Még mindig sátrakban és konténerekben fagyoskodnak a tavalyi törökországi földrengés áldozatai – de jönnek a magyarok és segítenek

Körülbelül egy esztendeje hatalmas földrengések rázták meg Törökország és Szíria egy részét; csak Törökországban mintegy ötvenezer ember életét követelte a katasztrófa, és tizenhárom városban okozott felbecsülhetetlen károkat: fedél nélkülivé vált több millió ember. A magyar mentőcsapatok – a személyesen Recep Tayyip Erdogan által utóbb kitüntetett HUNOR mentőszervezettel karöltve – az életmentésben serénykedtek, ugyanakkor a segélyszervezetek is munkához láttak. Így a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet még tavaly február végén az elsők között mérte fel az igényeket helyi és nemzetközi szervezetekkel együtt, és azóta is igyekszik hathatós segítséget nyújtani a földrengés áldozatainak. Mert a helyzet korántsem rózsás, és bár a török kormány támogatja az új lakások építését, az érintettek zöme még mindig sátrakban és konténerekben húzza meg magát egykori otthona közelében.

„Először az iraki irodánkból jött egy kolléga, majd én kaptam meg a feladatot, hogy kiutazzak és irányítsam a segítségnyújtást” – mondja lapunknak az ökumenikusok törökországi projektkoordinátora, Szabó Luca (alább képünkön).

Mint mondja, a cél egy hatékony és lehetőleg hosszú távú segélyprogram volt, így rögtön adománygyűjtésbe fogtak, és felvették a kapcsolatot a helyi erőkkel és a nemzetközi partnerekkel.

„Első körben a sürgős szükségleteket igyekeztünk kielégíteni, tartós élelmiszert és higiéniai csomagot osztottunk csaknem hétezer embernek; a második szakaszban az áldozatok – relatív – jólétét igyekszünk elősegíteni”.

Zsúfoltság és letargia

Jelenleg több, mint 100 ezer többgenerációs, gyakran 7-10 fős család még mindig sátrakban él, szerencsésebbnek mondható további százezer pedig konténerlakásokban. Mint Szabó Luca elmondja, ezek a sztenderd, „húszlábas” szállítókonténerek, vagyis

Akadnak, akik rokonoknál az ország másik részében meg tudták húzni magukat, az is sűrűbben előfordul, hogy a gyerekeket küldték nagyvárosi rokonokhoz, amíg rendeződik a helyzet, a többség azonban nem megy innen sehová – ragaszkodnak a helyhez, ahol felnőttek és a közösségükhöz. „Bíznak abban is, hogy előbb-utóbb támogatáshoz jutnak, és újra tudják kezdeni az életüket helyben”.

A helyzet azonban rendkívül megterhelő, pszichésen is. „Legfeljebb az ágyaknak-matracoknak, esetleg egy asztalnak van hely, magánszférájuk szinte semmi, ennek a pszichés feldolgozása sem egyszerű, akárcsak a traumáké” – mutat rá a projektkoordinátor. Felidézi: elsőre szokatlan, de amit a legtöbben hiányoltak, hogy nem tudnak főzni a kis konténereikben, hanem az ételosztásokra vannak rászorulva a közös konyháról. Különösen ilyenkor, télen nehézkesebb a dolog, amikor ráadásul kint sem lehet eltölteni az időt; „nagy szükség van a pszichoszociális segítségnyújtásra, amit egy helyi partnerszervezetünkön keresztül Kırıkhan városában több pszichológust foglalkoztatunk, akik erre szánt konténerekben tartanak foglalkozásokat felnőtteknek és gyerekeknek”. Szabó Luca hozzáfűzi:

„Teljesen meg tudom érteni őket” – mondja a segélymunkás, aki maga is átélt egy utórengést a helyszínen február végén. „Tisztában voltam vele, hogy lehetnek utórengések – ez egy 6,4-es erősségű utórengés volt, amit, ha nem lett volna előbb egy még nagyobb földrengés, egyszerűen csak földrengésnek hívtak volna” – idézi fel. „Még életemben soha nem féltem annyira; van egy külön rettenet az emberben, amikor az egyetlen stabilnak hitt dolog, a föld megremeg alatta – én éppen a szállásomon voltam, laptopon dolgoztam, amikor elkezdtek rázkódni a szekrényeim.

Külön segítségre szorulnak a gyerekek: bár az oktatás újraindult, sokaknak nagyon távol van az iskola, illetve a szülők sem merik egész napra elengedni a gyerekeket; a török kormány iskolabuszokat indított, de nem eleget; emellett sok családnál elhunyt vagy lerokkant a családfenntartó, így sok 14-15 éves gyerek „lépett elő” a kenyérkereső szerepébe, és ment el iskola helyett dolgozni – festi le a szomorú képet a segélymunkás.

Az a jó, ha legalább van mit csinálni

A közhangulat eléggé letört, azoknak van esélyük kicsit kiemelni ebből a fejüket, akik találtak valami mindennapos elfoglaltságot: „egyik partnerszervezetünkkel varrótanfolyamot szerveztünk nőknek, az általuk varrt táskákat eladják, így saját bevételük van, ami pszichésen is sokat segít”. A jövőkép viszont rettentő bizonytalan, nem látják, hogy hol fognak élni akár két év múlva, mi lesz a gyerekeikkel – sorolja Szabó Luca, hozzáfűzve,

így az ökumenikusok is inkább ennek az életmódnak a komfortosítására fordítanak energiát.

„Kilenc szaniterkonténert állítottunk fel két iskenderuni táborban mosdókkal, tusolókkal, emellett napelemes vízmelegítő-rendszerekkel láttuk el ezeket, mert ha még van is tiszta vizük az embereknek, az általában jéghideg, ami télen különösen kellemetlen”; emellett téliruha-csomagokat is osztottak, hiszen a lakókonténerek jellemzően híján vannak fűtésnek és szigetelésnek, márpedig a török tél a hegyvidéken sokszor igen hideg. Ezzel a második szakasszal összesen mintegy tízezer ember életét tette könnyebbé a magyar segélyszervezet.

A következő hónapokban induló programokkal pedig támogatni szeretnék a helyi kis- és középvállalkozásokat, hogy aki korábban vállalkozott, képes legyen újrakezdeni. Nem kell nagy dolgokra gondolni: „egy fodrászat a konténertáborban, vagy egy megrongálódott pékműhely újraindítása” – példálózik Szabó Luca – „de egyébként a tolmácsunk is úgy csatlakozott hozzánk, hogy egyébként angol nyelviskolája volt korábban, és amíg azt nem tudta újraindítani, nekünk segédkezett;

A segélymunkásnak, aki korábban Etiópiában szolgált, ahol jóformán azt sem tudták, eszik-e vagy isszák azt, hogy Magyarország, nagy élmény volt, hogy a törökök külön örömmel fogadták – meglepő, de a magyar fociválogatott szereplését is sokan aktívan követik közülük. Persze ebben benne van az is, hogy az ökumenikusok olyan területekre igyekeztek eljutni, amelyekre kevesebb nemzetközi figyelem irányul – a török áldozatok pedig hálásak a magyaroknak.

a mintegy 100 millió forintos, tervezett segélyprogramot, hála az adományozóinknak, a vállalati és nemzetközi partnereknek, sikerült megduplázni. Összesen mintegy 16 ezer embernek tudtunk eddig segíteni, de a mai napig folyik az adománygyűjtés a honlapunkon – mert vannak még terveink”.

***

képek és nyitókép forrása: Magyar Ökumenikus Segélyszervezet