Megint csak hazudnak az uniós pénzekről

Hazugságirtó, optimizmus-terjesztő eurosuskás rovatunk ismét jelentkezik, mert annyi toxikus szemét gyűlt fel a magyar médiatérben Lengyelország EU-s pénzeiről, hogy levegőt sem kapni tőlük rendesen, cserébe jobbról-balról elkezdték levonni e toxikus szemétből a magvas következtetéseket.

Leginkább azt a következtetést, hogy a lengyeleket jól átverte a Bizottság, azaz szegény Navracsics Tibornak is teljesen felesleges velük alkudoznia, Lázár János kiütéssel nyert, a forint pedig a pénzek végső elbukását követően készülhet a teljes összeomlásra.

A toxikus sajtószemét összehordóinak Rádió Pripjaty-díját indexes kollégáink nyerték, akik szerint „Eldőlt, Lengyelország sem kap semmilyen pénzt az uniótól”. Kiemelném a lényegi információt: eldőlt, illetve sem.

Innen pedig már csak egy bakugrással kell továbbmenni ahhoz, hogy levonjuk a megsemmisítő következtetést. A lengyelek teljesítették a megszabott feltételeket (azaz eltörölték az Európai Bizottság által kritizált bírói fegyelmi kamarát), emellett minden éltanulók legéltanulóbbikaként viselkedtek az orosz-ukrán háborúban, leszállítottak Ukrajnának egy kisebbfajta hadsereget, vettek norvég gázt és LNG-t orosz molekulák helyett, retorikában a legvérmesebb amerikai héjákkal voltak vonalban, és több millió ukrán menekültről is gondoskodnak. Ha tehát a háborús kontextusban Kelet-Amerikává dicsőült lengyel testvéreink nem kapnak pénzt, hogy is álmodhatna forrásokról az európai fősodorban Nyugat-Putyinisztánná köpdösött kis hazánk? – így a megsemmisítő következtetés. Ami kikezdhetetlenül logikus is.

Csak a valóság néz ki egy csöppet máshogyan.

A történet ugyanis úgy áll, hogy

amit a politikatudomány régi szakszavával élve úgy hívnak, várakozás-menedzsment.

Hogy mi is történt valójában? Amikor Lengyelország helyreállítási tervére június elsején ráütötte a boldogító tizenkét csillagos pecsétet Ursula von der Leyen, lengyel barátaink népszerűségük csúcsán voltak. Európa még nem kapcsolt teljes egészében háborús üzemmódba, embrionális állapotban volt az olajembargó-tervezet, és a hónap közepéig a kontinens három vezető hatalma – Németország, Franciaország és Olaszország – igyekezett elsasszézni az Ukrajnának való érdemi fegyverszállítástól.

Lengyelország ekkor még maga volt a morálhatalom, óriási kontrasztban a kontinens többi részével. Jaroslaw Kaczyński PiS-vezér, Mateusz Morawiecki miniszterelnök és Andrzej Duda elnök – pláne utóbbi – joggal hihette: a helyreállítási alapról politikai megállapodás született, melynek keretében Lengyelország felállhat az európai intézményrendszer északnyugati sarkában térdeplési céllal elhelyezett kukoricáról, cserébe tesznek Brüsszelnek egy nagy szimbolikus politikai engedményt, s a végén mindenki boldog.

Csakhogy nem ez történt.

Amit Lengyelország teljes egészében politikai megállapodásnak gondolt, az a Bizottság részéről valójában ezer mérföldkővel és apró betűvel ellátott adminisztratív megállapodás volt, melynek csak az időzítése volt politikai, és az is csak annyiban, hogy a magyar-lengyel tengely megtörése érdekében korábbra esett, mint a magyaré.

A lengyelek most rájöttek: nincs királyi út, ha az Európai Bizottság szakmai kifogásokat emel, azokat bizony nem lehet tisztán politikailag kezelni. Bizony végig kell rágni az uniós szakpolitikai viták keserű bagettjét, el kell végezni a szabályozói aprómunkát, ami a bizottsági aggályok teljes eloszlatásához vezet, ha lassú és unalmas, akkor is. Ha úgy tetszik: az uniós vitákra bizony nem nagy trumpi tenyérbecsapás a megoldás, hanem végeláthatatlan navracsicskodások. Nem akkor fordul el végre a brüsszeli zsaru, ha csattant a kézfogás, hanem akkor, ha szakpolitikailag minden probléma meg van szépen navracsicsolva.

A jövőre választás előtt álló lengyel kormány ugyanakkor otthon nem ezt ígérte, sem az inflációval, illetve a forintéhoz nem mérhető, de mégiscsak jelentős zloty-leértékelődéssel küzdő népnek, sem koalíciós partnerének, a polexit-párti Zbigniew Ziobro igazságügy-miniszter Szolidáris Lengyelország pártjának – hanem gyors pénzt a látványos gesztusért cserébe. Most, hogy látják: az év hátralévő része nekik is szakpolitikai aprómunkával telik majd,

A legkönnyebb úgy, ha megépítik köré a szép történetet arról, hogy az EU (élén természetesen a németekkel, akik majdnem olyan rosszak, mint az oroszok) átverte őket, így felesleges is velük tovább tárgyalni, újabb engedményeket tenni, úgysem lesz pénz.

Ezzel a kellően euroszkeptikus keretezéssel talán megúszható, hogy a pénzek megérkezéséig hátralévő hónapokban ráégjen a PiS amúgy sem kifejezetten acélos népszerűségére a hiányzó eurók jelentette gazdasági kíntorna, melynek keretében a kormánynak várhatóan még az inflációenyhítő intézkedések egy részét is vissza kell vonnia. Ezt a keretezést a politikai megállapodás boldog tudatától megfosztott Duda elnök rendkívül hitelesen szállítja, az élből EU-ellenes, a megállapodással szemben eleve szkeptikus és szakterületi szuverenitásában sértett Ziobro igazságügy-miniszter pláne, de még Kaczyński pártelnök is szívesen megpendíti a kompromisszum hátrányait hangsúlyozó, szuverenista húrokat,

Ez azonban csak politikai máz – a valóságban a lengyeleknél is a helyi Navracsics Tibor viszi a valódi tárgyalásokat. Őt Grzegorz Pudának hívják, véletlenül pont területfejlesztésért és az uniós forrásokért felelős miniszter ő is – nahát! –, és ő bizony elmondja a hiteles, pofonegyszerű igazat, ha halkabban is, mint a politikai felső vezetés: a kifizetés érdekében meghatározott mérföldkövekből hátravan még öt, azaz Lengyelország még nem végzett a Bizottság által kért reformokkal, ennyi.

Eszük ágában sincs lemondani az uniós pénzekről, pont ugyanúgy részletekről tárgyalnak, ahogy Navracsicsék – csak közben sajnos meg kell még nyerniük egy választást, amihez szükség van a szakszerű navracsicskodásnál jelentősen látványosabb kommunikációs manőverekre is.

Magyarország ilyen gondokkal nem küzd: mi nem kaptunk szakmai megalapozottság nélküli politikai gesztust, így az ország pontosan érti, hogy az EU-s megállapodáshoz rengeteg bürokratikus aprómunka kell, melynek következtében az év hátralévő része még bizony navracsicskodással telik. Erről itthon őszintén lehet beszélni, ha nem túl szexi, akkor is, s nem kell a kormánynak visszatáncolnia a gyors politikai megoldásba vetett remény tarthatatlanul idealista álláspontjáról.

Orbán Viktor még tavasszal rájött, hogy

– ha ezt nem tudná pontosan, Navracsics Tibor ma nem lenne miniszter. De Navracsics a helyén van és dolgozik, s tárgyalásain egységként áll mögötte a kormány – épp ezért lesz pénz, tárgyalunk, s az ország is jobb hely lesz, mire a deal végére érünk.

S jó, ha a PiS belföldi használatra szánt kommunikációs stratégiájának ádáz rágcsálása helyett megnyugszunk: ugyanezt csinálják a lengyelek is. Csak ott – hogy fusson a kampány, és szét ne essen a koalíció – nem a szobában tartózkodó néhány felnőttre esik a rivaldafény.

Nyitókép: Daniel Karmann / DPA / AFP