A nyugati baloldal Izrael-ellenes aktivizmusa nem új jelenség, visszanyúlik 1967-re, a hatnapos háború idejére, amikor Izrael legyőzte a szomszédos arab nemzeteket. Egészen addig Izraelt tekintették Dávidnak és az arab nemzeteket Góliátnak a konfliktusban. Alan Dershowitz azt írja Izrael védelmében című könyvében: 1967-ig az arab országok nyíltan el akarták pusztítani a zsidó államot, és nem követeltek államiságot a palesztinoknak, a zsidó állam győzelmével azonban kiderült, hogy erős, és nem tudják elpusztítani, ennek következtében megváltozott a narratíva, s a nyolcvanas évekre az arab–izraeli konfliktus palesztin–izraeli konfliktussá alakult. Palesztin terrorcselekmények történtek, majd jött a nyugati országok által szorgalmazott békefolyamat. Az új narratívában Izrael lett az elnyomó és a palesztinok az áldozatok. A nyugati baloldal jelentős része, amely addig pozitívan tekintett a cionizmusra, Izrael ellen fordult. Ahogy Dershowitz is írja: az egyik leggyakoribb vád Izrael ellen – különösen akadémiai körökben – az, hogy gyarmatosító, és a palesztinok valójában csak a dekolonizáció ellen harcolnak. Dershowitz úgy véli, hogy a 19. század végén és a 20. század elején érkező közép- és kelet-európai telepeseket nehezen lehetne egy gyarmatosító birodalom megbízottjainak tekinteni, éppoly kevéssé a holokauszt után érkező európai zsidóságot vagy az arab országokból menekülő zsidók százezreit.
Az első jelentősebb palesztinpárti csoportok a kilencvenes években bukkantak fel az amerikai egyetemeken. A 2000-es években pedig megjelentek az Izrael bojkottját követelő mozgalmak is. A zsidó szervezetek húsz éve azt hangoztatják, hogy eluralkodott az egyetemeken az Izrael-ellenesség, amely nem az izraeli kormányzat vagy a hadsereg kritikáját jelenti. Dershowitz a könyvében azt állítja, hogy elfogadja az Izraellel szembeni kritikát, az Izrael-ellenes aktivizmus azonban már nem nevezhető kritikának.
„A középkorban a zsidókat a vallásuk miatt gyűlölték. A 19–20. században a fajuk miatt. Ma, amikor már nem szokás a vallásuk vagy a fajuk miatt gyűlölni az embereket, az államuk miatt gyűlölik őket. Az ok változik, de a gyűlölet ugyanaz marad. Az anticionizmus az új antiszemitizmus” – állította Jonathan Sacks 2020-ban elhunyt brit rabbi 2013-ban az American Israel Public Affairs Committee nevű washingtoni lobbiszervezet rendezvényén.
Matti Friedman, az Associated Press korábbi izraeli tudósítója a Tablet magazinban írt esszéjében 2020-ban azt írta, hogy a woke ideológiának nevezett nézetrendszer „ősmintája” az Izrael-ellenesség. „Izrael már korán célpontja volt a társadalmi igazságosságért küzdő mozgalom híveinek” – fogalmazott. Friedman 2006-ban Jeruzsálemben dolgozott tudósítóként, és bevallása szerint azt figyelte meg, hogy az újságírás Izrael-ellenes aktivizmussá alakul. Azt állítja, hogy a tudósítók mitológiát gyártottak, amelyben az iszlamista terrorral szemben elnézőnek kell lenni, s azt sugallták, Izrael önfenntartási törekvései jogtalanok vagy egyenesen gonoszak. „Az izraeli történet egyedülálló ereje abban rejlik, hogy az új gondolatrendszer központi kérdését – a fehér nyugati hatalom egyenlőtlenségét a nem fehér harmadik világbeli ártatlansággal szemben – egy olyan környezetre vetíti ki, amely már tele van vallási rezonanciával” – fogalmazott. Hozzátette: Izraelre gyakorlatilag rávetítették a progresszív értelmezést, egy komplikált konfliktus résztvevőit áldozat és elnyomó kategóriákba osztották.
Tömegek vonják kétségbe vagy magyarázzák ki a Hamasz terrorját”