„Levágtuk a lábunkat” – Németország vergődéséről beszél Roland Tichy a Mandinernek

Roland Tichy (*1955, Bad Reichenhall) német újságíró, publicista, a Tichys Einblick nevű, több mint húszezer példányban fogyó havilap és online portál kiadó-főszerkesztője. Közgazdaságtanból diplomázott, majd a Müncheni Lajos-Miksa Egyetemen volt tudományos segédmunkatárs, ahonnan Helmut Kohl kancellári hivatalának tervezési stábjába váltott. Ezután lett újságíró, először a Wirtschaftswoche bonni tudósítójaként, majd a Capital főszerkesztő-helyetteseként. Néhány évig a Daimler-Benznél volt vállalati ügyekért felelős vezető, majd különböző gazdasági lapok (Impulse, Die Telebörse, Euro) főszerkesztője. A Handelsblatt berlini irodájának vezetőjeként, a Wirtschaftswoche főszerkesztőjeként, emellett a Bild am Sonntag népszerű gazdasági publicistájaként alapította meg 2015-ben saját újságját.

Az újságírót a Mathias Corvinus Collegium (MCC) által szervezett MCC Feszten kérdeztük, ahol ő is részt vett a német politikáról, médiáról és közéletről tartott panelbeszélgetésen.

***

Tichy úr, ön a nem túl sok olvasható német médium egyikét vezeti. Hogy érzi magát a német médiatérben, egyáltalán miként látja a német médiát és a saját szerepét benne?

A német médiatér véleményspektruma egy nagyjából húszéves időszak alatt jelentősen beszűkült. A baloldali radikális Süddeutsche Zeitungtól egy kolléganő ezt egyszer önkritikusan „önkéntes Gleichschaltungnak” nevezte. Tudni kell, hogy a Gleichschaltung az a módszer volt, amellyel Goebbels a Harmadik Birodalomban gúzsba kötötte az újságírókat. Az „önkéntes Gleichschaltung” ebben az értelemben érdekes fogalom, mert azt mutatja, hogy az újságírók valamilyen okból – amely felől csak spekulálni tudunk – maguktól kezdtek el szabad akaratból ugyanabba az irányba dolgozni, a maguk vagy a szakma iránti meghasonlás nélkül. Ez az önkéntes Gleichschaltung az elmúlt években csak erősödött.

Nem vagyok ettől boldog, de nekem jól megy, mert ez adta a lehetőséget, hogy egy olyan iparágban alapítsak vállalkozást, ahol egyébként nagyon, nagyon sok pénzre volna szükség, amim nekem nincs. Van egy mondás az ötvenes évekből, akkor a Frankfurter Allgemeine Zeitung konzervatív kiadója mondta azt, hogy

Nem tartozom közéjük, mégis sikerült a véleményspektrum ilyetén beszűkülése által egy egészen takaros kis vállalkozást alapítanom. Ott jól érzem magam, ha jó a hangulatom. De persze vannak olyan napok is, amikor szomorú vagyok, vagy nyomaszt valami, mert természetesen az ellenségesség, ami az emberrel szemben áll, óriási. Hiszen ehhez a Gleichschaltunghoz járult még valami, amit a kívülálló megbüntetésének lehet nevezni: az elhallgatás, agresszív szidás, rágalmazás, gazdasági ellehetetlenítési kísérletek. Szóval nagyon is nehéz Németországban más állásponton lenni – de lehetséges, és én örömömet lelem benne.

Régóta nyomaszt már ez a kérdés: Németország a szankciós politikában gyakorlatilag beadta a derekát. Az az ellenállás, amit az energetikai szankciók tekintetében egykor tanúsított, elillant. Eközben már a háború első napjaiban tettek fel vezető újságírók, mint Anne Will vagy Markus Lanz, olyan kérdéseket, hogy „ez akkor azt jelenti, hogy egy köbméter orosz gázt sem veszünk már, ugye?” Ebből adódik a kérdés: mennyire köszönhető Németország meghajlása a sajtónak?

Ez – szokás szerint – a problémák csekély mértékű szellemi felfogása által fémjelzett alapállás. Az első, a döntő lépést ugye Angela Merkel tette, aki az utolsó csekély maradékig lekapcsolta az atomerőműveket, és mivel ez még nem elég, a szénerőműveket is. De mivel ennek ellenére is szükségünk van valamiféle energiára, ezt a további energiát Oroszországból szerezte be.

– hiszen éjjel nem süt a nap, télen pedig, ami Németországban szörnyen hosszú és hideg, sem a nap, sem a szél nem tesz hozzá az energiaellátáshoz említésre méltó, 1-2 százalékon túlmutató mértékben. Mindezt az orosz gáz egészíti ki, és a háború előtt az volt a terv, hogy ezt a kiegyensúlyozást még 50-60 további gázerőművel megnövelik. Azaz: masszívan leszűkítik az energiaspektrumot Oroszországra.

Ez a német történelemben újdonság, hiszen a múltban az volt az energiapolitikai krédó, hogy ne függővé váljunk, hanem a beszállítók sokszínűsége által függetlenek maradjunk: jöjjön olaj Szaúd-Arábiából, Venezuelából, szén Ausztráliából, Kolumbiából vagy saját kitermelésből, legyen saját gáz, atomenergia… Mindezt vadul leépítették az orosz gáz javára. Ha emellett még azt is mondjuk, hogy egy köbméter gázt sem veszünk, az azt jelenti, hogy Németországban kihunynak a fények. Ez önmagában egy nevetséges állítás, nincs benne semmi politikai, semmi gazdasági. Aki ilyen kijelentéseket tesz, az a „szamárság” kategóriában gyakorlatilag csak kinevetésre érdemes kijelentéseket tesz.

Szakmája szerint gazdasági újságíró, ebben szerzett nem is kis érdemeket. Milyen perspektívát lát a német gazdaság számára, tekintettel például az euróra, amelynek lejtmenetéhez az Európai Központi Bank mostanában gyakorlatilag csak asszisztál?

A német gazdaság helyzetét mindig is nehézzé tette az, hogy a német márka igen kemény valuta volt, akinek pedig kemény valutája van, annak kihívás az export. Hiszen ez azt jelenti, hogy a német termékek ára más országok valutáiban nagyon magas. Németország azonban mindig a kemény valuta politikája által hajtotta végre a gazdasági csodát. Hiszen a másik oldalon egy kemény valuta a stabilitás kifejeződése, a kamatok viszonylag alacsonyak voltak, és a versenykényszer folyamatos nyomása növelte a gazdaság teljesítményét.

Most viszont jó pár éve abban a helyzetben vagyunk, hogy csak eurónk van. Azt egy olyan központi bank irányítja, amely a dél-európai országok érdekét követi, akiknek olcsó euróra és alacsony kamatokra van szükségük, hogy túlcsorduló államadósságukat finanszírozni tudják.

Ehhez járul az egyértelmű gázválság: a német vállalkozások 16 százaléka mondja, hogy termelését már csökkentette vagy teljesen leállította. Ez egy ijesztő szám.

„Saját készítésű” energiaválságnak nevezte a német energiaválságot. Milyen megoldásokat lát erre az energiaválságra – vagy ha kérdezhetem nyíltabban az új európai gázvészhelyzeti tervről: azt jelenti ez valójában, hogy Németország elvenné a gázunkat?

A németek most európai szolidaritást akarnak,

Emberek közötti relációban persze a szolidaritás érthető, ez egy értékes emberi cselekedet, hiszen nem önálló, hanem társadalmi lények vagyunk. Az államok közötti szolidaritás ugyanakkor nehéz – hiszen mit lehet csinálni olyasvalakivel, aki magát teszi tönkre? Mit lehet csinálni valakivel, aki tönkretette a saját gazdasági teljesítőképességét, majd ezután azt mondja, hogy add nekem oda a pénzt, amit elfecséreltem? Az ember utána olvashatna a Bibliában, és a talentumok példázatához jutna el. A talentumokat használni kell, és aki a szőlőhegyét nem gondozza, annak a tönkrement szőlőhegyével viselnie kell a következményeket.

Mi tönkretettük a szőlőhegyünket, mert

És itt nem csak az áram vagy a gáz mennyiségéről van szó, hanem az országon belüli elosztásuk módjáról is. Szóval a szőlőhegyünket tönkretettük, és tovább romboljuk azáltal, hogy számos iparágat hátrányba hozunk, leépítünk, mint az autóipart – most pedig szolidaritást követelünk más országoktól. Nem csoda, hogy most első lépésben egy kicsit idegesen néznek, a második lépésben röhögnek, a harmadik lépésben meg azt mondják, hogy ez mégiscsak a ti felelősségetek, csináljatok, amit akartok.

Látja más megoldását is ennek a német energiaválságnak, ami nem érinti a gázunkat? Hiszen a gazdaságaink egymásrautaltsága miatt Közép-Európát is tönkre tenné egy német gazdasági válság.

Volna ebből a válságból kiút, de az rövid távon nem járható. Tervet kellene készíteni, amely szerint egy-két-három-négy év alatt megoldjuk az energiaválságunkat, és egy ilyen tervvel valóban lehetne az EU-ban szolidaritást kérni. Mondhatnánk, hogy a gázt ne odaadják nekünk, hanem adják kölcsön, s mikor rendbejöttünk, más módon megháláljuk majd.

Hogy mik lehetnének egy ilyen terv elemei? Az egyik elem természetesen az lenne, hogy tovább kellene üzemeltetnünk az atomerőműveinket. Most

amikor különösen hideg lesz. Valószínűleg senki nem érti a világon, miért kapcsoljuk le télen a fűtést, majd miért koldulunk meleget. Legalább három, talán ennél is több olyan atomerőművet helyezhetnénk újra üzembe, amiket lekapcsoltunk. Ez is lehetséges lenne. Télen persze döcögős lenne egy kicsit, de valószínűleg segítene átvészelni a telet.

Aztán például újra elkezdhetnénk a németországi gázkitermelést. Az a helyzet, hogy Németországban, Alsó-Szászország tartományban nagyon sok gázunk van, a gázkitermelő állomások még állnak, de lekapcsolták őket, mert úgy látjuk, hogy Oroszországból, Katarból és az USA-ból jó dolog gázt hozni, de a saját gázunk maradjon csak a földben, mert a gáznak a földben és nem a levegőben a helye. Ez is egy olyan dolog, amit nehéz másoknak elmagyarázni: hogy miért jó ugyanolyan technológiával kinyert gázt drágán importálni az USA-ból – miközben az USA-ból idefelé kifejezetten sok pocsékba is megy –, de a saját gázunkat meg a földben hagyni. Aztán nehéz ezt holland szomszédainknak is elmagyarázni, akik részben ellátnak minket gázzal. Az ő gázuk ugyanis ugyanabból a kőzetrétegből származik, mi azonban azt nem akarjuk megcsapolni, inkább ajándékozzák oda nekünk a hollandok. Ez egy nehezen elmagyarázható politika.

Aztán bevethetnénk más technológiákat is, amelyekre szert tettünk – például a szén elégetésével keletkező szén-dioxidot tárolhatnánk a földben. De ezt sem akarjuk, pedig a technológiát Németországban fejlesztették ki, és sorozatkészen gyártották.

Más szavakkal: egy sor energiaforrásunk lenne, ha akarnánk. Ezek nem aktiválhatók azonnal, ezt bárki megérti, hiszen nagy technikai létesítményekről van szó, vezetékekre van szükség, az atomerőművekhez fűtőanyagra, de ez egy olyan terv lenne, melynek alapján más országoknak is mondhatjuk: nézd, problémánk van, a mi hibánk, meg is oldjuk a problémát. De amíg a megoldáshoz jutunk, beszéljünk már. Úgy viszont, ahogy most csináljuk – hogy

Mennyire stabil a Németországban regnáló jelzőlámpa-koalíció?

A jelzőlámpa-koalíció erőssége az ellenzék gyengesége. A legnagyobb ellenzéki párt, a CDU/CSU több okból is megbénult: egyrészt ők felelnek mindezen hibás energiapolitikai döntésekért, hiszen ezek nem az égből pottyantak, hanem Angela Merkel hajtotta végre őket.

Ez morálisan támadhatóvá teszi őket. Mindig, amikor egy CDU-s politikus azt mondja, hogy több atomenergiát szeretne, eléjük teszik majd a plakátokat, melyeken a CDU büszkén újságolja, hogy nagyon gyorsan leállítja az atomerőműveket. Csakhogy egy atomerőmű – akárcsak egy szénerőmű – nem vízforraló, ami gyorsan ki- és bekapcsolható, ezek komplex logisztikai és technológiai jelenségek, így az ipar tönkretétele is a CDU eredménye. A CDU ezt a politikát még nem ismerte el kellő határozottággal, úgy, ahogy én leírtam, mert szégyelli magát, mert szépíteni szeretne működésének következményein, ezért alázatos, s a CDU alázatosságában áll a jelzőlámpa-koalíció ereje.

Magyarországon vagyunk, amely az elmúlt években méretét jócskán felülmúló jelentőségre tett szert az európai politikában. Mint tudja, Magyarország például az olaj- és gázkérdésben is a nemzeti érdek képviselete és az európai együttműködés között vergődik. Vagy elegendő olajat és gázt nem kapunk, vagy EU-s pénzeket. Ebben a helyzetben mit tanácsolna Magyarországnak?

Német szempontból nehéz egy magyar politikusnak tanácsot adni, hiszen a magyar politikával szembeni ellenérzések nem az olaj- és gázpolitikában, hanem a társadalom- és bevándorláspolitikában erednek. És mivel

Ebben a tekintetben a magyarok helyzete az Európai Unióban nagyon nehéz, a magyar kormány csak azzal próbálkozhat, hogy minél nagyobb fokú saját autonómiát építsen ki, s ezáltal vonja ki magát ebből a furcsa játékból, hogy olyasmiért büntetik, amit el sem követett. Ez a politika.

Egyébként milyenek a benyomásai Magyarországról?

Nagyon meglep, hogy milyen szépek azok a városok, amelyeket láttam. Persze sok teendőt is látok, de ott az esély. Meglepnek azok a pozitív gazdasági adatok is, amelyeket Magyarország felmutat. Ez azt jelenti, hogy Magyarország politikája – és nem csak az övé, hanem a közép-európai országoké, mindenféleképpen idesorolnám Csehországot és Lengyelországot is –

Nemrég egy albán diáklány mondta nekem, milyen furcsa, hogy náluk, Albániában sokkal jobb az internet, mint Hamburgban.

Fotók: Ficsor Márton