A keresztény politika az egyetlen út

„Ma már pap nem vállalhat politikai szerepet, sem közhivatalt, miután Szent II. János Pál pápa 1980-ban ezt megtiltotta, és a tilalom 1983-ban az Egyházi Törvénykönyvben is rögzíttetett. A 285. kánon 3. paragrafusa kimondja, hogy »tilos a klerikusoknak olyan közhivatalt vállalniuk, amely a világi hatalom gyakorlásában való részvétellel jár«, a 287. kánon 2. paragrafusa értelmében pedig »politikai pártokban vagy szakszervezetek vezetésében tevékeny részt ne vállaljanak, hacsak az illetékes egyházi hatóság megítélése szerint az egyház jogainak védelme vagy a közjó szolgálata ezt meg nem kívánja«. Tehát nagyon kivételes esetekben különleges egyházi engedéllyel még mindig van lehetőség a formális közéleti részvételre.

Nem tiltja ugyanakkor semmi, hogy a papok közéleti ügyekben megnyilvánuljanak, akár politikai rendezvényeken részt vegyenek. És ez helyes, nemcsak azért, mert nekik is (majdnem, hiszen választók, de a fentiek értelmében nem választhatók) egyenlő állampolgári jogok járnak, hanem azért is, mert kifejezetten kívánatos, sőt szükséges, hogy az evangélium és az abban gyökerező egyházi Szenthagyomány világos erkölcsi útjelzői kitűzessenek – különösen infernális korunkban.

Az ezen útjelzők mentén cselekvő vagy cselekedni próbáló politikát nevezik kitekert szóhasználattal politikai kereszténységnek, holott inkább keresztény politikáról kellene beszélni. Aminek a közjót, tehát a nemzeti közösséget szolgáló alapelvei és célkitűzései akkor is sziklaszilárdan helyesek, érvényesek és hitelesek, ha hirdetőik között törvényszerűen akadhatnak olyanok, akik életvitelükben nem képviselik ezeket hitelesen. Egyszerűbben fogalmazva: ha valaki jót hirdet, de rosszat tesz, azzal nem a hirdetett jót, hanem csak saját magát hitelteleníti. Ugyanakkor sosem szabad elfelejteni a Szent Ágoston-i zsinórmértéket: »Jobb a helyes úton sántikálva haladni, mint szilárd léptekkel téves irányba tartani.« Ez a politikában annyit jelent, hogy a helyes célokat követő, bár megtévedő, megtántorodó politikus megrendült hitelességgel is képes a közjót szolgálni, ellenben az önazonosan ártó, tehát önmagához viszonyítva kétségtelenül hiteles politikus erre mindig alkalmatlan.

Mindezek tükrében kell értelmezni azokat a politikai kereszténységet kárhoztató megnyilvánulásokat, amelyek sajnálatosan nemcsak eredendően egyház- és keresztényellenes, liberális orgánumokban, hanem – akár ilyenekkel nyílt együttműködésben – magukat keresztényként tételező felületeken is megjelennek. Ezek ráadásul jobbára olcsó és átlátszó napi pártpolitikai átkozódások, melyek evangéliumi tanításokra hamisan hivatkozva, azokkal néha homlokegyenest ellentétes ideológiát hirdetve nem a pillanatnyi közéleti mocsártól elemelkedve, hanem abba éppenséggel nyakig merülve objektív politikai vádként fogalmaznak meg szubjektív, gyakran önkényes félreértelmezéseken, félremagyarázásokon alapuló nézeteket, kiválóan példázva a szálka és a gerenda esetét. Ugyanis az ilyen farizeus orgánumok célkeresztjében kizárólag az áprilisi választást elvesztő Fidesz–KDNP, vagyis a »NER« áll, amely a vádlók szerint politikai identitásépítésre használta a kereszténységet, ráadásul – óh, irgalom atyja, ne hagyj el! – összekapcsolta a nemzettudattal – a farizeusok szerint ezzel etnicizálta. Ez utóbbi állítás szimpla hazugság, legalábbis ijesztő butaság, hiszen a nemzet nem kizárólag etnikai, genetikai alapú közösség. Az pedig vitathatatlan tény, hogy hazánk Szent István király felajánlása óta Mária országa, régi himnuszunk a Boldogasszony anyánk, Kölcsey Himnuszában pedig a magyarok megáldására kéri Istent. A farizeusok logikája szerint ez etnicista politikai kereszténység – pedig nem az, pusztán annak megnyilvánulása, hogy mi magyarul vagyunk keresztények, és keresztényként vagyunk magyarok. Ez tartotta meg a nemzetet több mint ezer éven át, és a szerves egység erőszakos megbontásával indultak el drámai nemzetvesztő folyamatok. Hogy csak egyre emlékeztessünk, 1956. június 4-én (micsoda bolsevik cinizmus!) lépett életbe az a liberális abortuszszabályozás, amely miatt akkortól 2025. december 31-éig 5 973 906 magzatot gyilkoltak meg az anyaméhben. E közel hatmillió magyar elévülhetetlen vádirat a politika keresztényietlenítésére irányuló törekvések ellen.

Ezért gonosz, valójában keresztényellenes szemforgatás azon szörnyülködni, hogy a »NER« »túlszerette« a keresztény vallási közösségeket, és ezzel állítólag függőségbe vonta őket (amit amúgy látványosan cáfolnak számos, különböző felekezetű vallási elöljáró politikailag kritikus megnyilvánulásai, akár kereszténynek láttatott, politikailag egyoldalú liberális szócsövek létrehozásával). Ugyanis a lényeget tekintve az egyes egyházi vezetőknek nemcsak joguk, de kötelességük is irányt mutatni a híveknek, és ha egyes közéleti ügyekben az egyik politikai erő az evangéliumi tanítás szerint nyilvánul meg, a másik pedig azzal szemben, akkor nem tarthatnak egyenlő távolságot, hanem állást kell foglalniuk a helyes irány mellett. Ami azt illeti, a magunk részéről inkább a határozott állásfoglalást hiányoltuk és hiányoljuk sok esetben.”

Nyitókép: MTI/MTVA/Filep István