De és but és aber és mais

„És miért csak a zsidó katonákkal szemben fogalmazódnak meg roppant szigorú emberjogi elvárások, másokkal, például állig felfegyverzett terroristákkal szemben vajon miért nem? Belegondolnak-e vajon a humanitárius jogvédők abba, hogy ha hasonló követelésekkel álltak volna elő a szövetséges hatalmak fegyveres erőivel szemben a II. világháború idején, mennyi ideig tartott volna még a világháború, mennyi ideig maradt volna fenn a fasizmus és nácizmus, s mennyivel több áldozatról beszélnénk most? És miért a zsidó katonákat szidalmazzák, miért nem azokat, akik – nem mellesleg: vallási meggyőződésükből fakadóan (de erről hamarosan részletesebben is írok) – saját honfitársaikat, köztük gyerekeket használnak fel élő pajzsként? És miért kizárólag a Hamasz statisztikái, kimutatásai és jelentései tekintendők hiteleseknek (vesd össze az Al-Ahli al-Arabi kórház esetét és így tovább), s az ENSZ és a legkülönfélébb, erősen szelektív felfogású »emberjogi intézmények« vajon miért épp ezeket veszik át engedelmesen és szolgai alázattal?

S hogyan lehetséges az, hogy egyik napról a másikra milliók válnak vallási, történelmi, politikai, biztonságpolitikai, katonai és emberjogi szakértőkké?

És tényleg minden kimondott és leírt mondatunkban ott a helye a »de« ellentétes kötőszónak?

Semmit sem lehet egyenesen kimondani? Még azt sem, ami tényleg olyan egyenes, mint a nyíl?”

***

***

Nyitókép: JACK GUEZ / AFP