Leölt zsidó babák, tüntetés Budapesten, palesztin terroristák – így írtak a magyar zsidó lapok a két világháború között

Bár manapság sokan szeretik az arab-izraeli konfliktust az 1967 után elfoglalt izraeli területek birtoklásához („megszállás”) kötni, voltaképpen már az államalapítás előtt súlyos pogromokhoz vezetett a cionista betelepülés és az arab ellenállás. Ebben a cikkben az 1921-es jaffai, 1929-es száfedi és az 1936-’37-es általános palesztinai pogromok és zavargások magyar sajtóvisszhangját vesszük szemügyre.

A hazai cionista közösségben – mely mindig is egy kisebbség kisebbsége volt, és a holokauszt előtt sosem tudott mély gyökeret verni a magyar zsidóság köreiben – kezdetben egyfajta túlzott optimizmus volt tapasztalható az arabkérdésben. Nyilván ennek ahhoz is köze volt, hogy nem akarták Palesztina rossz hírnevét kelteni a potenciális alijázók előtt.

Egyébként ez nemzetközi kontextusba illeszkedett, nem a magyar cionisták voltak (csak) szűk látókörűek. A hősidőkben a cionisták nyilván kevesebb figyelmet szenteltek az arab nemzeti kérdésnek, mint saját nacionalizmusuknak, illetve ekkor (még) kevés okuk volt arra, hogy a két nemzet jövőbeni összecsapásán töprengjenek. A korai cionista irodalom összehasonlíthatatlanul többet foglalkozott a (keresztény) antiszemitizmussal, mint az arab fenyegetéssel. Ennek ellenére néhány szerzőnél igenis megjelent az arabkérdés. Kalischer rabbi már 1862-ben elmerengett azon, hogy egyáltalán biztonságos-e a Szentföldre költözés, vagyis az alija: mint írta,

Eközben a cionista Moshe Leib Lilienblum azt írta, hogy az arab primitív nép, és kétségkívül pozitívan fog reagálni a kulturálisan felsőbbrendű zsidó bevándorlásra. Mikor a neves cionista író, Áchád Há’ám 1891-ben ellátogatott a Szentföldre, megállapította, hogy ellentétben bizonyos cionista vélekedésekkel, az ország „egyáltalán nem üres”, és a városi arab értelmiség nagyon is tisztában van a cionista célokkal és törekvésekkel. Mint a neves író megjósolta: ha egyszer eljut a konfliktus forráspontig, az araboktól nem lehet elvárni, hogy csendben félreálljanak.

Magyar kontextusban a Zsidó Szemle például 1928-ban azt írta, hogy „az arabok szeretik a zsidót”. Edelstein Bertalan budai főrabbi ugyanebben az évben Palesztinában járt, és hazatérve arról számolt be, hogy „az arabok kezes bárányok lettek”. A lap néha ennél erősebben is fogalmazott, 1915-ben például a zsidó „gyarmatosítás” sikereit méltatta, szembe állítva azt a primitív arab kultúrával. (A gyarmatosítás szót néha használták a cionisták, noha nyilván nem hasonlítható össze tevékenységük pl. a Holland Kelet-indiai Társaság bűneivel).

1921 májusában egyhetes zavargás zajlott Jaffában, 47 zsidó és 48 arab áldozattal (noha utóbbiakat főleg a brit rendőrök lőtték le). A Zsidó Szemle Zsidó vér című címlapcikkel jelentkezett, de tüntetés is volt a zsidó áldozatok mellett Budapesten. 

 1929 augusztusában az északi Száfed (Cfát) településen zajlott pogrom. 133 zsidót öltek meg az arabok, az arab elhunytak száma 116, de a többséget itt is a brit rendőrök lőtték le, 20 arabbal végeztek zsidók. David Hacohen későbbi kneszet-képviselő így írta le az eseményeket: „A helyi zsidók részletes leírást adtak arról, hogyan kezdődött a tragédia. A pogrom augusztus 29-én, csütörtökön délután kezdődött, és Száfedből és a közeli falvakból származó arabok hajtották végre, fegyverekkel és petróleumos kannákkal felfegyverkezve. A (...) szefárd zsidók utcáján előre nyomulva fosztogattak és felgyújtották a házakat, egymást buzdítva a gyilkolás folytatására. Lemészárolták Aphriat tanítót, a feleségével és az anyjával együtt, és késekkel darabokra vágták Toledano ügyvédet. Az árvaházakba betörve szétverték a gyerekek fejét és levágták a kezüket. Magam is láttam az áldozatokat. Jicak Mammont, egy Száfedből származó, arab családnál élő embert leírhatatlan brutalitással gyilkoltak meg: újra és újra megszúrták, amíg teste véres szitává nem változott, majd halálra taposták. Az egész pogrom alatt a rendőrség egyetlen lövést sem adott le.” A tombolás napokon át tartott, mielőtt a hatóságok beavatkoztak.

Az eseményeket így foglalta össze: „Palesztinában egy fanatikus arab horda védtelen öregeket, serdületlen bochereket (vallásos diákokat), csecsemőket és asszonyokat ölt meg. a zsidó halottak szinte kivétel nélkül ilyen vérengzések áldozatai. Akik e borzalmas gyilkosságokat elkövették: műveletlen, barbár emberek [...]”. Viszont egy berlini lap megállapítását, miszerint „az arabok felébredtek, tudják, hogy csak fegyveres erővel juthatnak jogaikhoz és ha szükséges, élni fognak ezzel az erővel”, „rémlátomásnak” nevezte, s mint írta, rövidesen az arab világ „teljesen meg fog nyugodni”.

 „A palesztinai vérengzések legsötétebb óráiban is akadt zsidó hang, Budapesten és másutt is, amely részvéttel szólott nem csak a zsidó, de az arab áldozatokról is. És senki sem botránkozott meg, hogy részvétünkből azoknak a gyilkos araboknak is kijutott, akik fegyverrel a kezükben pusztultak el, s talán e fegyveren még zsidó vér párolgott.” A lap szerint a megbocsátás zsidó „faji” tulajdonság. Abban viszont nyilván igaza volt, hogy „Palesztinában egy kipattant szikra hatalmas tüzet okozhat.”

1937 januárjának végén zajlott a kétéves palesztinai zavargások csúcspontja, melyet a brit hatóságoknak kellett leverniük. Az 1936-’37-es zavargás egy lövöldözéssel kezdődött az év áprilisában, amikor a Nablusz melletti útakadálynál két zsidó sofőrt, Izrael Chazant és Cvi Dannenberget arab terroristák gyilkolták meg. A magyar-zsidó lapok ilyen cikkekkel jelentek meg: „Jeruzsálem fekete péntekje”. „Utcai harcok és gépfegyvertűz a szent város utcáin”. Az anticionista, magyar-zsidó Egyenlőség című újságban így írt: „A jeruzsálemi kórházak jelentik, hogy a meggyilkolt zsidók közt számos nő, áldott állapotú asszony és gyermek is van. A jeruzsálemi zsidó vezetőség délután 3 órakor telefonálja a következőket: E percben támadnak az arabok nagy erővel [...] három bombát dobtak a zsidók ellen a jeruzsálemi óvárosban”. Az Egyenlőség egyébként a kivándoroltak magyar identitását is kiemelte korábbi cikkeiben. Az 1929-es pogromok előtt három nappal – írta – még Szent István-napi imát tartottak Jeruzsálemben a magyar zsidók, ahol

 A pogrom ideje alatt azonban – írta az újság – ugyanezen közösség tagjai az életüket féltették.

Chazan és Dannenberg gyilkossága érthető módon ellenreakciót váltott ki a korabeli militáns cionista jobboldalból, ezt pedig egy újabb muszlim zavargás követte: 1936 véres áprilisán az arab tömeg számos zsidó lakást és boltot dúlt fel, fosztott ki, emberéleteket is követelve. Persze – ahogy ma is –, akkor is voltak, akik a terrorizmus helyett a cionizmust hibáztatták: a bécsi kommunista újság, a Rothe Fahne (vagyis „Vörös Lobogó”) arról írt, hogy a „bennszülött arabok agyonlövik a fasisztákat”, a „betolakodott cionistákat”. 

A szélsőjobboldali Szózat című újság is a testvéreikké fogadott „ébredő arabokat” méltatta, „Mohamed megbotránkozott fiait”, akiknek „a kapitalista zsidók kiszívják a vérét”. Ugyanezt a hangnemet ütötte meg a harmincas évek pogromjainak kommentálásában maga Adolf Hitler, aki – a Győri Nemzeti Hírlap című szélsőjobboldali újság 1938. szeptember 13-ai száma szerint – így beszélt: „Nem vagyok hajlandó arra, hogy itt Európa szívében második Palesztinát engedjek létrehozni. A szegény arabok védtelenek és elhagyottak”.

Nincs új a nap alatt – tartja a Prédikátor könyve.

***

Fotó: A száfedi zavargás után készült kép, 1929. Forrás: Wikimedia Commons