Egy kódolt háború elszenvedői vagyunk

A háború kitörésekor még illett óvatosan fogalmazni az okokról, leegyszerűsíteni a megtámadott és az agresszor, a jó és a rossz harcára. Mennyire tartható még ez az értelmezés? 

Azt mindenképpen le kell szögezni, hogy ezt a háborút Oroszország robbantotta ki, tehát technikai értelemben Oroszország az agresszor. Az is teljesen egyértelmű, hogy ebben közrejátszottak különböző okok. Ha a blame game-t, az egymásra mutogatást félretesszük, és a háború valódi okait keressük, akkor azt láthatjuk, hogy volt egy agresszívan kelet felé terjeszkedő NATO, és volt egy Oroszország, amely egyre öntudatosabb, egyre erősebb lett, gazdaságilag és katonailag is. Az energiahordozóinak köszönhetően lehetővé vált hadseregének megerősítése, képessé vált, hogy a Szovjetunió széthullásával elveszített pozícióit visszaszerezze. Az előzményekhez tartozik, hogy a NATO kelet felé rohant, Oroszország nyugat felé, s mint két vonatnak, össze kellett ütközniük egy még semleges területen, amely a NATO keleti, Oroszország nyugati határa. Ez a háború bele volt huzagolva Európa földrajzába, geopolitikájába és a két tömb stratégiai kultúrájába. Nincs értelme gonoszokat és jókat keresni. 

Egyre többen és egyre nyíltabban beszélnek az Egyesült Államok döntő háttérszerepéről. Merész a hasonlat, hogy az USA most egy olyan határvonalat lépett át, mint annak idején a Szovjetunió Kubánál? 

Egyáltalán nem merészség párhuzamot vonni a két eset között. Minden hatalom körül van egy holdudvar, egy befolyási övezet, s amikor egy másik hatalom oda betéved, akkor az „nyolc napon túl gyógyul”, abból feszültség, konfliktus, háború lesz. Ez történt a kubai rakétaválság idején, és ezt láthatjuk napjainkban is, különböző helyszíneken. Ilyen például, amikor Irán megpróbál beférkőzni két, Izraellel szomszédos államba, Libanonba és Szíriába. Valahányszor egy külső hatalom megpróbál behatolni egy helyi hatalom érdekszférájába, akkor ezt látjuk. A felvetett hasonlat teljesen helyénvaló. 

Nyitókép: Földházi Árpád/Mandiner