„Október 7-én valahogy úgy áramlottak be a köztudatba az izraeli települések elleni támadásokról szóló hírek, ahogy a dagály önti el az addig száraz partszakaszt. Eleinte még csak némi aggódást okoztak, de öntudatlanul ott bujkált legtöbbünkben a rég kialakult reflex: ha támadnak izraeli célpontokat, akkor gyorsan és hatékonyan jön a segítség, az agresszor semlegesítése és a válaszcsapás. De elkeserítően sokáig nem jött semmi, viszont érkeztek a döbbenetes hírek, velük a félelem, a szorongás, az elhagyatottság érzete.
Ugyan nem tudom beleélni magam az Izraelben élők helyébe, de gyanítom, hogy ilyen közel még nem érzett egymással az anyaország és a diszpóra zsidósága, mint most. Sőt azt is meg merem kockáztatni, hogy ennyire együttérző talán még nem volt Európa polgárságának józanabb fele az izraeli társadalommal. A rengeteg áldozat, köztük csecsemők, kisgyerekek, nők és öregek, csak az egyik része volt ennek a közös megrendülésnek. A másik egyértelműen az, amit a világ leghatékonyabb védelmi rendszerének a váratlan kudarca miatt érzett több tízmillió ember. Az a gondolat, amely az első sokkhatás után megfogalmazódott: ha Izrael ennyire védtelen, akkor az egész nyugati világ még inkább az!
»Halljad Izrael, az Örökkévaló a mi Istenünk, az Örökkévaló egy.« (5Mózes 6:4.)