Isztambul a bazárokon túl – járja be velünk a pompás oszmán palotákat!

Isztambul több, mint amit tudunk róla. Hiába éli Törökország legnagyobb városa az iPhone-ok és páréves autók díszletében az európai középosztály kényelmes életét, már a repülőtéren világossá válik, hogy kiléptünk az általunk megszokott Európából – a határt védő rendőr belecsíp az előttünk gügyögő albán baba arcába, a határőrlány lepacsizik vele, s az érkezési oldal szándékosan kényelmetlenre méretezett mozgólépcső-határolói mögött megnyílnak az Isztambuli Nagy Repülőtér grandiózus árkádjai, s mögöttük Törökország.

A gyöngye egyórás transzferen katonai gépek húznak el a fejünk fölött.

Ahogy a török kulinária nem csak kebab és baklava, úgy Isztambul sem csak az a kicsi, zsúfolt földnyelv a Hagia Sophiától a Nagy Bazárt és az egyiptomi fűszerpiacot határoló Galata hídig.

Érdemes az alapoktól kezdeni. A kulináriát a létező legegyszerűbb török étellel, a kuru fasulyéval – ami tényleg a világ legegyszerűbb dolga, még a neve sem jelent többet, mint hogy „szárazbab”, mégsem jutott eszébe a törökökön kívül senkinek gazdagon megvajazni a paradicsompürét, felfőzni a hagymán pirított fehérbabbal, és beleszórni egy kevés főtt marhát (tipp: a Hüsrev étterem Beşiktaşban, adják más török specialitásokkal vegyes tálon is). Isztambult pedig az Aranyszarvtól északra, bizony-bizony –

Isztambulba igazából a Beyoğlu negyedben jó belekóstolni, egy laza, andalgós sétával az İstiklal sugárúton a Taksim tértől a Galata toronyig.

Az az igazi Isztambul, nem a bizánci-oszmán koprodukcióban épült turistás skanzen az Aranyszarvtól délre: nagyvilági, soknyelvű, többvallású – kis túlzással hármat sem kell lépni egy mecset, egy templom meg egy zsinagóga között –, s az ember két kilométer alatt bejárja Európát. A Taksim tér felé még olaszos kereskedővárosként tetszelgő Beyoğlu a Galata torony környékén már egy kora újkori német belváros gerendás homlokzataival hódít, igaz, errefelé még járnak babakocsik.

Élet a Galata-torony alatt

Az İstiklalon még érdemes ellenállni a csábításnak, és nem itt megvenni a vásárfia-baklavát – Isztambul Váci utcáján járunk, ezt érdemes észben tartani. A minden második sarkon kínált török csemegével is érdemes még várni egy kicsit, legalább a 83-as házszámig, ahol megtaláljuk az 1777-ben alapított Hacı Bekir édességboltot, a cukros-keményítős masszába rejtett ínyencségek eredeti hazáját. A gránátalmás török édesség már ad elég energiát ahhoz, hogy fel tudjunk mászni a genovai kereskedők jóvoltából a 14. század derekán felhúzott Galata-toronyba, ami volt már minden is: a genovaiak kezén őrtorony, Nagy Szulejmán alatt keresztény hadifoglyok börtöne, csillagvizsgáló, az oszmán katonai zenekar próbaterme, III. Murád alatt megint börtön, tűztorony, aztán kilátó. Innen számba vehetjük Isztambul históriájának őreit,

Aranyszarv-öböl a Galata-toronyból

Minden paloták anyja természetesen az Aranyszarv-öböl túlfelén elterülő Topkapı, azaz Ágyúkapu-palota, a régi bizánci akropoliszra épített komplexum, amely majdnem négy évszázadon át volt az oszmán szultánok székhelye. II. Mehmed még azért építtette 1459-ben, hogy az általa elfoglalt, kifosztott és szétlőtt Konstantinápolyban legyen hol laknia, I. Abdul-Medzsid pedig 1856-ban azért hagyta el, mert már nem volt olyan kényelmes, modern és fényűző, mint a konkurens európai uralkodók palotái.

Ez az egyetlen olyan isztambuli palota, ami európai ésszel teljesen felfoghatatlan: a legkülönbözőbb célokra szolgáló épületek, ajándékátadó helyek, lakrészek, pihenőpavilonok, tornyok és teraszok tiritarka, eklektikus gyűjteménye, semmi nincs meg benne a Hofburg, a Buckingham-palota vagy a versaillesi-i kastély impozáns rendszerezettségéből – szimbolikus kezdőpontja annak az időegyenesnek, melynek mentén az Oszmán Birodalom a közel-keleti törzsi léttől az eurázsiai birodalmi lét felé haladt, röviddel a cél előtt összeomlott, majd a legeurópaibb muszlim monarchia és a legkeletibb európai demokrácia mágikus elegyeként éledt újjá.

A Topkapı-palota medencéje...

...és kilátás a Boszporuszra

Épp ez a csodás átmenetiség teszi látogatásra érdemessé, de lehetőleg reggel és még véletlenül sem pénteken, amikor a környékbeli Kék mecset és Hagia Szophia a nap nagy részében zárva tartanak – hiába oszlik el ugyanis a tömeg a nagy területen,

Nem úgy az egyetlen városon belül a törzsiségtől egyenesen a birodalmiságig vezető időegyenesünk következő pontja, a bájos kis Aynalıkavak, azaz Fordítottfa-kúria az Aranyszarvnak immáron északi oldalán, homlokegyenest szembe Fatih kerület, azaz a régi Konstantinápoly nyüzsgő, szűk utcás, a leginkább talán a genovai városközpontra hajazó – csak messze tisztább és biztonságosabb – üzleti negyedével. Az 1600-as évek elején I. Ahmed – a Bocskai István által kiközvetített zsitvatoroki béke megkötője – által építtetett Aynalıkavak szimbolikusan és valóságában is száz évet ment előre a Topkapıhoz képest. Létezését annak köszönheti, hogy Konstantinápoly elfoglalása után a szultánok rájöttek, hogy az európai birodalmaknak már mind van haditengerészetük, csak nekik nincs – és felhúzták az Aranyszarvtól északra a maguk hajógyárát, köré pedig a Hajógyári-, azaz Tersane-palotát.

Ez még ugyanúgy egy sok kis épületből álló komplexum volt, mint a Topkapı – de az Aynalıkavakon, a Tersane-palota egyetlen fennmaradó épületén már látszik: önmagában messze komplexebb, mint szinte bármi a régi szultáni palotában.

Az Aynalıkavak-kúria kívülről...

...és belülről

I. Abdul-Medzsid, az első idegen nyelven – franciául – beszélő szultán volt az, aki amellett, hogy a franciákkal és a britekkel összefogva legyőzte Oroszországot a krími háborúban, nekifogott Isztambul európai formára pofozásának is. Ez nem véletlen: a szultán a háborút lezáró 1856-os párizsi kongresszuson hivatalosan is elérte az Oszmán Birodalom felvételét a mértékadó európai hatalmak sorába, s egy mértékadó európai hatalom szultánja

Ezért aztán beindíttatta a gőzhengert, és teliszórta a várost kedvenc építészcsaládja, az örmény Baljan család remekműveivel – így esett, hogy az Atatürk előtti Isztambul legjellegzetesebb épületei bizony szinte egytől egyig örmény kezek munkái a mecsetektől a főbb üzemeken át a palotákig.

Mivel Isztambul akkoriban – és a legendásan közlekedhetetlen európai részt illetően talán a mai napig is – messze átjárhatóbb volt hajóval, mint bárhogy máshogy, s a hajógyár kiépülésével már lehetett is érdemleges flottát fenntartani, a szultánok építészete innentől kezdve a Boszporusz két partszakaszára összpontosult,

Prioritást azon belül is inkább Isztambul Budája, az európai oldal élvezett, mintsem az ázsiai – a helyi budai sznobok szóhasználatában: „a másik” – oldal.

Az európai Boszporusz-part szívébe, Beşiktaş kerület alá épült meg 1856-ban a Baljan-stílusnyelv első és legjelentősebb mementója, a Topkapı utódja, a Dolmabahçe, azaz Feltöltöttkert-palota, amelyen Garabet Baljan és fia, Nigoğayos közösen dolgoztak. A Dolmabahçén kifejlesztett, aztán sok másik palotán is alkalmazott „neooszmán” recept lényege egyszerű: keleti stílusjegyeket adtak az olasz és francia reneszánsz építészethez, s közben halkan, de erőteljesen tuszkolták az Oszmán Birodalmat előre a törzsiségtől az európaiság felé vezető időegyenesen.

...és a szultán fürdője

Mondjuk ki az egyértelmű dolgokat: a Dolmabahçe gyönyörű. Varázslatos hangulatot teremt, ahogy a közép-európai ember felfedezi a termekben a saját kultúráját török köntösbe öltöztetve, gondolatban elnyúlik a pamlagokon, megvakul a világ legnagyobb cseh kristálycsillárja vagy összességében is legnagyobb francia Baccarat csillárgyűjteménye láttán, vagy elámul a szultán panorámás, egyszerre túldíszített és frissnek ható fürdőszobáján – s akkor a palota saját gyűjteményeiről, illetve a hozzá kapcsolódó, de más szultáni ingatlanokból beszerzett tárgyakat is bemutató Palotagyűjtemények Múzeumáról még nem is beszéltünk.

pláne beleszámítva azt, hogy a Dolmabahçéban még van tér lélegezni és ámuldozni, míg a Vatikánban csak menetel az ember a csillapodni nem akaró tömeggel.

De a Dolmabahçe szépsége mellett sokszorosan szimbolikus hely is. Tükröződik benne a végtelen igyekezet az európai vérkeringésbe való bekapcsolódásra: a Palotagyűjtemények Múzeumában kis túlzással több a német felirat, mint a török. Tükröződik benne Európa utolérésének lehetetlensége: miközben Abdul-Medzsid nagy erőkkel európaivá modernizálta Isztambult, birodalma hanyatlott, a fényűző Dolmabahçe pénzrontásból finanszírozott felépítése pedig végtére is államcsődhöz vezetett 1875-ben.

De tükröződik benne a szultáni és a köztársasági Törökország folytonossága is: a modern Törökország atyja és első elnöke, Mustafa Kemal Atatürk, aki hosszú ideig bojkottálta a szultánpárti Isztambult, végül itt, az Oszmán Birodalom európaizálódási kísérletének szimbolikus helyén bocsátott meg a szultánok városának, s itt, a Dolmabahçe háremében élte le életének utolsó éveit. Halálának percét a palota összes órája őrzi.

Ezt mutatja a Küçüksu a szárazföld felé...

...és ezt a Boszporusznak

Egy évvel a nagy szultáni palota után elkészült, szintén a két Baljan együttműködésében, egy kis „zseb-Dolmabahçe” is: a Küçüksu, azaz Kicsivíz-kúria az ázsiai oldalon, az akkor még erdős Beykoz kerületben szolgált vadászházként, pihenőházként, később az állami vendégek szálláshelyéül. Itt különösen éles a kontraszt a víz felé mutató díszes főhomlokzat és az épület utcára néző, egyszerűbb arca között, belül pedig kis túlzással ismét megcsodálhatjuk a Dolmabahçe pompáját, sőt: az olasz márványkandallók és a parketták talán még ötletesebbek is.

Ugyanitt, Beykozban – de már örmény kéznyomoktól mentesen – áll az Oszmán Birodalom egy újabb európai nagyhatalmi gesztusának mementója: a gyarmattartásé. Már fent, Beykoz ma is erdős, friss, a budapesti XII. kerület széléhez hasonló részén áll a Beykozi Üveg- és Kristálymúzeum, melyben a török (és a francia) üvegművészet remekein ámuldozhat a kedves látogató.

De a múzeum épülete is kastély volt valaha – mégpedig az Oszmán Birodalom legnagyobb gyarmata, az 1867-ban megszervezett Egyiptomi Alkirályság alkirályának kamarásáé, Abraham pasáé,

beykozi birtokára. A birtokot azonban szerencsejáték-függő oszmán nagyurak nyerték el egymástól egyre-másra, míg aztán csak a múzeumnak ma otthont adó istállók maradtak fenn belőle, meg egy száztizenhét különböző fafajnak és egzotikus növényeknek otthont adó, hatalmas kert.

Ahmet Özdeniz üvegesmester üveggyöngyöt formáz a Beykozi Üveg- és Kristálymúzeumban

Az ázsiai oldalon még két palota őrzi az oszmán-török történelem két fontos mérföldkövének emlékét. Az egyik az Adile Sultan-palota, szintén a Baljan udvari építészcsalád sarja, Sarkis Baljan munkája, melyet I. Abdul-Medzsid húgának, Adile Sultannak építtetett – s amelyben az Oszmán Birodalom utolsó évtizedében, 1916-ban megnyílt az ország első női középiskolája. A másik pedig a Boszporusz-híd alá bújtatott Beylerbeyi-palota, azaz az „Urak Urának palotája”, a szultánok 1861-ben megépült nyári otthona, s a rangos külföldi vendégek szálláshelye. Ez is neooszmán épület, de ezt már a Nyugat dominálja: minden szobában alul egy török Hereke szőnyeg, felül egy francia Baccarat csillár.

Olyan vendégek szállhattak meg itt, mint a mi Ferenc József apánk, II. Vilmos német császár és porosz király, az első világháború kirobbantója –

az 1909-ben megpuccsolt utolsó valóban szultánként uralkodó szultánt, II. Abdul-Hamidot ide zárták be haláláig, míg utódja, V. Mehmed alatt szorgos kezek szétszerelték a birodalmat, s lassan kivált Bulgária, Bosznia, Kréta.

A Beylerbeyi-palota és kertje a Boszporusz-híd alatt...

...és a palota maga

A Baljan építészcsalád legújabb neooszmán palotájában, a Çırağan-, azaz Fény-palotában már a huszadik század modern Törökországát találjuk, több szempontból is: a nyugati stílusjegyeket keletiekkel és észak-afrikaiakkal vegyítő, 1871-re elkészült épületben

aztán a helyi közösségekből újraépülő kora köztársasági Törökországban egyfajta közösségi tér volt: az 1930-as években a palota kertjében focizott Törökország legrégebbi sportklubja, a Beşiktaş JK.

Mára pedig ötcsillagos Kempinski hotelként működik saját baklavakonyhával, mely a baklavaséf elmondása szerint a cukros-vajas-pisztáciás sütemény őshazája, Gaziantep része. Lépcsőházában a világ legnagyobb Baccarat csillárját már nem csak a szultán és családja csodálhatja meg, hanem korunk szultánjai – mindazok, akiknek belefér napi kétszázezer forintért éjszakázni.

A Çırağan-palota Isztambulban...

...és baklavakonyhája, amely a séfek szerint Gaziantepben van

S hogy a 21. század Törökországát mi reprezentálja a törzsitől az európaiig terjedő idővonal innenső végén? Talán a boszporuszi turistahajó-terminál köré épült Galataport – amely, akárcsak a Topkapı, megint egy-egy funkciót betöltő, szétszórt üvegcsodák együtteseként szolgálja ki a világ első földalatti hajótermináljának utasait, meg mindenki mást is, aki szereti.

Van itt kitűnő étterem – halételekhez külön ajánlott például a Liman –, a dubaji pálma The Pointe negyedéhez kísértetiesen hasonlító bevásárlóközpont, és Renzo Piano olasz építész keze alatt május elején itt nyitott meg Törökország első kortárs művészeti múzeuma, az Isztambul Modern a múzeumnegyednek tervezett Tophane téren.

A Boszporusz vize reggel csillogott, este pedig már aranylik – mi pedig beutaztunk egy városon belül gyönge hatszáz évnyi civilizációs változást.

Az is fontos. De ne hagyják magukat megtéveszteni, legyenek itt is nyitott szemű turisták!

És most, hogy megvoltak az igazán fontos dolgok, már szabad a kebab.

Képek: Kohán Mátyás; nyitóképen: a Dolmabahçe-palota (fotó: Wikipedia)