Vérfürdő, halott civilek, lefejezett babák – tombol a sátán, de a végső győzelem nem lesz az övé

Az idei év cseppet sem volt békésebb, mint a tavalyi. Döbbenet, hogy lassan hozzászokunk: háború pusztítja Európát több szempontból is. Időnként még felkapjuk a fejünket némely hírre, például ha a Szentföldön is brutális vérfürdő veszi kezdetét; aggódunk, ha Tajvan körül megnő a cirkálók száma, de már csak sóhajtunk egyet, ha azt olvassuk, hogy valahol Dél-Amerikában szomszédja területének nagy részét egyszerűen csak annektálná egy diktatúra.

Eközben továbbra is intenzíven működnek a különböző terrorcsoportok, nyáron erőszakhullám söpört végig több Nyugat-európai nagyvároson, a békét előmozdítani hivatott világszervezetek pedig olykor mélyebben foglalkoznak a woke-politika programjának erőltetésével, mint alapító okirataikban foglalt nemes céljaikkal.

Tisztában vagyok azzal, hogy gondolataimat egy világi-közéleti lap „hasábjaira” írom, s így azzal is, hogy olvasóközönségem egy része a fejét fogja, amiért egyáltalán feltételezem az ördög létezését (Istenét még csak-csak hajlandó elfogadni). Létezik azonban objektív igazság, amely rendezi az életünket, s amelyet tanácsos elfogadnunk, ennek pedig része az is, hogy Istennel szembehelyezkedve van egy borzalmas erő, amely vesztét akarja mindennek és mindenkinek, akinek köze van a jóhoz, s különösen nekünk, akik istenképmásiságunk által oly kedvesek vagyunk a Teremtőnek.

Gyilkos, hazug, vad – és tombol. Az első szükséges lépés, hogy ezt felismerjük és belássuk. Nem önmegadó belátás ez, nem, sokkal inkább ahhoz szükséges bátor tett, hogy azután megfelelő fegyverzetet öltsünk föl és ellenálljunk (lásd még: Szent Pál levele az efezusiakhoz). A cél ma is: a jó harcot megvívni, a pályát végigfutni.

Őrjöng a fenevad és pusztít mindent. Ahol háború dúl, ott látszólag ő a pillanat ura, ahol emberek ölik egymást, ő tapsol nevetve, ahol a gyűlölet kerekedik felül, ott ő diktálja a tempót. De nem legyinthetünk minderre azzal, hogy ez „ott” van, mi meg „itt”. 

Mert ott is tombol, ahol közöny fogadja mindezt, ahol a háborús hírekre, a brutalitásról szóló tudósításokra csak kattintunk, de aztán nem imádkozunk. Ahol a politikusok és szürke eminenciások újabb fegyverüzleteket kötnek, ahol békéről beszélve háborút szítanak, ahol pénzelik az erőszakot. Ahol a gyűlölet erősebb, mint a szeretet. 

És ne legyünk álszentek egy percig sem: amikor elfordítjuk a fejünket egy hajléktalant látva, amikor legyintünk a bűnstruktúrák láttán, mondván: úgysem tehetünk semmit, vagy amikor nem adjuk meg a munkásnak a neki járó bért (és munkakörülményeket), amikor lenézzük a másikat, amikor érvelünk az eutanázia és az abortusz mellett, olyankor mi magunk is rombolunk. 

Ugyanakkor, ha csak ennyit írnék, nem vallhatnám magam kereszténynek, akkor sem, ha minden betű egyezik az egyház tanításával. Azért nem, mert nem a teljes igazságról esett eddig szó, sőt, az örömhír még csak nyomokban sem jelent meg eddig háromezer karakter során. Mindaz, amit eddig leírtam, semmi Ahhoz képest, Akire várunk.

Advent utolsó napjaiban, karácsony közeledtével egyre nagyobb a vágy a szívünkben, hogy bennünk, a szívünkben is „megszülessen” Jézus és az ő győzelme. 

Minket magunkat és környezetünket, kapcsolatainkat és közösségeinket. A végső szó pedig az övé, a szeretet diadala lesz. 

Ezért hát, amikor körülnézünk a világban és esetleg az is lehangoló, amit majd 2024-ben látunk magunk körül, ne csüggedjünk egy pillanatra sem, csak tegyük bátran és önzetlenül a dolgunkat. Hittel és bizalommal.

Nyitókép: képernyőfotó