A vérfüggönyön áttetsző fény

2010 tavaszán a Siratófal előtti téren álltam tudósítóként, izraeli kísérőnk jelezte, hogy balra a sikátor az arab negyedbe vezet át, oda ő már nem tart velünk. Öt évvel később, 2015 őszén a palesztin területekről szóló tudósítások után majdnem ugyanott, az arab negyed határán búcsúzkodtam palesztin kísérőnktől, aki ugyanazt mondta: a zsidó negyedbe már nem követ minket.

Ugyanazt a várost láttam kétszer, és vele két párhuzamos valóságot. Jeruzsálem a vihar szeme, e kis utca környéke jól szemlélteti ezt: srégen alatta húzódik a Nyugati fal alagútja, ahova lépcsőn leérve a Jézus korabeli utcaszintet és a heródesi Második Templom alsó falszakaszát lehet megtekinteni – jelenleg ez az egykori szentélyhez legközelebb eső zsidó imahely, igaz, a föld alatt, az arab negyed házai alatt. A templom azon a Mórija-dombon állt, ahol Ábrahám kész lett volna feláldozni fiát, Izsákot, ahol Dávid király áldozatokkal tisztelte a Mindenhatót, és ahol fia, Salamon király háromezer évvel ezelőtt felépíttette az első szentélyt, amelynek belső részében, a szentek szentjében állt a Tízparancsolat két kőtábláját őrző szövetségláda.

2013 nyarán a Templom-hegyen lévő téren zarándoktársammal a régi keleti bejárathoz, az Arany kapuhoz viszonyítva próbáltuk kimérni, hol állhatott az ősi szentek szentje. Kimérhető, mert bár a muszlimok a 7. század végén annak a helyén húzták fel a Szikla­mecsetet, régészek és történészek szerint az épület nem pontosan fedi a régi zsidó szent hely területét.

Nem jelentéktelen mellékszál ez a tény, és nem jelentéktelen helyszín ez: az ortodox zsidók szerint a Messiás fogja felépíteni a Harmadik Templomot itt, az arabok pedig ezt az ötletet az iszlám szent hely, az Al-Aksza meggyalázásának fogják fel. A Hamasz brutális dél-izraeli terrorakciójának fedőneve az Al-Aksza vihara volt, nem véletlenül: a terület ügye az izraeli politika részévé vált az utóbbi években. Itamar Ben-Gvir belbiztonsági miniszter, az ügy nyílt támogatója háromszor járt e minőségében a Templom-hegyen az iszlám világ heves tiltakozása ellenére. Palesztin fiatalok generációi azt tanulják az iskolában, hogy az egykori zsidó templomok léte csak mítosz. A közelmúltban feltárt kétezer éves falmaradványok vagy Dávid városának az óvárostól délre kiásott, háromezer éves romjai megkerülhetetlen bizonyítékok, de nem annak, aki egy retusált történelmi mátrixban él.

Sok palesztin számára a zsidók illegális bevándorlók, akik az ősi palesztin földeket pénzzel, erővel, katonai megszállással, adminisztrációs döntésekkel fokozatosan elvették.

Zsidó fiatalok generációi úgy szocializálódnak, hogy természetes a belbiztonságra hivatkozva palesztin településeket hermetikusan elvágni katonai ellenőrző pontokkal, az élet rendje, hogy a nyomornegyedekké változott részeken palesztinok munka- és kitörési lehetőségek nélkül vegetálnak. 

Sok izraeli számára a palesztinok ugyanazok az arabok, akik a történelemtől már kaptak több államot, ahol tudnak élni, az ő állami ambíciójuk így Izrael békéjét és biztonságát veszélyezteti.

Az izraeli–palesztin konfliktus súlyos emberi dráma, de lényegi részét egy rejtett isteni szál alkotja: a zsebkendőnyi területhez való viszonyulás a felek számára hitkérdés is, az ennek feloldására bevetett politikai, katonai eszközök pedig hatástalanok. Ezt a korunkban állandósuló patthelyzetet évszázadok óta előre jelzik a zsidó, a keresztény és az iszlám szent iratok próféciái – de másféle kimenettel. A sűrűsödő káoszban marad egy kapaszkodó: a Minden­ható átlátja ezt, és a végső szó az övé lesz.

A szerző a Mandiner főmunkatársa.

Nyitókép: Pixabay