Bár manapság sokan szeretik az arab-izraeli konfliktust az 1967 után elfoglalt izraeli területek birtoklásához („megszállás”) kötni, voltaképpen már az államalapítás előtt súlyos pogromokhoz vezetett a cionista betelepülés és az arab ellenállás. Ebben a cikkben az 1921-es jaffai, 1929-es száfedi és az 1936-’37-es általános palesztinai pogromok és zavargások magyar sajtóvisszhangját vesszük szemügyre.
A hazai cionista közösségben – mely mindig is egy kisebbség kisebbsége volt, és a holokauszt előtt sosem tudott mély gyökeret verni a magyar zsidóság köreiben – kezdetben egyfajta túlzott optimizmus volt tapasztalható az arabkérdésben. Nyilván ennek ahhoz is köze volt, hogy nem akarták Palesztina rossz hírnevét kelteni a potenciális alijázók előtt.
Egyébként ez nemzetközi kontextusba illeszkedett, nem a magyar cionisták voltak (csak) szűk látókörűek. A hősidőkben a cionisták nyilván kevesebb figyelmet szenteltek az arab nemzeti kérdésnek, mint saját nacionalizmusuknak, illetve ekkor (még) kevés okuk volt arra, hogy a két nemzet jövőbeni összecsapásán töprengjenek. A korai cionista irodalom összehasonlíthatatlanul többet foglalkozott a (keresztény) antiszemitizmussal, mint az arab fenyegetéssel. Ennek ellenére néhány szerzőnél igenis megjelent az arabkérdés. Kalischer rabbi már 1862-ben elmerengett azon, hogy egyáltalán biztonságos-e a Szentföldre költözés, vagyis az alija: mint írta,
attól félt, hogy arab banditák fogják megtámadni a beköltöző zsidó családokat.
Eközben a cionista Moshe Leib Lilienblum azt írta, hogy az arab primitív nép, és kétségkívül pozitívan fog reagálni a kulturálisan felsőbbrendű zsidó bevándorlásra. Mikor a neves cionista író, Áchád Há’ám 1891-ben ellátogatott a Szentföldre, megállapította, hogy ellentétben bizonyos cionista vélekedésekkel, az ország „egyáltalán nem üres”, és a városi arab értelmiség nagyon is tisztában van a cionista célokkal és törekvésekkel. Mint a neves író megjósolta: ha egyszer eljut a konfliktus forráspontig, az araboktól nem lehet elvárni, hogy csendben félreálljanak.