„A szépséges, szeretett ország romlásnak indult” – magyar zarándok mesél nagy francia utazásáról

Nagy elhatározások kérdése, hogy valaki a szokásos turisztikai célok és tipikus nyaralások helyett egy valódi, nagy utazásba fogjon. Mi volt a te indíttatásod?

Azt hiszem, engem csak ez a fajta utazás érdekel igazán, a tipikus nyaralások kevésbé. A Nagy Utazások, ahogy én csinálom, több évtizedes múltra tekintenek vissza. Mindig azt éreztem, ha nekiindulok, akkor kellő időt szeretnék az adott országban eltölteni, 

Egyszerűen nem éri meg a fáradtságot néhány nap. Az ökolábnyomomról nem is beszélve. Eleinte inkább a kalandvágy és a kíváncsiság vitt hosszú utakra, aztán a Covid alatt megkezdett heti egy-két-három 10 kilométeres mini zarándokútból először egy hazai 250 kilométeres lett, a Camino Benedictuson, tavaly nyáron pedig a Portugál Camino. Az idei utamnak is volt lelki indíttatása: pár dolgot szerettem volna hátrahagyni, letenni, a hálaadás is cél volt, és, hogy kiszellőztessem a fejem, messzire menjek, új élményekkel tudjak feltöltődni.

Miért pont Franciaország lett a cél?

Régóta szerettem volna eljutni Lourdes-ba, ami egy zarándokhely a Pireneusokban. Kicsit már spanyolos, különös vidék. És évek óta vágytam vissza Franciaországba, ahol régebben hosszabb időt töltöttem. Újra be akartam járni a déli vidéket is – Oxitániát, Provence-ot, Camargue-ot –, ami fiatalon nagy hatással volt rám.

Egy egyre inkább kivesző módszert, a stoppolást választottad az utazáshoz. Mennyit dilemmáztál ezen és milyenek voltak a tapasztalataid? Jó és esetleg rossz élmények?

Először a húszas éveimben utaztam Európa-szerte stoppal, mert nem volt elég pénzem másra. A barátaimmal így jártunk be országokat, mint például Írország vagy Franciaország, de voltunk Lengyelországban, Németországban, Olaszországban is. Ezek meghatározó, életre szóló élmények. A felnőtt világot úgy ismertem meg, hogy jó. Hogy az ember alapvetően jó. 

Olyan találkozásokban, mély beszélgetésekben volt élményünk, ami már szocializáció. Aztán hosszú évekre letettem erről, elengedtem azzal, hogy elmúltak a fiatal évek. De a tavalyi Caminón rájöttem: dehogy! Nincs kint a korhatár tábla sehol. 

Akik megálltak és felvettek, azt azt mondták, rég nem találkoztak már ezzel a kartonra kiírós műfajjal (ráírom az úti célt). A tapasztalataim 200 százalékosan jók. Mindenütt jóindulattal, segítőkészséggel találkoztam. Semmi, de semmi rosszat nem mondhatok a franciákról. Tökéletes volt a szervezés is, ami annyit tesz, hogy minden napra elkértem – odaföntről –, akikkel aznap dolgunk volt egymással, akikkel találkoznunk, beszélgetnünk kellett. Ez így biztosan furán hangzik, de semmi mással nem tudnám magyarázni a sorozatos „véletleneket”, amik több, mint ezer kilométeren kitartottak, úgy, hogy 15 percnél tovább nem vártam. Néha már-már zavarba ejtő volt, hogy egyik autóból ki, a másikba be. Volt, aki tovább vitt, mint ameddig ment, hogy biztos legyen a biztonságomban, más visszakanyarodott, hogy elmondja, nem jó helyen állok, de szívesen elvisz egy jobb pontra. Elképesztő volt.

Mi volt a tervezett útvonalad, honnan és min keresztül hová szerettél volna eljutni?

Az útvonal Lourdes-Cotignac volt. Az első egy ismert Mária-zarándokhely Franciaországban az 1800-as évek végétől, ahova repülővel érkeztem. Cotignac, a másik úticél kevésbé ismert. Egy középkori kis erdei templom, amelyet Szent József tiszteletére emeltek, Saint Joseph de Bessillon. Utóbbiról egy hazai cikkben olvastam, és arról, hogy a közösségben egy magyar szerzetes testvér is él, de aztán ezt a cikket soha többet nem találtam meg, úgyhogy nem is tudtam azonosítani őt. Próbáltam megkeresni, de nem találtam rá. Engem mégis Provence gyönyörű és vad tájaira csalogatott az elveszett beszámoló.

A legkülönfélébb francia emberekkel találkoztál és beszélgettél időközben – milyen különböző karaktereket ismertél meg?

Rendkívül izgalmas volt a felhozatal, ha fogalmazhatok így. Gyakorlatilag 

Marokkói bevándorlókkal is beszéltél – ők miről meséltek?

Három marokkói bevándorlóval is találkoztam. Az első egy kétméteres, termetes ember volt, akinek az a munkája, hogy új autókat szállít ki a tulajdonosokhoz. Így patent új autóval állt meg nekem. Csodálkoztam, hogy milyen jó fej, egy ilyen gyönyörű autóba beenged izzadt pólóban – folyamatosan 40 fok volt, az a hőség, amitől a gondolkodás is belassul – aztán kiderült, hogy nem a sajátja. Egyébként ő befektető is, aki emellett a munka mellett lakásokat vásárol és ezeket kiadja. A bevételből egy sok hektáros területet vásárolt Marokkóban, ahol nyaralófalut hoz létre. A megélhetés mellett

A másik marokkói a vasúttársaságnál dolgozik, logisztikus, aki felelős és borzasztóan összetett munkát végez. Ő viszont egyáltalán nem gondolkodik visszaköltözésen, szereti az országot, Marokkót visszalépésnek érezné. A harmadik egy 22 éves, hithű muzulmán volt – az első kettő már nem gyakorolta –, és nagyon tudott azonosulni a zarándoklat gondolatiságával. Rendkívül udvariasak voltak mindhárman.

Sokféle franciával is beszélgettél, ők miről meséltek?

Egy idősebb francia, akit megismertem, befektetői tanácsadóként magas szinten foglalkozik pénzügyekkel, úgyhogy a gazdaságról és a várható jövőről kérdeztem a véleményét.

Külön tragédiának látja, hogy a fiatal generáció szerinte megbízhatatlan, nem lehet rájuk építeni. Néhány hónapig dolgoznak egy munkahelyen, aztán hosszabb időre elutaznak a nagyvilágba, majd visszajönnek, újra munkába állnak, és amint egy kis pénzük összegyűlik, megint útra kelnek. Nincs jövőképük, nincsenek terveik, nem akarnak családot alapítani. Felelősségvállalás és megbízhatóság szempontjából szerinte teljesen használhatatlanok. 

Aztán találkoztam egy munkásemberrel, aki viszont az ellenkezőjét mondta. Ő a 25 és 20 éves fiaival dolgozik. Az idősebb már a saját cégével, a fiatalabbal még együttműködésben viszik a családi vállalkozást. A fiai szerinte megbízhatóak, éretten gondolkoznak a munkáról, nagyon büszke volt rájuk. 
Az utam egyik legmeghatározóbb találkozása pedig éppen egy fiatal srác volt, aki rossz családi háttérrel indult, egy lepusztult városrészből, ahol a szegénység, az erőszak és a drogok világa vette körül. Húszévesen elkezdett kitörni ebből, 27 évesen munkája van, hamarosan érettségizik. Úgy fogalmazott: megérkezett oda, ahol már jó. Ma egy alapítvány munkatársa és fogyatékkal élőket visz magashegyi túrákra.

Találkoztál egy veterán breton kommunistával is.

Az egyik legérdekesebb figura volt ez a hetven körüli férfi, aki várostervező mérnök, és beutazta a világot. Többgenerációs kommunista családból jön,

Azért volt nagyon érdekes a beszélgetésünk, mert abszolút nyitottan hallgatta, mi járatban vagyok, mi ez az egész zarándokút – amiről mindenki kérdezett, aki felvett –, és csak később derült ki, akkor is nagyon finoman és tapintatosan, hogy ő valójában teljesen más világnézetet vall. Olyannyira, hogy a gyökereiben is balos, mondta. És egy nagyon helyes anekdotát is elmondott erről. A nagyapjának és az apjának is konfliktusa volt a pappal és az orvossal, ami több szálon is visszatérő motívum a családi történetben. Egyszer a nagyapja megsérült, és amikor megérkezett a nagy ellenlábasa, az orvos, hogy ellássa hivatásbeli kötelességből, az öreg mutatta a sérülését és ezt mondta: „Látja, Doktor úr, nekem még a vérem is vörös!”

Mi foglalkoztatja a gazdagabb és mi a szegényebb embereket Franciaországban? Egyáltalán, milyennek találtad a francia társadalmi hangulatot ottléted alatt?

Majdnem mindenki beszélt arról, hogy elszegényedik az ország. 

Úgy érzékeltem, hogy borúlátóbbak most az emberek, és ők maguk szegényebbnek élik meg magukat, a társadalmi helyzettől függetlenül. Ami számomra a legnagyobb megdöbbenés volt, hogy a franciák elhíztak. Számtalanszor találkoztam a pizza-hamburger-sült krumpli hármassal, ugyanúgy, mint itthon. A fantasztikus francia gasztronómiát elkezdte roncsolni a street food és junk food vonal.

Sok helyen lehet olvasni a vidéki Franciaország kiürüléséről és elszegényedéséről – ami persze nem egyedi jelenség, nálunk is létezik. Te mit láttál a francia vidékeken, településeken és a természetben?

A falvakban, és akár még turisztikailag felkapottabb kisvárosokban is rengeteg az üres ház és az ’eladó’ tábla. Egyáltalán az elhagyatottság érzése…

„A szépséges ország, amit annyira szeretek, romlásnak indult” – írtad egy Facebook-posztodban az utazásod után. Mit értesz ezalatt?

Valahogy szlömösödést, olcsósodást érzékeltem. Ott élő ismerős mesélte, hogy egy gyönyörű olívaliget helyére bevásárlóközpont épült. És ez mindent elmond. Nehéz olyan helyeket találni, ami érintetlen, ami felfedezhető, ahová el lehet vonulni. Nincs csend, minden zajos, hangos, lebetonozott, bekerített. Igaz, inkább kis országutak mentén mentem, nem kifejezetten zöld utakon, de az erdőben is sok helyen találkoztam azzal, hogy hatalmas területeken vágták ki a fákat. Az aktuális sofőröm, akivel a rengetegen átvágtunk, iszonyú dühbe gurult, és ez a tehetetlen ember kétségbeesése volt. Olyan emberé, aki a saját forrásvizéből töltötte meg a kulacsomat, mert ők még azt isszák… Még. 

Minden, amit szeretnek, azaz az olívaligetek, az erdők, a tenger. Nagyon szíven ütött a Járatlan utakon c. film, amit a hazaérkezésem után néztem meg, néhány napja. A film főszereplője – aki a kortárs író Sylvain Tessont jeleníti meg – nálam sokkal esszenciálisabban fogalmazza meg mindezt, és azt mondja, a mai ember menekül. Ez az ellenállása. Persze találkoztam olyannal, aki az alkoholba vagy a keserűségbe. De ki-ki a bőrén érzi, hogy valami alapvetően változik körülöttünk.

Mivel gazdagodtál az út során, milyen fontos élettapasztalatokat szereztél?

Mint már annyiszor, most is megerősödött bennem ugyanaz a meggyőződés: az emberek alapvetően jók. A 21. század közepe felé tartva – amikor az utazásokat már online szervezzük – megállnak a 42 fokos hőségben valakinek, aki izzadtan áll az út szélén, és felveszik a szép, tiszta autójukba. Ez minden egyes alkalommal nagyon megható. A személyes élményeken túl a kultúra iránti nyitottság, a kedvesség, a pincérek szolgálatkészsége a vendéglátóhelyeken, a derűs könnyedség mindig nagy hatással van rám Franciaországban. Könnyen dicsérnek, könnyen kedvesek. 

Az már a zarándokút része, hogy megéltem egy fizikai gyógyulást is. Azzal a reménykedéssel érkeztem, hogy ez megtörténhet – és megtörtént. Óriási ajándék volt, hogy onnantól kezdve nem minden egyes lépésnél fájt a lábam. Ugyanis úgy indultam el erre az útra, hogy voltak problémáim a gyaloglással. És amikor kérdezték tőlem, miért visszafelé megyek, azaz miért nyugatról keletre, nem meséltem el mindenkinek, de valójában ez volt az ok: Lourdes-ban akartam kezdeni, azon a helyen, ahol már sokan meggyógyultak. Lourdes egy különleges hely:

Ez Európa egyik lelki fővárosa.

Az út a találkozásokon és a városokon át egy gazdag áramlás volt: Avignon a színházi fesztivállal, július 14. a kissé üres – és nekem ismerősen demagóg – katonai demonstrációival, Saint Maries de la Mer, a cigány zarándokhely, a csodálatos legendáival, miszerint Jézus barátai, köztük Mária Magdolna, akiket meghalni tettek tengerre, itt értek partot. És hosszú még a sor. Ezek a helyek az élő hit helyei, és azt az üzenetet hordozzák, ahol ennyi jó szándékú ember összegyűlik, ott van folytatás és van jövő.

Fotók: Babarczy Veronika