Mutatjuk, kik is valójában Oroszország „barátai” – tényszerűen, adatokkal alátámasztva, túl a politikai lózungokon

Pataki Zoltán és Veczán Zoltán írása a Mandiner hetilapban

Huckleberry Finn tudta, hogy hiába hívja kölcsön­vételnek, amikor dinnyét lop, attól még a társadalom szemében az bizony lopás. Kitalálták hát útitársával, Jimmel, hogy egypár dolgot kihúznak a listáról, s azt nem „veszik kölcsön” többé, hogy megnyugodjék a lelkiismeretük. „Oda lyukadtunk ki, hogy kihagyjuk a berkenyét és a petrezselymet […], örültem, hogy ilyen szépen sikerült elrendezni, mert a petrezselyemért nem rajongok különösképpen, a berkenye meg nem lesz érett még két-három hónapig.”

Valahogy úgy áll a helyzet az Oroszország elleni szankciókkal és az ukránoknak való fegyverszállítással is, mint Mark Twain regényhősénél. Néhány extrán elkötelezett és túlteljesítő országon kívül, mint például Németország és Lengyelország, 

és/vagy igyekszik olyan fegyvereket szállítani Ukrajnának, amelyek nem igazán hiányoznak majd a raktáraiból – s nem mellesleg, amelyek felhasználhatósága is vegyes képet mutat. Arról nem beszélve, hogy minden ezzel ellentétes híreszteléssel szemben nem az egész világ, sőt még csak nem is az országok többsége sorakozott fel Oroszországgal szemben, ami a gyakorlati tennivalókat illeti. Sőt, jelentős részük az Ukrajna elleni agresszió elítélésével párhuzamosan 

Márciusban, a háború első évfordulója után a The Economist saját kutatóintézete segítségével készített egy alapos felmérést arra vonatkozólag, hogy kik Oroszország barátai. Ebben végigvették a világ csaknem összes államát, és egy viszonylag egyszerű kritériumrendszer alapján osztályozták őket „oroszbarátságuk” szerint. Lapunk is áttekinti, hol húzódnak globálisan a tényleges frontvonalak Oroszország körül. Ebben Seremet Sándor, az Eur­á­zsia Központ kutatója és Somkuti Bálint, a Mathias Corvinus Collegium Geopolitikai Műhelyének kutatója van segítségünkre.

Elítélés és fegyverszállítás

Az invázió elítélésében érdekes a szórás. Somkuti Bálint szerint az a legfigyelemreméltóbb, hogy „bár sokan elítélték Oroszországot mint agresszort, mert megsértette az ENSZ alapokmányát, most úgy tűnik, hogy a globális Dél fellázadt a nyugati irányítás ellen”. Az invázió másnapján 87 ország ítélte el Moszkvát, október 12-éig már 143 állam tett így. Ellenszavazat csak magától Oroszországtól érkezett, a kliensállamnak is tekintett Be­larusztól, Nicaraguától, Észak-Koreától és Szíriától. A hagyományosan oroszbarát államok már ekkor is inkább csak tartózkodással jelezték nemtetszésüket a Nyugat diktálta tempóval szemben. Vagyis mondhatni: politikai-szimbolikus téren látható Oroszország elszigetelődése, akár a Holdról is.

A fegyverszállítás lett a másik töréspont. „Magyarország abban tényleg egyedülálló a NATO-­tagok között, hogy jelképes fegyverszállítást sem vállalt” – fejti ki Somkuti. A másik kivétel Izland, amelynek viszont nincsen saját hadserege, illetve félig-meddig Írország, amely csak nem halálos eszközöket szállított Kijevnek. Más kérdés, hogy Ukrajnának feltehetőleg nagyobb segítség volt, amit hazánk adott humanitárius segély formájában, mint a sokszor csak szimbolikus fegyverszállítás. „Volt olyan balti állam, amely második világháborús ágyút adott az ukránoknak – ez vajon mekkora segítség volt a fronton? – fogalmaz a szakértő. – Arról van itt szó, hogy ha szimbolikus módon is, de elvárják, hogy az ember felsorakozzon, működik a diplomáciai nyomásgyakorlás. A lengyelek, a németek, a szlovákok ész nélkül beálltak.” Lengyelország „saját védelmét is veszélyeztető módon” szállította le harckocsik százait az ukránoknak. A saját fejlesztésű Krab önjáró löveg beérkezett 80 darabjából 72-t egyből Kijevnek irányoztak elő, T-72-es harckocsikból 250 darabot, a modernizált T-72-esből, a PT-91-esekből 60-nál is többet ígértek, s mindezeknek több mint a felét már át is adták. Az önjáró lövegek és harckocsik egy részét a nyári offenzívában már használták az ukránok. Lengyelország ezzel együtt egy évtizedes programot megvalósítva az egyik legnagyobb és legmodernebb hadsereget építi.

Szankciók: nem fekete-fehér kép

Ami az Oroszország elleni gazdasági büntető­intézkedéseket illeti, az EU- és a NATO-tagállamok közül sem állt bele mindenki szügyig az „elvárt és megkövetelt” ügybe, így a katonailag semleges Ausztria, Málta és Ciprus, illetve a NATO-tag Magyarország sem. Megfigyelhető, hogy a szankciók igen szelektívek: az amerikaiak által megkövetelt hajózási büntetőintézkedésekben az EU éppúgy nem vett részt, ahogy Washington „kifelejtette” az energiahordozókkal szembeni lépéseket, merthogy az orosz uránra óriási szüksége van, nagy mennyiségben vásárolja – mutat rá Somkuti Bálint. Erről nemrég a The New York Times is cikkezett, írása szerint az amerikai cégek évi 1 mil­liárd dollár (370 milliárd forint) értékben vásárolnak az oroszoktól uránércet – Oroszország a harmadik legnagyobb beszállító Kanada és az orosz érdekszférába tartozó Kazahsztán mögött. Az is látványos eltérés, hogy az amerikaiak például a fém­termékek behozatalára is korlátozást vetettek ki, amire viszont az EU-tagállamok, kitettségük okán, nem.

„A szankciók terén jókora ellentét feszül a retorika és a valóság között. Mindenki beszél Orosz­ország gazdasági megbüntetéséről, de mindenki igyekszik úgy keverni a lapokat, hogy neki ne fájjon annyira. Kivéve a németek, akik németes konoksággal igyekeznek túlteljesíteni, és a legszorosabb amerikai szövetségesek: Ausztrália, Új-Zéland, illetve Kanada, amely egy az egyben le is másolta a szankciós intézkedéseket” – magyarázza az MCC kutatója. Számos EU-s ország kereskedelmi volumene nőtt, például a baltiak többsége is növelte orosz importját, hazánk pedig kiugró mértékben a paksi bővítés miatt – teszi hozzá.

Ami a fogadkozásokat illeti, az egyik legszorosabb – és egyben katonailag leginkább fenyegetett – USA-szövetséges, Dél-Korea ahhoz a feltételhez kötötte a szankciókhoz való csatlakozást, ha Észak-Korea fegyvert szállítana Oroszországnak. Megjegyzendő: ezzel kapcsolatban szinte biztosan megegyezés született Vlagyimir Putyin és Kim Dzsongun szeptemberi találkozóján. Dél-Korea eddig csak nem halálos eszközöket szállított Ukrajnának.

Seremet Sándor arra mutat rá: 

például Észak-Korea vagy Belarusz, utóbbi szövetségi viszonyban is van Oroszországgal. Sokan képviselnek viszont semleges álláspontot, idetartoznak a globális Dél országai, köztük India és Kína – ők minden szankció és nyugati elszigetelési kísérlet ellenére együttműködnek Oroszországgal. Az ő szövetségeik, mint a legutóbbi csúcstalálkozóján a bővítés mellett döntő BRICS, illetve a vele nagy átfedést mutató Sanghaji Együttműködési Szervezet sem kötelezi el magát az orosz–ukrán konfliktusban. Ezek az országok azt hangsúlyozzák, hogy tűzszünet és béketárgyalások útján kell rendezni a konfliktust, és inkább a konstruktív együtt­működésre törekszenek a további elszigeteléssel és gazdasági szankciókkal szemben.

Az Eurázsia Központ kutatója szerint az, hogy a globális Dél államai a semlegesség mellett döntöttek, több okra is visszavezethető. 

pragmatikusan úgy gondolják, hogy azért, mert két ország háborúzik, őket „ne zaklassák”. Amellett, hogy elítélik a háborút, azon az állásponton vannak, hogy a konfliktus a két érintett országra tartozik, és nekik egyszerűen nem kell benne olyan részt vállalniuk, mint amilyet a Nyugat elvárna tőlük.

A semlegesebb állásponton lévő országoknak lehetőségük van arra, hogy kedvezményesen jussanak nyersanyagokhoz, illetve arra, hogy értékesítsék termékeiket az orosz piacon, amiről eszük ágában sincs lemondani. 

valamint nagyobb befolyásra tudnak szert tenni az orosz piacon is a termékeikkel, miután sok nyugati vállalat kivonult onnan.

Átformálódó világrend

Távolabbról szemlélve azt látjuk, hogy Moszkva próbálja fenntartani a jó kapcsolatot a globális Dél államaival – ennek volt példája a nemrég megrendezett Oroszország–Afrika-csúcs –, közben Washington és a Nyugat oroszellenes vagy legalábbis ukránpárti, illetve nyugati állásponthoz szeretné közelebb billenteni őket. Ebben a helyzetben az említett országoknak fokozatosan felértékelődött a szerepük. Úgy gondolják, hogy akár közvetítőkként is szerepelhetnek a konfliktusban, hiszen rajtuk keresztül lehet üzenni vagy hatni a Kremlre.

Sokat lehet olvasni arról is – például az AP hírügynökség egyik szeptember végi, Kína a globális Dél tagjaként a nyugati modell alternatívájaként tűnik fel az ENSZ-ben című elemzésében –, hogy egyre nagyobb a világ megosztottsága. Sok harmadik világbéli ország beszél arról az ellentétről, hogy a Kínával való együttműködésben pusztán gazdasági folyamatok zajlanak, az Egyesült Államok viszont az ország berendezkedésének, esetleg hagyományainak átrendezését várja el, s ezt kioktatások is kísérhetik. A Kínával, Oroszországgal való gazdasági együttműködés tehát nem vagy kevesebb beleszólással jár az egyes államok berendezkedésébe. Sokak számára ez kedvezőbb együttműködési forma, mint a nyugati „morális imperializmus”. Seremet Sándor szerint ez a három tényező határozza meg, hogy miként viszonyulnak Oroszországhoz és az ukrajnai a konfliktushoz azok az államok, amelyek igyekeznek semlegesek maradni.

Azzal kapcsolatban, hogy mikor normalizálódhat a viszony a Nyugat és Oroszország között, a szakértő emlékeztet: minden háborút valamilyen megállapodás zár le, ehhez azonban egy értelmezhetően megfogalmazott és reálisan elérhető közös célra is szükség van. A jelenlegi háborúk után legtöbbször megfigyelhető egyfajta visszarendeződés, például ahogyan a második világháborút követően helyreállt a német–francia viszony, vagy ahogyan lassan kialakult Németország és a Szovjetunió, később Orosz­ország között a gazdasági együttműködés az energiahordozók területén – emeli ki. Akkor és most is megnehezíti a helyzetet szerinte, hogy a konfliktust „az abszolút jó és az abszolút rossz összecsapásaként mutatják be” mindkét oldalon. Ebből a helyzetből nehéz visszafordulni, s amíg nem lehet lezárni a konfliktust és elkezdeni a rendezést, addig kevés esély látszik a visszarendeződésre is – figyelmeztet a kutató. Hozzáteszi: hosszú távon óriási szükség lenne rá, hiszen a keleti–nyugati viszony rendezése elengedhetetlen a mélyülő világválság leküzdéséhez.

Nyitókép: Vlagyimir Putyin orosz elnök videós bejelentkezésen a BRICS-országok csúcstalálkozóján
Fotó: AFP/Mikhail Klimentyev/Pool