szovjet „felszabadítás” költségei, amivel Románia adós (Medvegyev meg, aki belehülyült a hatalomvesztésbe vagy a vodkába, és egyébként igen ritkán mond bármi jót, közölte velük: „a román nem nemzet, hanem életforma”).

A tények ismeretében valahol érthető a kölcsönös gyűlölködésük. Na persze nem az egymásnak okozott sérelmeik okán: hanem az egymáshoz való hasonlóságén.