Ap, cuk, Szvatopluk – nemcsak az orosz, de a szlovák tankönyvekben is egészen hajmeresztő állítások szerepelnek hazánkról

Lapunk nemrég ismertette Olay Ferenc 1933-as kötetének reprintjét, amely a külföldi tankönyvek magyarságképét vizsgálta. A kép lesújtó volt: a magyarok a barbár, karikalábú, emberhúsevő mongolok utódaiként jelentek meg; a csehszlovákiai diákok jóformán az iskolatejjel szívták magukba a hungarofóbia mérgét, s persze a magyar diákok is csak e kötetek fordításaiból tanulhattak. Mi változott azóta?

Valóban, Csehszlovákia megszületése óta a csehszlovák és a mai szlovák történelemoktatásban is inkább negatív, mint pozitív kép él a magyarságról – fejti ki kérdésünkre a Selye János Egyetem Tanárképző Kara történelem tanszékének docense, Vajda Barnabás. Megjegyzi: a mai kép a korábbihoz, „főként az ötvenes-hatvanas évek primitív történelemkönyvei­hez képest szinte semleges”, ami az erőteljes magyarellenes élt vagy a szándékolt ellenségképgyártást illeti, „a tartalom viszont a történelemtudomány szempontjából nem meg­felelő”. Ide­tartozik a kizárólag a cseh és a szlovák történelemoktatásban létező Uhorsko–Maďarsko-­különbségtétel, miszerint a mai Magyarország nem jogfolytonos a történelmivel, s elvitatják a Magyar Királyság magyar jellegét, továbbá megtévesztő és nevetséges módon tárgyalják Szlovákia akár „ötödik századi történelmét”.

 – fogalmaz Vajda. Mint mondja, bármennyire érzékenyen érint is minket a helyzet, a szlovák oktatáspolitikai nemzetépítés az elsődleges, a magyarság kiírása a közös történelemből, azaz a dehungarizáció „járulékos veszteség”. A szlovák politika „egy tankönyvű, nemzetépítő jellegű, ennek rendeli alá az oktatást” – mutat rá a docens. És nemcsak a történelemét, hanem a szlovák nyelv és irodalomét, a zenéét is, sőt a fizika- és matematikakönyvekben is ez a szemlélet jut időnként érvényre. „Ez a kiindulási alap, ehhez képest jönnek elő olykor a kimondottan magyarellenes tartalmak.” Mindemellett Vajda Barnabás kijelenti: „azért 1989 óta sokat változtak, megkockáztatom: fejlődtek ezek a tankönyvek, elsősorban módszertani kultúrában”, persze még mindig számos javítanivaló van bennük, és nem csupán magyar szemszögből.

A legterheltebb kérdések a huszadik századi „reszlovakizáció” és a deportálások ügye. Felvetésünkre, miszerint a svábokkal szembeni magyarországi kegyetlenkedésekkel a magyar tankönyvek szembenéznek, a szlovákok viszont a szlovák bűnökkel nem, megjegyzi: jelenleg is zajló kutatásaik szerint némi reflexió a legújabb tankönyvekben már megfigyelhető. „De abban a szellemben, ahogy azt a vélt szlovák nemzeti érdek és a politikum megkívánja”, s amíg ebben nem lesz politikai szembenézés, addig a tankönyvektől hiába is várnánk hasonlót.

A szlovák történelemoktatásnak jókora dilemmája ehelyett, hogy hova is állt az ország 1944–45-ben: a nemzeti felkelést kell ünnepelni, vagy az első független, Hitler által gründolt és erősen nacionalista, Tiso-féle Szlovákiát? „A probléma nem csak a szlovákiai történelemoktatással van: 2008-ban készítettünk egy kutatást Pécsett, megvizsgálva a szomszéd országok tankönyveit. Ha a szomszédos országok egyes tankönyveiben közölt térképeken összeadtuk volna azokat a területeket, amelyek a szomszédos nemzetek »történelmi területeit« ábrázolták, akkor a történelmi Magyar­ország nem lett volna sehol.”

A docens azért igyekszik hűteni a kedélyeket. Egyrészt kiemeli, manapság a történelemoktatásnak jóval kisebb a szerepe, mint néhány évtizeddel ezelőtt, és a tömegek indoktrinációján nehéz változtatni. Ha évtizedekig azt tanulták, hogy a magyarok a hibásak mindenért, akkor a mostani diákok hiába kapnának más impulzusokat, otthon, az interneten vagy másoktól ugyanúgy a soviniszta nótát hallgatnák. Másrészt a magyar tanárok körében divat korrigálni a tankönyvek tartalmát vagy akár félre is tenni a szlovákból szolgai módon lefordított anyagot, és a magyarból oktatni. Ezzel valamelyest ellensúlyozzák a helyzetet, de persze más iskolákban a szlovák nacionalista történelmi narratívát adják tovább a tanárok.

Felvidéki történelemtanár ismerőseink is hasonló helyzetről számolnak be: a szlovákból fordított magyar nyelvű tankönyvek mennek a szekrény mélyére felvágatlanul a – mondjuk így – történelmi bizonyítékokkal szerényen alátámasztott Nagymorva Birodalom fényével, a Szent Istvánt „felövező Hont és Pázmány szlovák lovagokkal”, szlovákosított nevű magyar nemesekkel, az „ezeréves elnyomás” és az „örök Bratislava” legendájával. Forrásaink azonban azt is megjegyzik: sajnos épp elég magyar tanár beadja a derekát, ráadásul még mindig sok magyar gyereket íratnak a szülei szlovák iskolákba, s ott egész biztos nincs efféle korrekció. Azt a lapunknak átküldött könyvrészletek is alátámasztják: nem ellenséget akarnak már kreálni a magyarokból, inkább „csak” kiszorítani őket Szlovákia területéről, mintha a Csallóközön túl nem lett volna közük a mai Szlovákia területéhez, de ha lehet, tán még ott sem.

Vajda Barnabás egy új szempontot is felkínál: a történelemoktatás kiemelkedő pozíciója nyolc éven át tartó közoktatásbeli jelenlétével, kötelező érettségivel és magas szintű tankönyvkultúrájával egyre inkább csak Magyarországra jellemző. Szlovákiában és számos más országban éppen visszaszorulóban van az óraszám. Az sem elképzelhetetlen, hogy a történelemoktatás a közeljövőben beolvad más tantárgyakba, mint a földrajz vagy a közgazdaságtan. „Persze relativizálni sem akarom a helyzetet. Ki kell mondani: problémás, ha egy kisebbséggel szemben ilyen jellegű indoktrináció folyik.”

Nyitókép: Shutterstock