Izrael szomszédságát is felrobbanthatja a gázai konfliktus

Harminc évvel ezelőtt, 1993-ban írták alá az izraeli és palesztin vezetők az oslói egyezményt: az abban foglalt megoldás, a két, egymás mellett békében élő állam kialakításának konkrét megvalósítási terve azonban azóta sem formálódott ki – 

A palesztin területeken élő arab lakosság körében immár lassan a harmadik generáció nő fel úgy, hogy nagyapáik reménységét sem látják meg, nem hogy a sajátjukat. 

A patthelyzet leginkább Izraelnek kedvez, pontosabban kedvezett eddig: nem kellett egyezkednie az igazából senkinek sem kedvező, fájdalmasan kompromisszumkényszeres kétállami megoldásról; és amíg a vita felfüggesztés alatt állt, addig is katonai vagy adminisztrációs eszközökkel folytathatta az arab területek fokozatos bekebelezését.

Ciszjordániát ma már a „Palesztin szigetvilágnak” nevezik sokan, utalva arra, hogy a terület teljesen szétszabdalt palesztin, izraeli és közös ellenőrzésű részekre (a ciszjordániai palesztin területek nagy része felett nemcsak izraeli katonai, de civil ellenőrzés is fennáll). Az izraeli telepek katonai segítséggel amőba-szerűen terjeszkednek: a palesztin települések között zsidó telepeket hoznak létre, azokat katonai ellenőrzőpontokkal veszik körül, majd utakkal kötik össze más telepekkel, amelyek védelmére az egységgé váló területet biztonsági fallal választják el. A zsidó beékelődések sokasága 2023-ra már egy olyan földrajzi helyzetet teremtett, hogy 

Izrael: szövetségépítésből életveszélyes izoláció

A palesztin nép politikai képviselete régóta megosztott: a Fatah palesztin nacionalizmusa kompromisszumkész, de mivel soha nem született a palesztin igényeknek megfelelő, reális rendezési terv, így a párt politikai eredményt évtizedek óta képtelen felmutatni, ennek következtében pedig (valamint a vezetők sorozatos korrupciós ügyei miatt) támogatottsága a társadalom türelmének fogytával folyamatosan csökken. 

A Hamász az alapító okiratában foglalt távlati céljával (a zsidó állam felszámolásával és az összes régi palesztinai arab terület visszafoglalásával) összhangban cselekszik, ezért a kompromisszumos megoldásra alkalmatlan tárgyalópartner. 

Izrael helyzete ebből fakadóan kényelmes volt: míg a zsidó állam területe egységes (bár határa változó, terjeszkedő) és kormánya minden választást követően ismert, addig a palesztin területek (Ciszjordánia, Gázai övezet) egymással nincsenek földrajzi egységben és nincs egységes vezetésük sem (egymással rivalizáló frakciók irányítják a két területet). Eképpen

A 2020-ban elindított Ábrahám-megállapodások mögött húzódó amerikai mesterterv az volt, hogy az arab államok és Izrael között gazdasági és biztonsági érdekekből létrejöhet a diplomáciai kapcsolatfelvétel anélkül, hogy ehhez előfeltételül a palesztin kérdést rendezni kellene – a Hamász október 7-i terrortámadása ezt az állóvizet kavarta fel, ezt az illúziót számolta fel.

2023 őszére a közel-keleti helyzet megváltozott. Izrael önvédelmi háborút folytat, amelyet nem veszíthet el, hiszen ha nem mutat erőt, a gyengülésére váró környező államok ellene fordulhatnak. A zsidó állam fő katonai-politikai patrónusa az Egyesült Államok, amelynek figyelme megosztott: fő riválisa, Kína a csendes-óceáni térség status quo-jának megváltoztatására készül; másik kihívója, Oroszország az ukrajnai háborúban őrli a Kijevnek szánt amerikai haditechnikai támogatást; a harmadik színtéren pedig két fiaskó, az afganisztáni és az iraki háború traumatikus emlékei miatt nem akar újabb konfliktusba beleragadni Washington, és eközben közeledik az elnökválasztás.

Izrael geopolitikai helyzete az elmúlt években stabil volt: muszlim államok tehát úgy  létesítettek vele diplomáciai kapcsolatot (és ezzel mindenki számára előnyös gazdasági kapcsolatokat), hogy 

Az Egyesült Arab Emírségekkel, Bahreinnel, Marokkóval és Szudánnal kötött egyezmények után már karnyújtásnyira volt a színfalak mögött hónapok óta előkészített szaúdi-izraeli kiegyezés is, és ezzel összeállt volna a Trump-féle szunnita arab-izraeli szövetség, amely egyértelműen Izrael fő ellenségének, Iránnak a regionális mozgásterét szűkítette volna le. A gázai háborúval, a palesztin övezet és vele az ott élő civil arab lakosság bombázásával az arab államok közeledése Izrael felé szükségszerűen megállt.

Arab államok: kivárás és csodavárás

Palesztina

Nem lehet pontosan tudni, mi volt a Hamász célja a részletesen kitervelt, kidolgozott terrorakcióval. Ha volt mögötte kisakkozott stratégia, az az lehetett, hogy az elviselhetetlen status quót (a saját légterétől, felségvizeitől, önrendelkezésétől megfosztott 2,3 milliós lakosságú enklávé jövőnélküliségét) egy brutális, könyörtelen lépéssel megsemmisítik, és az Izrael várható brutális ellencsapása miatt felháborodó arab államokat bevonják egy regionális konfliktusba, amelyben a zsidó állam biztonsági alapjai úgy rendülhetnek meg, hogy súlyos kompromisszumra kényszerül a palesztin kérdés rendezésére. 

Az izraeli hadműveletek mostani célja a Hamász infrastruktúrájának és sejtjeinek elpusztítása – 

És az is nagy kérdés lesz, hogy ki fog kormányozni a háború után. A Hamász politikai vezetői nem jöhetnek haza Katarból, a katonai szárny vezetői pedig vagy nem élnek már, vagy szintén külföldi menekülésre kényszerülnek. A Fatah, illetve az általuk vezetett Palesztin Hatóság jöhet szóba még, azonban a párt nem áll készen a gázai kormányzásra: egyrészt, ezzel az izraeli terv kollaboránsává válna, másrészt 2007-es kiűzésük óta leépültek a kapcsolati hálói az övezetben. 

A Fatah vezette Palesztin Hatóság újra csak elszenvedője az eseményeknek, a rivális Hamász a kezdeményező, de mindkét alternatíva gyümölcstelen: a Fatah évek óta várakozik a csodára (a béketárgyalásokra), amely nem történik meg; a Hamász pedig időről-időre erőszakosan próbál változtatni a patthelyzeten, de a palesztin lakosság helyzete az őket érő katonai és civil retorziók miatt csak rosszabbá válik. Ráadásul – mint felhívják a figyelmet elemzők – mindkét frakció vízió nélküli: a Fatah egy önálló palesztin államot ígér a népnek tárgyalásos úton, miközben senki sem ül le vele tárgyalni konkrétumokról; a Hamász pedig olyan magasra tette a lécet (célja a „cionista entitás” eltörlése), hogy 

Egyiptom 

Az egyiptomi kormány kényelmetlen helyzetbe került a Gázai övezet izraeli blokádjával már 2007 után, most pedig, ahogy a háború miatt Izrael hermetikusan lezárta és a szolgáltatásokat elvágta az övezetben, a rafahi átkelő maradt az egyetlen útvonal, ahol nemzetközi segélyek, élelmiszer, gyógyszer a palesztin területre be tud jutni. Kairó a határátkelő biztosításával erre a szerepre kész is, 

Ez szuverenitási és biztonsági kérdés, hiszen a Hamász az Egyiptomban betiltott Muszlim Testvériség vezette iszlamista mozgalom része; és míg a Sínai-félszigeten az egyiptomi szervek csak nagy erőfeszítések árán tudták megfékezni a rendszerellenes iszlamista terrorcsoportok tevékenységét, illetve megszilárdítani a központi kormányzat terület feletti ellenőrzését, nagy kockázat lenne éppen ide beengedni a Hamászhoz köthető csoportokat. Másrészt az egyiptomi gazdaság és az egészségügyi-szociális ellátórendszer sem bírna el egy hirtelen érkező milliós bevándorló tömeget. 

Van még egy további, nem kevésbé fontos szempont, amely minden arab állam kiemelt álláspontja: a palesztinoknak a szenvedések ellenére sem szabad tömegesen elhagyniuk szülőföldjüket, hiszen ha ezt megteszik, a demográfia az izraelieknek fog kedvezni a közeljövőben, nem lesz kinek érvényesíteni a palesztin önrendelkezést, 

Az egyiptomi kormány – más arab államokkal ellentétben – kőbe véste, hogy a palesztin ügy rendezése nélkül nem köt különegyezséget a zsidó állammal, és a palesztin-izraeli kiegyezés módját továbbra is a kétállami megoldásban látja. Kairónak – mivel Egyiptom volt az első arab állam, amely felvette a diplomáciai kapcsolatokat Izraellel még 1979-ben – közvetlen és jó kapcsolatai vannak a zsidó állammal és a palesztin vezetésekkel is, ezért első számú közvetítő a szemben álló felek között.

Jordánia

A hasemita állam hivatalos álláspontja hasonló az egyiptomiéhoz: nemzetbiztonsági kockázatnak tartják a Hamászt, és a két, egymás mellett békében élő zsidó, illetve palesztin állam létrehozását tartják a konfliktus megoldásának, tárgyalásos úton visszatérni az 1967-es tűzszüneti határokhoz.

A jordániai közvéleményt a háború előtt leginkább a zsidó telepesek és egyes izraeli kormányzati politikusok Templom-hegyi „provokációi” háborították fel: a jeruzsálemi iszlám szent hely, az al-Aksza biztonsága tabukérdés a legtöbb muszlim számára, Jordánia pedig a jeruzsálemi szent helyek védnöke. 

A jordániai politikusokat kiemelten zavaró tényező az izraeli jobboldali pártok által sokszor emlegetett teória, az „alternatív haza”-elmélet, amely szerint a palesztin egy arab törzs, amelynek nemzeti identitása csak a zsidó állam megalakulása után alakult ki, de 

– ebből fakadóan a palesztinok választhatnak ezek közül, a zsidóknak pedig egy választásuk van élni: Izrael. Az elmélet gyakorlati megvalósulásának súlyos következményei lennének Jordániára nézve, amely évtizedek óta kétmillió palesztin menekültet lát el: újabb 2-3 millió palesztin bevándorló fogadására nem áll készen.

Végül, Jordánia első számú biztonsági fenyegetésének a síita Irán regionális terjeszkedését tartja, a mostani háború regionális háborúvá szélesedése Ammán aggodalmai szerint felerősítheti az iráni befolyás növekedését a térségben.

Libanon

A libanoni állam egy permanens válságban van hosszú évek óta, a gazdasági lejtmenet és a politikai instabilitás miatt Bejrút legnagyobb félelme, hogy az izraeli-palesztin konfliktus átgyűrűzik a határon, és súlyos belpolitikai válságot okoz az országban. Az iráni támogatású Hezbollah politikai szárnyának képviselői bent ülnek a libanoni parlamentben, míg önjáró fegyveres egységei dél-libanoni-területekről a Hamász által berobbantott fegyveres harc második frontjaként lövetni kezdték az észak-izraeli területeket. 

hiszen éppen a mostani politikai struktúrában tudta szervezeteit, befolyását kiépíteni – az anarchia rontana a síita szervezet pozícióin, és így a Közel-Kelet destabilizálódása még Iránnak sem érdeke. 

Ugyanakkor Libanon szeretné megőrizni nyugati kapcsolatrendszereit is, ezek pedig nagy veszélyben vannak a Hamász és az Iszlám Dzsihád Libanon területén élő vezetői, valamint a Hezbollah hadműveletei miatt.

Törökország

A lehető legrosszabbkor jött a Hamász akciója Ankara szemszögéből: az elmúlt évtized konfrontatív külpolitikája miatt Törökország elszigetelődött a Közel-Keleten, ezt az elszigetelődést azonban az elmúlt években át tudta törni az arab államokhoz való sikeres közeledésével, sőt, az Izraellel való kapcsolatfelvétellel: 2022 nyarán újralétesítették a diplomáciai viszonyt, nagyköveti szintre emelték az államközi kapcsolat szintjét.

Törökország gazdasága az elmúlt évek pénzügyi válsága, a rekord magas infláció miatt sürgős finanszírozási beavatkozást, külföldi befektetéseket igényel, ezért első lépcsőben a török kormány rendezte feszült viszonyát az öbölmenti arab államokkal, és továbbra is próbál Amerika megbízható szövetségese lenni NATO-tagként, illetve normalizálni kapcsolatait – akár egy esetleges uniós tagság céljával – az Európai Unióval.

a török vezetés nem a palesztin szervezeteket, hanem a szeparatista kurd mozgalmakat tartja terrorszervezetnek. Ezzel azonban maga ellen haragítja Izraelt, amellyel egy éve még a gazdasági kapcsolatok kiterjesztésének módozatait vizsgálták. Erdogan török elnök Gáza izraeli bombázását szokatlanul erős szavakkal ítélte el, azóta is élesen bírálja Izraelt – ezzel újra a muszlim érdek kérlelhetetlen képviselőjének hagyományos pozícióját vette fel a török állam.

Öböl-menti államok

Az országcsoport vezető hatalma Szaúd-Arábia mint az iszlám szent helyek védnöke és az olajbevételeknek köszönhetően a szunnita országok legerősebb gazdasága. Ősszel amerikai közvetítéssel titkos izraeli-szaúdi megbeszélések zajlottak a háttérben, nyilvánvalóan azzal a céllal, hogy 

Október 7-e ennek az illúziónak is véget vetett: a gázai bombázások során a palesztin civil lakosság szenvedéseit nézve az arab államok közvéleménye jelentősen elmozdult a palesztin ügy támogatása irányába, ilyen politikai közegben az arab kormányzatok nem kockáztathatnak meg közeledést Izraelhez, még ha ez gazdasági érdekük is lenne. 

Eddig Kuvait tartotta magát közülük a teljes elhatárolódás mellett: az arab kisállam nemcsak diplomáciai kapcsolatot nem ápol a zsidó állammal, de technológiai és kereskedelmi üzleteket sem köt vele. A többi öbölmenti állam, Bahrein, az Egyesült Arab Emírségek és Katar élesen elítélték az arab civilek életét is követelő izraeli bombázásokat, és 

illetve a kétállami megoldáshoz való visszatérésre szólították fel a feleket. Bahrein és az Egyesült Arab Emírségek 2020-ban békemegállapodást kötött Izraellel, ezt az álláspontot egyelőre tartják, de a háború eszkalálódása az eddig elért biztonsági együttműködés ellehetetlenülésével fenyeget.

Nyitókép: II. Abdallah jordániai király fogadja Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnököt Ammánban 1999. február 28-án   (forrás: AVI OHAYON / GPO / AFP)