Ha Prigozsin meg is bukott, talán lesz másik Prigozsin

Ismét megrendezte hagyományos nemzetközi nyári egyetemét a kőszegi Felsőbbfokú Tanulmányok Intézete, melynek fókuszába most – a másfél éves háború szomorú apropóján – a béke, annak kialakítói és védelmezői kerültek. A megnyitó kerekasztal-beszélgetésen az iASK meghívottjai igyekeztek megrajzolni Oroszország és Európa helyét az új globális békerendszerben.

A nyitó beszédet Ludger Kühnhardt német politológia-professzor, a Bonni Egyetem Európai Integrációs Tanulmányok Központjának igazgatója, Richard von Weizsäcker volt NSZK-elnök tanácsadója és beszédírója tartotta. Kühnhardt professzor leszögezte: „Kétezer éven át Európa próbálta átformálni a világot a valláson, a birodalomépítésen, a nemzetállami gondolat exportján, az iparosításon, fejlesztési koncepciókon keresztül”, ezáltal „a terjeszkedés az európai DNS-ben van” – ugyanakkor az öreg kontinensnek most rá kell döbbennie arra, hogy

ideértve a demográfiát, a migrációt, a technológiát, a gazdaságot és a geopolitikát is. Úgy látja, az 1945-1955 közöttihez hasonló változások korában vagyunk, olyan korban, amikor semmi nem fontosabb, mint az, hogy a megfelelő kérdéseket tegyük fel.

Elsőként szerinte az orosz-ukrán háború tekintetében fel kell tennünk azt a kérdést, hogy miféle háborúval állunk szemben. Szerinte ez egy hármas háború. Szól egyrészt „Oroszország dekolonializációjáról”: miután

ez a folyamat most jelentős késéssel Oroszországban is lezajlik, miután a korábbi vereségekre Oroszország nem azok elismerésével, hanem átalakulással reagált – így lett a cári birodalomból Szovjetunió. Kühnhardt különösebb kifejtés nélkül elsütötte azt a német közhelyet is, hogy ez at a háborút „Oroszország Európa ellen indította”, mert „az ortodox egyház segít nekik Európát az új Sátánnak beállítani”. Emellett a háború szerinte harmadsorban az USA és Kína közötti proxyháború.

Másodsorban szerinte fel kell tennünk azt a kérdést is, hogy milyen hatalommal van dolgunk Oroszországban. Leszögezte: „kevesebbet tudunk arról, hogy Oroszországot ki irányítja, mint a hidegháború idején”, s szerinte az orosz rendszer

amelyben ugyanúgy megvan az igazság, a politikai és gazdasági hatalom monopóliuma, mint a korábbi totalitárius rendszerekben, ugyanakkor „nem ideológiákon vagy transzparencián alapul, hanem titkosszolgálati eszközökön – kényszerítésen, félelmen, csaláson, a megfélemlítés és félinformációk terjesztésének minden variánsán”.

Így változik meg a világ a háború árnyékában

Kühnhardt röviden megpróbálta megfejteni azt a helyzetet is, amely a hétvégén Oroszországban Jevgenyij Prigozsin lázadása kapcsán kialakult. Szerinte az egyik forgatókönyv Oroszország összeomlása, mert

A második lehetőség, hogy az egész egy összeesküvés volt, s valójában azért megy a zsoldosvezér Belaruszba, hogy új északi frontot készítsen elő Ukrajna ellen – szerinte ez már csak azért is elképzelhető, mert a csecsen háború idején a moszkvai metróban elkövetett terrortámadást is Putyinék találták ki.

Európának ugyanakkor szerinte el kell fogadnia, hogy „a biztonságot többé nem szervezhetjük meg Oroszországgal együtt, Oroszország ellen kell azt megszervezni az elriasztásra alapozva, mielőtt ismét beszélhetnénk együttműködésről”. Emellett a kontinensnek meg kell tanulnia a kölcsönös és az egyoldalú függőség közötti különbséget, mely logika mentén a Kínával fenntartott kapcsolatok „kockázatmentesítése” egy „logikus, ha meg is késett stratégiai reakció része”.

Künhardt felhívta a figyelmet: a háború árnyékában „a világ alapvető kihívásokkal néz szembe”, kihívás intézetett például a vesztfáliai államrend ellen is, és „ha Oroszország ezt megússza, az a bolygó szinte minden szegletében instabilitást okoz”. Mindeközben azonban a globális Dél „egyre robusztusabban képviseli saját érdekeit:

hanem ők mondják meg nekünk, mit tegyünk annak érdekében, hogy ne veszítsük el a lojalitásukat”. Rámutat arra, hogy attól még, hogy a fejlődő országoknak az ENSZ-ben megszavazzák az orosz agressziót elítélő határozatot, még nem feltétlenül nyugatpártiak, sőt, jó kapcsolatokat ápolnak Oroszországgal. Emellett magukat is megszervezik: a BRICS-be több mint húsz állam jelentkezett, köztük az Egyesült Arab Emírségek, Szaúd-Arábia, Venezuela és Nicaragua. „Ez az új realitás, amivel a Nyugatnak meg kell birkóznia” – állítja Kühnhardt.

Hova álljon az EU?

Kühnhardt idézte azt a francia mondást, mely szerint „attól még nem tévedsz, ha túl korán lesz igazad”. Ennek értelmében nagyon jók voltak Ursula von der Leyen megérzései 2019-ben, mikor azt mondta, hogy az általa vezetett Európai Bizottság „geopolitikai bizottság” lesz, bár ezt akkor még senki sem értette.

Szerinte Európának két kihívással kell megküzdenie a következő tíz évben. Az egyik Ukrajna lehorgonyzása az euroatlanti térben. Mint elmondta, „két évtizede az volt a perspektíva, hogy először NATO, aztán EU, mert régimódi tankokkal be lehet lépni a NATO-ba, de régimódi mezőgazdasággal az EU-ba nem”. Ehhez képest ugyanakkor ma Franciaország például világosan azt támogatja, hogy Ukrajna először legyen EU-tag, s csak utána, a háború végzetével lépjen be a NATO-ba. Ez azonban felveti azt a kérdést, hogy „ki fogja kifizetni az ukrán mezőgazdaságot”, illetve „mi lesz a korrupció elleni harccal” – Kühnhardt szerint az integrációs folyamat során

A legnagyobb probléma ugyanakkor az EU számára szerinte a strukturális probléma: eddig működött az, hogy az EU logikája a tárgyalásra, a kompromisszumkeresésre, a politikai döntések folyamattá alakulására épült – de így a következő tíz év „gazdasági, stratégiai okokból, illetve az EU belső kohéziójának tekintetében nagyon nehéz lesz”. Az EU-nak a megújulás érdekében szerinte meggyőző ötletekre van szüksége, és arra, hogy azok áthassák az intézményeit.

Mi lesz a Nyugattal?

Kühnhardt világosan kimondta: „a régi rend felülvizsgálata a mai napirend része, nem fog eltűnni”. Szerinte az a kihívás lényege, hogy „ki tud inkluzív és nem megosztó megközelítést alkalmazni”, hiszen

Előhozakodott Óceánia példájával, ahol szerinte ma „méretgazdaságtalanság” van, hatalmas területen nulla integráció. Felidézi, hogy egyszer Brüsszelben dolgozva az EU fővárosába akkreditált egyetlen óceániai nagykövetségen, a szamoain megkérdezte, kivel lehet óceániai regionális integrációról beszélni. Ekkor egy Jeremiah Manele nevű úrhoz irányították a Salamon-szigetek külügyminisztériumában, mondván, hogy az egész térségben csak ő ért a regionális integrációhoz. Manele akkor előadást tartott neki Jean Monnet-ről, és előadta azt az álmát, hogy megcsinálja majd a Szén- és Acélközösség óceániai megfelelőjét, a szén és acél helyén energiával és tonhallal.

Manele urat évekkel később Hszi Csin-ping oldalán látta viszont, amikor már hazája külügyminisztereként, a Nyugatból teljesen kiábrándulva aláírta a kínai elnökkel a megállapodást Kína első külföldi katonai bázisáról. Kühnhardt megemlíti azt is, hogy tavaly Kiribati seperc alatt kilépett az óceániai nyugatos integrációs projektből, a Csendes-óceáni Szigetek Fórumából, mert hatékonytalannak klátta azt – azaz „repedések vannak a világban, még ezen a részén is”.

Komplexebb a világ, mint azt Biden gondolja

Következőként Seán Cleary stratégiai tanácsadó, a Witwaterstrandi Egyetem, a Pretoriai Egyetem, valamint az University of Pennsylvania oktatója szólalt fel, aki leszögezte: „a mai világban a történelem során teljesen példa nélküli mértékű konnektivitás alakult ki”, nyolcmilliárd ember él példátlan digitális, légi és tengeri összeköttetésben, így „jelen körülmények között az, aki azt gondolja, hogy képes megjósolni a jövőt, őrült”. Úgy fogalmaz, „a fennálló rend újraalkotásának folyamatában vagyunk, de úgy, hogy közben nincs olyasmink, mint amilyen az Egyesült Államok volt a legutóbbi hasonló alkalommal – akkor az USA a világgazdaság 52 százalékát képviselte”.

Cleary figyelmeztetett: sem Európa, sem az USA, sem az egyetemes Nyugat „nem képesek a világot képükre formálni, ez elmúlt, most masszívan versengő közegben vagyunk”. A többi szereplőt viszont három dolog vezeti: egyrészt az „elégedetlenség a nyugati oktrojálással, ahogy ők látják”, a másik „az Ukrajna kontextusában előállt jelentős zavar”, a harmadik pedig „az a bináris felosztás,

Bidenék világlátásával kapcsolatban csípősen megjegyezte, „ha ez ilyen egyszerű lenne, nagyon könnyű lenne az élet”. Megjegyezte ugyanakkor, hogy „az Európai Unió még mindig a globális szintű kollektív cselekvés leginkább biztató formája”.

A stratéga szerint „stabil biztonsági architektúrára” volna szükség, az ilyeneket pedig a történelem során mindig két dolog jellemezte. Egyrészt a „relatív egyensúly”, azaz a hatalom viszonylagos egyensúlya az elsődleges szereplők között, amely egyszerre ad biztonságot és hagyja meg a dinamizmus leheőtésgét. Másrészt pedig az, hogy „a rendet általánosan legitimnek ismerjék el, mert tiszteletben tartja a főbb államok létérdekeit”.

Nem lesz rend

A beszélgetésen a pesszimizmust Gyarmati István biztonságpolitikai szakértő, veterán diplomata, volt honvédelmi helyettes államtitkár képviselte, aki szerint

ellenben hosszú időn át globális rendetlenség lesz.

Szerinte ugyanakkor ez természetes állapot, hiszen a hidegháború és a Szent Szövetség korán kívül mindig úgy nézett ki a világ, hogy nem voltak közös értékek, nem volt olyan intézmény, amely a világot uralta volna, vagy egyedi hatást gyakorolt volna rá.

Gyarmati szerint a vesztfáliai világrend szimbolikus végpontja 2001. szeptember 11-e, s a rend azért ért véget, mert a modern államokból posztmodern államok lettek, és nem állami szereplők kezdtek el jelentős hatást gyakorolni a nemzetközi rendszerre. Ilyenek szerinte a nem kormányzati szervezetek – NGO-k – is, melyekkel kapcsolatban azt mondta: „jelentős a vita arról, hogy honnan ered a nemzetközi NGO-k legitimációja. Ezt a problémát ugyanakkor nem kezeljük, mert ezzel megkérdőjeleznénk a legitimációjukat, és nem akarunk azokhoz hasonlítani, akik megkérdőjelezik azt.”

– úgy látja, a jugoszláv háborúból is csak akkor lett fontos nemzetközi ügy, amikor Christiane Amanpour lement Szarajevóba közvetíteni a Markale piac bombázását. Ehhez képest a ruandai hutu-tuszi népirtásról pedig nem közvetített, s abból nem is lett globális ügy, pedig messze súlyosabb helyzet volt a boszniainál.

Gyarmati úgy véli, megkérdőjeleződött az is, hogy a nemzetközi jog érvényes-e vagy sem. „Mivel a nemzetközi jogot a hidegháború előtt vagy alatt írták, és csak nagyon keveset utána, ezért a régi valóságokat tükrözi”. Úgy fogalmazott,

mert a legális és a helyes között kell választaniuk”. Ilyen volt például az az 1981-es eset, amikor izraeli F-16-osok megtámadtak egy iraki atomerőművet – ez teljesen illegális volt a nemzetközi jog szemszögéből, ugyanakkor nem csak Izrael számára volt szükséges, hanem azért is, mert különben egy atomfegyverrel bíró Szaddám Huszein ellen kellett volna megvívni a második öbölháborút. A kérdés ugyanakkor az, hogy ki hagyhatja figyelmen kívül a nemzetközi jogot – csak az amerikai elnök, vagy az orosz és a kínai is?

Gyarmati István arra hívta fel a figyelmet, hogy a nemzetközi jog mai szabályait „számos olyan állam nem ismeri el, amelyekkel együtt kell működnünk”, és amíg az új nemzetközi rendszer nem áll fel, ezek bizony „kettős mércével, kettős beszéddel fognak minket megvádolni, és igazuk lesz”.

Nyitókép: MTI/EPA/Hszinhua