Semmit nem lehet elismerni, amit Izrael tesz – és semmit nem szabad bírálni, amit a palesztinok tesznek. Ez az erőszakos „nyugati” képlet jelenleg.
A megváltást a „nagy” francia forradalom a szabadság, egyenlőség, testvériség hármasában vélte megtalálni, és ehhez az arisztokraták és papok – illetve később a forradalom hívein kívül nagyjából mindenki – legyilkolása nem volt túl nagy ár.
Ettől kezdve fonódik össze az erőszakos progresszió a terrorral.
Az egyenlőség a XX. századra a szabadság és a testvériség rovására válik a baloldal vezérlő csillagává. A nácizmus faji és a bolsevizmus osztályalapú egyenlősége is erről a tőről fakadt, és úgyszintén hatalmas véráldozatot követelt magának. Aztán megérkezett a látszólag szelídebb „liberális demokrácia”, amelyben a liberalizmus feláldozta a szabadságot az egyenlőségért – illetve (különösen Amerikában) a „demokratikus szocializmus”, ami a bolsevizmushoz hasonlóan az egyenlőtlenségben és az elnyomásban látja az ősbűnt.
Az egyenlőség nem vitatható hittétele szerint minden embernek eredendően joga van a jó élethez, függetlenül attól, hová született, vagy hogy ő és felmenői mennyit tettek hozzá a jó élet feltételeinek létrehozásához.
Ha valakinek nem jut jó élet, az az egyenlőtlenség áldozata, és az egyenlőtlenségért az eredendő bűn, az elnyomás a felelős. Ezért kétféle ember van: a tettes elnyomó és az áldozat elnyomott.
Az elnyomott semmiért nem felelős, amit tesz – különösen nem felel a saját sorsáért.
Ezért szüksége van egy erős gyámra a haladárok személyében, akik mindenhol képviselik és beszélnek a nevében, hiszen az elnyomott még a saját érdekeit sem tudja megfogalmazni. Faék egyszerűségű, a haladók körében mára ösztönné vált világnézet ez.
Ebben az egyenletben a zsidók, mivel, hála Izrael létének, mostanra már erősek és sikeresek, illetve meg tudják magukat védeni, elnyomók és tettesek; akkor is, ha éppen irtják őket. A palesztinok pedig az elnyomás áldozatai – még abban az esetben is, ha semmiféle hasznot hozó békés tevékenységre, társadalomépítésre nem képesek, a nekik juttatott eszközöket terroristák és családjaik fizetésére és fegyverkezésre fordítják, vagy éppen civilek között rendeznek vérfürdőt. De még ezért sem kell felelniük! Ahogy az arabok bánnak a palesztinokkal – évtizedek óta menekülttáborban tartják őket, nem kapnak állampolgárságot, egyes foglalkozásokból ki vannak zárva, illetve Egyiptom blokád alatt tartja Gázát –, azt nem bíráljuk,
hiszen ők maguk is az elnyomás áldozatai, hiába vannak kőgazdag olajmonarchiáik.
Jamie Palmer írta meg egy cikkben, hogy semmi új nincs a valóság tagadásában és a terror védelmében. A II. VH előtt és után a balosok éppen így rajongtak Sztálin rendszeréért. A Gulag, az éhínségek, a konstruált perek csak némi lemorzsolódást okoztak, de nem a nyugati kommunista mozgalom megszűnését.
Bezzeg a nyugati demokráciák minden hibáját felnagyították és kivesézték (hiszen megtehették) a szabad sajtóban.
1956-ban a nagy létszámú francia és olasz kommunista párt támogatta a forradalom leverését. 1967-ben a szovjet blokkhoz tartozó államok megszakították Izraellel a diplomáciai kapcsolatot, mert Izrael győzött a hatnapos háborúban. A palesztin terrorszervezetek ’60-as, ’70-es években elkövetett gépeltérítéseit, merényleteit rokonszenvvel figyelték, ahogy a velük kapcsolatban álló Vörös Brigádok vagy a Baader Meinhof csoport gyilkosságait, robbantásait is.
1979-ben az iráni „forradalomért” is rajongtak, antiimperialista, antikolonialista mozgalomnak tekintették a faj- és nőgyűlölő, fasisztoid teokráciát.
A Palesztin Felszabadítási Szervezet (PFSZ) 1964-es alapító okiratában hivatkoznak először palesztin népre. Ez a KGB sugalmazására összeállított irat palesztin araboknak az Izraelben élő arabokat tekintette, hiszen Ciszjordánia Jordánia, Gáza pedig Egyiptom megszállása alatt állt; az ottani arabokra nem terjedt ki a felszabadítás vágya.
A PFSZ célja Izrael megsemmisítése volt.
A szocialistának nevezett országok menedéket adtak a palesztin és nyugat-európai terrorszervezeteknek, amelyek többek között Magyarországon készültek fel akcióikra, illetve itt pihenték ki a fáradalmakat és tűntek el a rendőrség elől.
A KGB nagy újítása az volt, hogy a PFSZ-t „nemzeti felszabadító mozgalomnak” állította be, Izraelt gyarmatosító elnyomónak, az arabokat áldozatnak. Ez csak a vietnámi háború átkeretezésének a megismétlése volt: amikor a kommunista Észak-Vietnám megtámadta a kapitalista Dél-Vietnámot, ezt népi felszabadító háborúvá költötték át.
Ahogy Ion Mihai Pacepa, a Securitate Nyugatra szökött vezetőjének írásaiból tudjuk, Ho Si Minh észak-vietnámi elnök fő stratégája, Giap tábornok világossá tette Arafat, a PFSZ elnöke és alvezérei számára, hogy a siker érdekében nekik is újra kell fogalmazniuk a harcuk kereteit. Giap tanácsa egyszerű, de mélyreható volt: a PFSZ-nek olyan módon kell dolgoznia, amely elrejti valódi céljait, lehetővé teszi a stratégiai megtévesztést, valamint a mérséklet látszatát kelti: „Ne beszéljenek tovább Izrael megsemmisítéséről, hanem a terrorháborújukat alakítsák át az emberi jogokért folytatott küzdelemmé. Akkor az amerikaiak a kezükből fognak enni.”
Azt már Brezsnyev szovjet főtitkár javasolta Arafatnak, hogy tegyen úgy, mintha lemondana az erőszakról, és tárgyalni szeretne a békéről. Arafat színjátékát a hálás Nyugat Nobel-békedíjjal jutalmazta.
Ez megfelelt az akkori nyugati baloldal kényes ízlésének, és a mai napig fenntartják az elnyomás és felszabadítás narratíváját. Az 1967-os hatnapos háború után a KGB újabb nagy kampányt indított, melynek keretében pl. egy 1906-ban, a feketeszázak (orosz monarchista, antiszemita félkatonai szervezet) által terjesztett antiszemita pamfletben a „zsidó” szót átírták cionistára. Ez az akció olyannyira sikeres volt, hogy
az ENSZ 1975 november 10-én elfogadta a 3379. határozatát, miszerint a cionizmus a rasszizmus és a faji megkülönböztetés egy formája.
Ezt a határozatot csak 1991-ben, a Szovjetunió felbomlása kezdetén vonták vissza.
A KGB akcióiról már rég elfeledkeztünk – de hatásuk máig tart. Izraelt ugyanígy a progresszív mozgalom által kieszelt főbűnökkel vádolják: fehér felsőbbrendűség, népirtás, gyarmatosítás, etnikai tisztogatás, apartheid és rasszizmus. A valóságnak ehhez vajmi kevés köze van.
A palesztin lakosság Izrael megalakulása óta ötszörösére nőtt; ha volt is népirtás, az eléggé ügyetlen volt…
A zöld környezetvédők rémálma, amikor a védett állat lelegeli a védett növényt. Ezt az ellentmondást – amikor a természet maga mond ellent a vallásuknak – nem képesek feloldani, nem tudják, melyik lábukra álljanak. A progresszívek ugyanígy tagadják annak az ellentmondásnak már a puszta létét is, hogy az Izraelben élő „tettes” zsidó civileket időről időre megtámadják az elnyomott, áldozat palesztinok, ahelyett, hogy a nekik juttatott területen békés társadalmat építenének.
Ez a tagadás csak úgy lehetséges, ha átveszik a terrorista narratívát, miszerint Gáza megszállás alatt áll
(ez nem zavarja őket abban, hogy felszólítsák Izraelt, nehogy Gáza megszállására vetemedjen). Folyton megfeledkeznek arról, hogy Izrael 2005-ben kivonult, 2007-ben Gáza lakossága szabad választáson jelölte ki a terrorista Hamászt a terület igazgatására, amely egyszerűen megölte vagy elűzte a második helyezett Palesztin Hatóság embereit. Arról is megfeledkeznek, hogy azóta Izraelen kívül Egyiptom is blokád alatt tartja Gázát, mert erre az országra is veszélyt jelentenek a palesztin terroristák. Így jött létre a „legnagyobb szabadtéri börtön” fogalma, amit aztán a balliberális sajtó is folyton ismételget (12 millió 500 ezer találat a Google-ön). Felelősség már nem terheli ezért a palesztinokat és Egyiptomot, csak és kizárólag Izraelt.
Az október 7-i kegyetlen vérengzés egyébként szemléletesen bizonyítja a blokád szükségességét.
A baloldal soha nem vonta kérdőre a palesztinokat azt illetően, hogy miért nem fogadták el a békéért cserébe felajánlott területet. 1967-ben ugyanis, a hatnapos háború után Izrael felajánlotta az elfoglalt területrészeket – cserébe a békéért; azután 1977-ben is hiába hívták a palesztinokat, azok nem csatlakoztak az izraeli-egyiptomi béketárgyalásokhoz.
2000-ben Camp Davidben aláírás helyett Arafat inkább kirobbantotta a 2. intifádát. Pedig (ahogy azt korábbi írásomban is jeleztem) az akkori izraeli miniszeterelnök, Ehud Barak a vártnál jóval nagyobb engedményeket tett. Gáza teljes területét átadta volna, Ciszjordánia 95%-át, a palesztin ellenőrzés alá kerülő területeken a zsidó települések felszámolását(!) ígérte. Sőt, a Templom-hegyet is átadta volna.
Arafat viszont a menekülttáborban élők (több millió arab, aki soha nem élt Izraelben) teljes visszatérését is követelte.
Mindig Izraelt hibáztatták, hogy „megszállás alatt” tartja a palesztinokat – akik soha nem tagadták, hogy Izrael felszámolása a céljuk.
Semmit nem lehet elismerni, amit Izrael tesz, és semmit nem szabad bírálni, amit a palesztinok tesznek. A baloldaliak szerint a melegjogok izraeli elismerése csak azt a célt szolgálja, hogy elvonja a figyelmet arról, hogyan bánnak a palesztinokkal, illetve a törekvés a nyugati LMBTQ-normák univerzálissá tételére a kulturális imperializmus egy formája, aminek az a célja, hogy az arab országokat elmaradottnak és barbárnak stigmatizálja. (Ha a magyarokat akarják kényszeríteni az LMBTQ-normák elfogadására, az nem kulturális imperializmus, és minket nem akarnak stigmatizálni: mi tényleg elmaradottak vagyunk…)
Itt megint az ellentmondás teljes tagadását választják.
Íme egy jellemző példa a baloldali szellemi akrobatamutatványra, amivel a valóságot tagadják – a nagy múltú amerikai Harper’s Magazine szerkesztőjének tollából: „Szinte helytelennek tűnik analógia keresése a palesztinok világtörténelmi(!) léptékű merészségéhez, amivel az önrendelkezés összetevőit magukhoz ragadják; már csak azért is, mert a felszabadítás idiómája minden egyes alkalommal újból feltalálja magát, amikor a rabság igáját levetik.”
Vagyis zsidó gyerekek, nők és idősek, családok legyilkolása az otthonukban az önrendelkezés magukhoz ragadása, a rabság igájának levetése és a szabadság idiómájának újrafeltalálása.
A Gonosz mentegetője maga is gonosszá válik – hiába képzeli magát az elnyomottakkal szolidáris világjobbítónak!
(Nyitókép: MTI/EPA/ANA-MPA/Jánisz Koleszidisz)
Ezt is ajánljuk a témában
A Hamász támadása után a lázító hangok elhalkultak. De mekkora rombolást vittek végbe addig? Hogyan fordulhatott szembe a baloldal Izrael biztonsági létérdekeivel? Sebes Gábor írása.
Ezt is ajánljuk a témában
Ha valaki ezek után még elhiszi, hogy a békeszerető „palesztin” népnek nincs más vágya, mint építő munkát folytatni a saját államában, az gyógyíthatatlanul naiv. Sebes Gábor írása.
Ezt is ajánljuk a témában
Igen, lesznek képek a Merkava alól előásott gyerekek hulláiról Gázában. Jó eséllyel azonban nem lesznek olyan videók, amelyeken izraeli katonák erőszakolnak meg palesztin nőket. Megadja Gábor írása.
Bár a tüntetéseket antiszemita incidensek kísérték, több sztár szerint a média ferdít a megmozdulásokról.
„Nem teljesítettük küldetésünket. Örökké magammal hordom a fájdalmat” – fogalmazott a katonai hírszerzés vezetője.
Egyszerűen arról van szó, hogy a zsidóság a szó szoros értelmében mindenre képes azért, hogy legyen lokális állama.
Az olasz külügyminiszter már egy önálló Palesztinában is gondolkodik.
Az izraeli háború kitörése óta a globális olajpiacot semmi nem zavarja össze. A lehetséges forgatókönyvek közül egy Izrael–Irán konfliktus jósolta a legnagyobb káoszt, de úgy tűnik, a nyugalmából ez sem zökkentette ki a kereskedelmet.
Az izraeli hadikabinet hétfő délután megtartotta a harmadik ülését is az iráni támadás óta.
Nehezen viselte a Liverpool egyiptomi labdarúgója, hogy csak csereként, a 79. percben küldte őt pályára a német edző a West Ham elleni szombat délutáni Premier League-meccsen.
