Tényleg elpusztulhat Izrael ebben a háborúban?

2023. október 7-én Izrael történetének legsúlyosabb terrortámadását élte át a Hamász által, mely során 1500 áldozatot veszített, akiknek döntő többsége civil volt. Az internetet bejárták a támadás borzasztó fotói: elégetett emberek, véres gyerekszobák, halomra gyilkolt fesztiválozók. Talán nem meglepő, hogy az izraeli közélet jelentős része nem is az oroszországi pogromokhoz (mely talán pontatlan hasonlat, hiszen a pogrom az állami hatóságok együttműködését, illetve az „utca” egyfajta tomboló kitörését feltételezi), hanem a holokauszthoz hasonlították az eseményeket.

A holokauszt-hasonlatoknak régi és hosszú története van, az esetek jelentős részében egyszerűen az eltérő történeti események és a napi politikai haszonszerzés nehezen igazolható megfontolásai miatt ezek a hasonlatok pontatlanok és kerülendők. 

Az más kérdés, hogy korábban Izrael még nem tapasztalt olyat, mint idén október 7-én: ha nem is feltétlenül módszereiben, hiszen gyermekeket eddig is gyilkoltak a palesztin terroristák, de méreteiben bizonyosan. Bármilyen szörnyű is, de valószínűleg eljött az a pillanat, amely során a hasonlat, ha mikroszinten is, de stimmel: 

Ennek ellenére máris megindult egy elítélési verseny a baloldali sajtóban és – szerencsére csak a nyugati – akadémiai életben. Raz Segal amerikai történész például a szélsőbaloldali Guardianban közölte, hogy Izraelnek nincs joga a holokausztot idézni a konfliktus kapcsán. „Az izraeli telepesek gyarmati uralmát, katonai megszállását, illetve az ostromuk alatt álló, hontalan palesztinok elleni megtorló támadásban részt vevő, erős szövetségesekkel és erős hadsereggel rendelkező hatalmas államot úgy ábrázolják, mint a nácik ellen harcoló tehetetlen zsidókat.” 

A szöveg elképesztően ízléstelen és egyoldalú, hiszen figyelmen kívül hagyja, hogy nem a Merkavákat vezető izraeli katonákat hasonlítják a holokauszt áldozataihoz, hanem azokat a – Segal szerint – „telepes, gyarmatosító” ötéveseket, akiket a pizsamájukban lőttek agyon a Hamász terroristái.

1963-ban elterjedt az izraeli sajtóban, hogy Gamal Abdel Nasszer egyiptomi elnök Hitler volt német kutatóival dolgozik vegyi fegyverek kifejlesztésén. Menachem Begin, ekkor még a jobboldali ellenzék vezetője közölte, hogy Nasser „német rakétái” a „nemzet biológiai létét fenyegetik”. A hatnapos háború előtt a feszültség tetőfokára hágott. Tel Aviv város Vallásos Tanácsának rabbijai feltérképezték a város parkjait, sportpályáit és parkolóit, hogy melyikek alkalmasak temetőnek, mivel tízezres áldozatszámra számítottak háború esetén. „Csakis egy a népirtás emléke által kísértett nemzet készülhetett ennyire aprólékosan a következő holokausztra” – jegyezte meg Tom Szegev történész. Ez a történet persze végül nem népirtással, hanem egy fényes győzelemmel zárult Izrael számára.

A Jom Kippur háború már kevéssé volt fényes győzelem. A háború megrázta Izraelt identitásában és biztonságérzetében – akár csak a mostani. Golda Meir állítólag öngyilkosságot tervezett, de ezt életrajzírója cáfolja. Az viszont pontosnak tűnik, hogy Mose Dajan védelmi miniszter az ország elpusztulásával is számolt. „Az érzés hasonló volt ahhoz a magatehetetlenség-érzéshez, mely a második világháború során ragadta el a zsidó népet” – írta Leni Jahil történész. 

Ehud Praver ezredes a háború után arról beszélt, hogy annak hatására „döbbentünk rá, hogy Izrael nem a világ legbiztonságosabb helye”. A fiatal izraelieknek azt tanították, hogy a cionizmus a válasz az antiszemitizmusra, és hogy Izrael a zsidó nép biztonságának garanciája. Praver szerint „ez az egységes rendszer – antiszemitizmus, cionizmus, biztonság – megrepedt. Néha úgy éreztük, hogy az egész teljesen összeomlott”. 

Mindenesetre érdekfeszítő látni, mennyire hasonlatosak az 1973-as reakciók a mostanihoz. 

Az 1991-es Öbölháború során Irak 42 rakétát lőtt ki Tel Avivra és Haifára, 13 áldozatot szedve. Már ez is megrázta a zsidó állam öntudatát, a tel-avivi lakosság egy része elhagyta a fővárost, családok húzódtak össze az óvóhelyeken, a legrosszabbra számítva. A lapok ekkor is a holokausztot idézték fel, noha az ország nyilván nem nézett szembe egzisztenciális fenyegetéssel.

S hogy most szembenéz-e ilyen veszéllyel Izrael? Netanjahu arról beszélt egyik sajtótájékoztatóján, hogy igen, sőt ismét a holokausztot hozta fel példaként. A Hamász önmagában nyilván képtelen elpusztítani Izraelt, még akkor is, ha egy ilyen szörnyű mészárlásra sajnos képesnek bizonyult. A Hamász és a Hezbollah harcosainak száma együtt talán kiteszi a 100 ezer főt. 1973-ban csak Egyiptom kétszer ennyi katonája lépte át az izraeli határt. Eközben nem lehet egyelőre látni, hova vezetnek az események.

Beszáll-e a Hezbollah északon? Beszállnak-e a ciszjordániai arabok, és lesznek-e zavargások az izraeli arab és vegyes lakosságú településeken? Azt már látjuk, hogy a mostani műveletek egy nagyobb inváziót készíthetnek elő és a jemeni húszik is beszálltak valamilyen szinten.

Beszállnak-e az iráni proxyk Szíriában és Irakban? Milyen szerepet vállal maga Irán? Mit reagál az arab világ? És a legkellemetlenebb kérdés: ha esetleg robban a távol-keleti lőporos hordó is, melyik ország lesz fontosabb Amerika számára? Ukrajna, Izrael vagy Tajvan? A hármat egyszerre nehéz lesz ellátni pénzzel, fegyverrel és alkatrészekkel.

Eközben Izrael létében alapvetően biztosak lehetünk, a kérdés inkább az, mennyire lesz nehéz Izrael dolga, mekkora veszteséget szenvedhet el, mennyire sérülhet a gazdasága. Korai még temetni a zsidó államot.

Nyitóképen: felgyújtott izraeli zászló egy libanoni tüntetésen (Mahmoud ZAYYAT / AFP)