A műfaj: szkander, a sorsunk: győzelem – végül csak kicsavartuk a pénzeinket Brüsszel kezéből!

Tudom: nem mindenki hitte, hogy úgy lesz, ahogy tegnap lett – sőt, van, aki még most sem hiszi, hogy lesznek uniós pénzek. Pedig az, ami tegnap történt, a csillagokba volt írva: a végtelen packázás, időhúzás, politikai nyomásgyakorlás és ezer meg ezer új feltétel rendkívül idegesítő brüsszeli stratégiájának előbb-utóbb politikai fekvőrendőrre kellett futnia, mert olyan bizony nincsen, hogy éveken át ne legyen semmi, amihez Magyarország hozzájárulására szükség volna. Azt pedig nem adjuk ingyen s mosolyogva, ha közben csuklóztatnak, ez már csak ilyen. Amíg vétó létezik – hála az alapszerződések Istenének érte! –, teljesen egy uniós tagállammal sem lehet kibabrálni.

Pláne úgy nem, hogy a magyar tárgyalódelegáció parádés munkát végzett:

Így pedig, hogy a helyreállítási terv meg a korrupcióellenes intézkedések szakmai részébe egyáltalán nem lehetett belekötni – minden, amit az Európai Bizottság november végi értékelésében kifogásolt, nettó kényszeredett szőrszálhasogatás –, muszáj volt előállni a politikai farbával: egyezzünk meg a globális minimumadóról meg az ukrán pénzről, aztán hadd szóljon. A múlt hét keddtől hétfő estig tartó politikai lókereskedelem, melyben a magyar pénzek elválaszthatatlanul csomagban mozogtak e két rázós üggyel, egyszer és mindenkorra eloszlat minden illúziót afelől, hogy az európai intézményeket valamiféle jogállamisági meg korrupciós aggályok mozgatnák. Mozgatják a fenét – egy olyan ügynek, amelyet ilyen nyíltan politikai döntéssel kell lezárni, a szülőanyja is szükségszerűen politikai.

Mindez igaz annak ellenére, hogy Navracsics Tibor szenzációsan teljesített az EB szakmai fügefaleveleinek széttépésében, és a megtett vállalások egyértelműen hazánk javára válnak majd. A lengyelekkel ellentétben mi nem elsikálni akartuk a Bizottság által – bármilyen sunyi politikai szándékból – felvetett problémákat, hanem kitárgyalni, rendezni és megoldani. A politikai alkut pedig ésszel kötöttük meg: mind az ukrán segély, mind a globális minimumadó kérdésében elmentünk a falig, s végül a többi tagállam adta meg magát a magyar álláspontnak. Az, hogy a globális minimumadó bevezetése számunkra nem jár adóemeléssel, az ukrán segély pedig új közös hitelfelvétel nélkül oldódik meg, Magyarország számára – és ezt halkan mondom, csak Önöknek, négyszemközt –

Épp ugyanolyan kommunikációs trükköt hajtottunk ugyanis végre, mint a Bizottság a három kohéziós alap 55 százalékának úgynevezett „zárolásával”: ők a magyar pénzek hiánytalan kifizetését álcázták Magyarország elleni kemény fellépésnek, mi meg az adóemeléstől és közös hitelfelvételtől való távolmaradást álcáztuk a globális minimumadó és az ukrán segély elfogadásának. A stratégia pedig látványosan működik: mint az tegnapi sajtószemlénkből kiderül, a brüsszeli tudósítók jelentős részének továbbra is problémát okoz megkülönböztetni egymástól a kohéziós pénzeket (azaz az egyes szakterületek fejlesztését célzó operatív programok, valamint az agrártámogatások összességét) az egyes operatív programoktól, így a brüsszeli sajtó máig úgy tudja, hogy a magyar pénzek több mint fele be van fagyasztva, miközben valójában alig a negyede. Furcsa, de igaz:

s épp ezért van lehetősége Brüsszelnek és Budapestnek a hátuk mögött összekacsintani.

Persze aki úgy gondolja, hogy a lengyel kormány mindent megtett a pénzeiért, mégsem kapja meg azokat, nyilván értéktelen papírfecniknek tekinti mindazt, amiről tegnap megállapodás született. Ez azonban korántsem igaz. Egyrészt azért nem, mert a lengyel kormánnyal szemben támasztott feltételek épp a valóban EU-szkeptikus, a kisebbik koalíciós párthoz tartozó Zbigniew Ziobro igazságügy-miniszter portfólióját érintik, ennek megfelelően borzasztóan nehéz is azokat ténylegesen teljesíteni – a Ziobrónak tetsző látszatmegoldásokkal ugyanakkor Brüsszel nem lesz elégedett. Ilyen probléma Magyarországon – ha nem lenne nyilvánvaló – nincsen. Másrészt pedig azért nem, mert a kedden elfogadott megállapodásokkal Brüsszel valóban garanciát vállal arra, hogy ki fogja fizetni a pénzeket, Magyarországot pedig egy fillér kár sem éri. Mindeddig csak az erkölcs és a szerződések szellemének talaján mondhattuk a helyreállítási és a kohéziós alapról, hogy azok forrásai Magyarországnak „járnak”, Brüsszelnek semmiféle jogi kötelezettsége nem volt azokat kifizetni. Most lett, olyan forgatókönyv, hogy a pénzünk elvesszen, jogilag nincsen már. S ha a folyósítás kapcsán akadékoskodásba kezdenének az illetékesek, ugyanaz a fegyver, amivel az időhúzási stratégiát hatástalanítottuk, a vétó képében továbbra is rendelkezésre áll. (Egyébként nem csak nekünk: nyakamat rá, hogy a globális minimumadóval kapcsolatos friss lengyel hangulatingadozást is ebben a fénytörésben érdemes vizsgálni...)

Jönni fognak az uniós pénzek, eloszlik a bizonytalanság súlyos és nyomasztó köde. Egyszerre támadtunk szakmai és politikai fronton, s így csak kicsavartuk a pénzeinket Brüsszel kezéből.

A kormánynak pedig – amelynek mindannyiunk szerencséjére Navracsics Tibor ezek után is tagja marad – már csak egy dolga van: Európán belül ügyes és pragmatikus szövetségi politikával megakadályozni, hogy az elmúlt két év gyalázatához hasonló ismét megtörténhessen velünk.

s bizalmat építeni olyanokkal, akik nem majd valamikor lesznek kormányon, hanem adott esetben már most is ott vannak. Mert a rideg rögvalóság az, hogy azt a teljesen felesleges, drága és káros hercehurcát, amin Magyarországot keresztülcibálták, csak egy stabil szövetségi hálóval bíró országgal nem lehet újra meg újra megcsinálni. Most, hogy a gazdaság egyenesbe kerül, simulnak végre a ráncok, s felfelé görbül a száj – mód és alkalom nyílik tehát mosolygós arcot villantva barátkozni is egy kicsit.

Nyitókép: MTI/Kovács Tamás