A kereszténydemokraták tanácstalansága a romló választási eredményekben és politikai pozíciókban jelenik meg. A megújulás a kereszténydemokrácia létérdeke.
Nem kelt mostanában meglepetést, ha választás éjszakáján a pártja eredményén szomorúan merengő nyugat-európai kereszténydemokrata politikust lát az érdeklődő a képernyőn.
Egy évtizeddel ezelőtt az Európai Unió tagállamainak több mint felében kereszténydemokrata többségű kormányok működtek, a soron következő választások közül egyedül Spanyolországban tartja magát a kereszténydemokraták reménye. Ha az ingatag kisebbségi jobbközép kormánykoalíciót is a kereszténydemokraták közé soroljuk, akkor jelenleg Stockholm a kontinens legnyugatibb fővárosa, ahol a kereszténydemokraták kormányoznak.
A mai helyzetet szemlélve különösnek tűnhet, de a második világháború óta eltelt hét évtized elképzelhetetlen lenne kereszténydemokrácia nélkül. A békének, szabadságnak és jólétnek az európai történelemben szinte páratlanul hosszú időszaka elválaszthatatlan a kereszténydemokrácia szerepétől. Adenauer, De Gasperi, Schuman vagy éppen Kohl, Martens és Balkenende nemcsak hazájuk, de az egész kontinens politikatörténetének meghatározó szereplői.
A második világháború borzalmaiból éppen csak ocsúdó Európában a friss politikai erőként megszülető kereszténydemokrácia volt az, ami a háború alatt a fasizmus és a nemzetiszocializmus miatt vállalhatatlanná váló jobboldalt szalonképessé tudta tenni. A baloldal világbirodalmi törekvéseivel és népboldogító elképzeléseivel szemben
Méghozzá meglepően sikeresen.
A negyvenes évek második felében kezdődő több mint fél évszázados időszakban a kereszténydemokraták két fontos oszloppal támasztották alá a nyugat-európai prosperitást. A szociális piacgazdaság eszméje és gyakorlata létrehozta azt a széles és jómódban élő középosztályt, amely a továbbiakban már nem kockázati tényezője, hanem egyik legstabilabb legitimáló pontja a demokráciának. Az európai integráció folyamatának elindításával pedig békés együttműködéssé alakította a hagyományos francia–német rivalizálást, és elhozta a földrész nyugati részére a mindaddig elképzelhetetlenül tartós béke és jólét időszakát.
A kereszténydemokrácia történelmi küldetése abban állt a huszadik század második felében, hogy megteremtse Európában a szabadság és jólét korszakának feltételeit. E missziónak maradéktalanul eleget is tett. Ma Európa népei – különösen a szerencsésebbnek tartott nyugatiak – a történelemben példátlan módon nem ismerik a nélkülözést és az egzisztenciális bizonytalanságot. Az uniós polgárok túlnyomó többsége ma szabadon utazhat és vállalhat munkát Békéscsabától Calais-ig.
A világháború utáni újraindulás marxista, radikális szociáldemokráciája az évtizedek során fokozatosan vált mérsékeltté, belakva az általa jóléti államnak átnevezett szociális piacgazdaságot. Az ötvenes években még élesen integrációellenes érzelmek a hetvenes-nyolcvanas években fokozatosan szelídültek meg, majd váltak az európai együttműködést támogató hangokká.
Kétségtelenül úgy tűnik azonban, hogy a kereszténydemokrácia saját történelmi sikerének áldozatává vált. Csakúgy, mint az euroatlanti integrációs szervezetek vagy éppen a szociális piacgazdaság és a szociáldemokrácia, az európai kereszténydemokrácia is küldetési válsággal küzd. Céljait – nemcsak aktuális, de történelmi céljait is – elérte, és érzi, hogy jövőbeni szerepe nem kárhoztathatja csak az elért eredmények megőrzésére.
Ennek az új célnak a megtalálása dönti el, hogy a kereszténydemokraták a második világháború utáni Európa epizodistái vagy főszereplői lesznek. Tanácstalanságuk a romló választási eredményekben és politikai pozíciókban jelenik meg.
Még akkor is, ha ezúttal – sokak számára szokatlanul – ez a megújulás nem Nyugatról, hanem Közép-Európából érkezik.
A szerző a területfejlesztésért és az uniós források felhasználásáért felelős miniszter
(Nyitókép: Földházi Árpád / Mandiner)
Ha körülnézünk a világunkban, és meg akarjuk érteni a társadalmi és politikai folyamatait, két alapvető axiómát érdemes megismernünk, fejben tartanunk és továbbgondolnunk.
Szijjártó Péter szerint Brüsszel mostanra minden jelentős szereplőtől elszigetelte magát.
A Reakció legújabb adásában Ceglédi Zoltán politikai elemző és publicista, valamint Kohán Mátyás műsorvezető voltak Kacsoh Dániel vendégei. A beszélgetés középpontjában a Trump–Putyin-találkozó és a Budapestre tervezett békecsúcs állt, de szó esett Magyar Péter legújabb kamujáról is.
„El kellene dönteni, hogy mi a probléma” – reagált a támadásra a politikus.
Minden követ megmozgatnak a siker érdekében.
„Oroszország ellenségesnek fogja értelmezni ezt a lépést, ha megvalósul...” – jelentette ki Szergej Nariskin.
A lengyel miniszterelnök szerint nem Zelenszkijt kell területi engedményekre kényszeríteni, hanem Oroszországot kell rábírni az agresszió befejezésére.
Egy másik kapus közben megdicsérte Vargát.