Az utolsó magyarok a Nagy-tavak partján – Hungarikumokkal a világ körül 6/4.

Fejes Dorottya & Kurucz Dániel írása

Bárcsak mondhatnánk, hogy ez a rész olyan boldog, mint Micimackó, amikor mézet talál. A valóság azonban az, hogy épp lámpaoltás alatt kaptunk el egy-egy utolsó fénysugarat Pittsburgh-től Fairport Harbourig. Hogy mégse szomorkodjunk, a negyedik rész a messze földön híres Clevelandi Cserkésztalálkozóval zárul, amit idén már 65. alkalommal rendeztek meg.

Emlékezzünk meg Tamás Gáspár Miklós egy idevágó mondatával. Bár, ha folytatta volna, talán hozzáteszi, hogy valaha még borzalmasabb volt. Óhatatlanul is ez jár a fejünkben, amikor a pittsburghi William Penn Association történetét tanulmányozzuk. A Hidak Városa ugyanis a 19. század közepére úgy vonzotta a szerencsét próbálókat, mint a mágnes.

Itt helyben még ma is mondják, hogy ez volt Amerika leggazdagabb városa. Rockefellerek, Vanderbiltek és még sokan itt gazdagodtak meg – ez persze csak a felszín. 1886-ban tizenhárom magyar bányász megelégelte a sorozatos bányakatasztrófákat, árván maradt gyerekeket, megcsonkított amerikai álmokat, és létrehozta az azóta is működő biztosító társaságot.

Itt elviekben jól lehet keresni, és ebből kell mindenkinek viselnie a saját gondját. Az egyház is csak a híveken keresztül segít, mármint azokon a híveken keresztül, akik tehetősebbek és mégsem szakadtak el a Jó Istentől.”

Erről mesél az ötödik generációs református lelkészasszony, Komjáthy Ilona a rengeteg árván maradt gyermekről, akikről annak idején hatalmas összefogással végül a magyar református egyház gondoskodott. Az árvaház mára idősek otthona, és lassan nem lesz, aki emlékezik majd ezekre az időkre. Így marad árván a történelem a világ túloldalán.

„Pittsburgh ma már nem egy szomorú város, de ugyanazon a leépülésen van túl, mint otthon Miskolc. Valaha telt házas istentiszteleteket tartottunk a magyar negyed közepén. Mi ma is ugyanott vagyunk, mint száz éve, csak azóta a fekete negyed közepén találtuk magunkat (…). Az itt már nem sok, amit tehetek, de amit elkezdtem, befejezem. Talán nevekben, (…) talán tovább él majd az a sok százezer magyar, aki megfordult itt. De, ha reményt kerestek, azért Clevelandba kell menni.”

Nehéz lett a levegő, ahogy távolodtunk a Hazelwood sugárútról. Ilona szavai jártak a fejünkben, azokra gondolva, akik a második világháború, a koreai és a vietnámi háború során

Mégis, a gyerekek már elfelejtettek mindent, hogy büszke amerikaiakká válhassanak.

„Nem szabad ezt így felfogni. Mi is csak magyarul beszéltünk, mégis érettségire már elfelejtettem az édesanyanyelvem. Haza kellett menjek Pápára, hogy újrakezdjem. Életem meghatározó döntése volt.”

Torma Judit mesél erről, aki férjével, Misi bácsival vezeti a környék legjobb éttermét, a Huszár vendéglőt. Könnycsalogató volt hallgatni Judit családjának útját a Rákosi-rendszer börtönéből Pennsylvaniáig. A beilleszkedést, az egzisztenciális és kulturális kihívásokat, majd mindezek után a harcot az ürességgel, ami ellen Judit még a kommunizmusban vette fel a kesztyűt. Amikor csak tehette, hazament nyelvet tanulni, rokonokkal beszélni, néptáncolni, egyszóval magába szívni, amit csak tudott. Sőt, a végén még Misi bácsit is megtalálta. Könyvbe illő történet az övék, de majd szombaton a TV2-n elmesélik.

Pittsburgh és – mondjuk – Erie városa közt

legyen az egy hentes, templom, klubház, szobor, utcanév, stb. Nem hittünk a szemünknek, amikor ezen a Pest megyényi területen a Hello Hugo sorra dobálta fel nekünk ezeket. Próba, szerencse alapján be-betértünk egy-egy helyre, hogy a saját fülünkkel halljuk a valóságot.

„Igen, én is magyar vagyok. Igaz nem beszélek már, de ha kérdezik, azt mondom, hogy az vagyok. Menjetek Fairport Harbourba, ott még kártyáznak magyarul, meg finnül is, ha jól tudom.”

A Steelers-szurkoló István angolul sztorizik a zelienople-i magyar klubban, ami első és huszadik pillantásra is egy klasszikus magyar kocsmának tűnt. Honvágy csillapítva. Fairport Harbourhoz közeledve aztán kis szívünk Tom Waits legszomorúbb balladáira kalapál.

Még pár éve is itt írták be magukat százalékosan a legtöbben magyarnak az USA-ban,

Bebarangoltuk az Erie-tó partján fekvő tündéri kis települést a helyi jellegzetességnek beillő, kocsmává alakult magyar háztól az ’56-os emlékműig, mégsem találtunk egy lelket sem, aki beszélné még ezt a titkos nyelvet. Aztán Mr. Molnár a Vasko’s kisbolt előtt útbaigazított minket, kitörölve szemünkből a naiv idealizmust.

„Nézd testvérem! Egyszerűbb angolul beszélni, ennyi a titok (…). Nekem édesapám azt mondta, hogy legyetek büszkék arra, hogy amerikai magyarok vagytok, de ő maga nagyon haragudott Magyarországra a kommunizmus miatt. Felejteni akart, de az nem igaz, hogy nem tanítottak meg. Otthon magyarul beszéltünk főképp.”

Az emberiség, mint olyan, tényleg eléggé borzalmas. Ha csak abba gondolunk bele, hogy sok százezer ember érkezett ide nem egészen 100 év alatt, többnyire háborúk, diktatúrák elől menekülve. Hat évadnyi kutatás után is

Hibáztatni pedig ennyi év távlatából nem lehet. A harmadik generációra megszűnik a kapcsolat az anyaországgal, így már csak a csoda segítheti a 21. század kisebbségeit. Csodák márpedig léteznek.

Sokáig tartotta magát az az urban legend, hogy Cleveland valaha a második legnagyobb magyar város volt. Ez ugyan nem igaz, de így is igazán előkelő helyet foglalt el a képzeletbeli dobogón. Az 1920-as évek közepére Cleveland magyarsága megközelítette az 50 ezret, a városon belül pedig a lakosság 20 százalékát. Tehát ami a lengyeleknek Chicago vagy a zsidóknak New York, az nekünk Ohio második legnagyobb városa. Így, ha nem is a másodikként, de a ’20-as évek top 10-es magyar városai közé még éppen befért Cleveland is.

A clevelandi születésű Szentkirályi Endre mesél a régi magyar negyedről, a Buckeye-ról. Ugyan még ma is felfedezhető egy-egy múltat idéző emlék, de New Brunswickhoz hasonlóan a Buckeye Roadról elnevezett környék szinte teljesen kiürült, a magyarok elköltöztek. Ám itt jön a csavar a történetben.

Más nagyvárosokkal ellentétben Clevelandet nem hagyták el teljesen a magyarok. Egy kritikus tömeg mindig a városban vagy annak környékén maradt. Így amikor máshol az újabb generációk már nem tartották a nyelvet, Clevelandben mindig akadt egy erős mag. Talán ez is az oka annak, hogy az Egyesült Államok többi magyar közössége példaként tekint a clevelandiekre.

„Ha visszagondolok az életemre, általában a cserkészettel kezdem az emlékezést.”

A 65. Clevelandi Cserkésznapon Botond és Balázs bácsi mesél nekünk. Utóbbi egyike volt azon keveseknek, akik még a 2. világháborút követő német és osztrák gyűjtőtáborokban megalapították a Hontalan Sasokat, vagy másképpen mondva újraalapították a Magyarországon betiltott cserkészmozgalmat.

Ha bővebben érdekel a cserkészek kalandos története, akkor kattintsatok ide1, megéri! Ha pedig tudtok még egy napot várni, akkor kapcsoljatok szombaton délelőtt a TV2-re, vagy kattintsatok a youtube csatornánkra vasárnap.

Találkozzunk január 28-án a TV2 képernyőjén.

Részletes útinaplónk itt olvasható el.

Hungarikumokkal a világ körül 6. évad.

4. rész: 2023. 01.28. szombat, 10:50, TV2.