Nem kelt mostanában meglepetést, ha választás éjszakáján a pártja eredményén szomorúan merengő nyugat-európai kereszténydemokrata politikust lát az érdeklődő a képernyőn.
Úgy tűnik, a kereszténydemokrácia hanyatlóban van kontinensünk nyugati felén.
Egy évtizeddel ezelőtt az Európai Unió tagállamainak több mint felében kereszténydemokrata többségű kormányok működtek, a soron következő választások közül egyedül Spanyolországban tartja magát a kereszténydemokraták reménye. Ha az ingatag kisebbségi jobbközép kormánykoalíciót is a kereszténydemokraták közé soroljuk, akkor jelenleg Stockholm a kontinens legnyugatibb fővárosa, ahol a kereszténydemokraták kormányoznak.
A mai helyzetet szemlélve különösnek tűnhet, de a második világháború óta eltelt hét évtized elképzelhetetlen lenne kereszténydemokrácia nélkül. A békének, szabadságnak és jólétnek az európai történelemben szinte páratlanul hosszú időszaka elválaszthatatlan a kereszténydemokrácia szerepétől. Adenauer, De Gasperi, Schuman vagy éppen Kohl, Martens és Balkenende nemcsak hazájuk, de az egész kontinens politikatörténetének meghatározó szereplői.
A második világháború borzalmaiból éppen csak ocsúdó Európában a friss politikai erőként megszülető kereszténydemokrácia volt az, ami a háború alatt a fasizmus és a nemzetiszocializmus miatt vállalhatatlanná váló jobboldalt szalonképessé tudta tenni. A baloldal világbirodalmi törekvéseivel és népboldogító elképzeléseivel szemben