Migránsok Európa tetején – riport az Alpokból

Írta: Vargha Márk (Migrációkutató Intézet)

A vonat kigördül Olaszország egyik legszebb pályaudvaráról, a torinói Porta Nuováról és nemsokára szikrázó napsütésben robog nyugat felé. Amerre a szem ellát, hatalmas hegycsúcsok, csupasz és örökzöld erdőségek, sebes patakok és fehérség: éjjel több centiméter hó hullott. Tavasz van, de a sípályák még működnek itt, a Susai-völgy több települése, így célállomásunk, Oulx közelében is.

Mi azonban nem az extrém sportolási lehetőségekről jöttünk Itália északnyugati csücskébe. A 3000 méteren fekvő és 3000 lakost számláló városkában működő migránsmenedékhelyet keressük. Az alpesi városka vasútállomásától kőhajításnyira meg is találjuk a háromszintes szerény épületet a templom és egy lakóház közé ékelve. 

Az előtér egyben közösségi tér is, itt egy láthatóan a szubszaharai Afrikából származó, kabátban és sapkában ülő fiatal férfit találunk, aki azonban jöttünkre fel sem néz okostelefonjából.

A padlón két tucat elhagyott pár cipő. A konyhában lobog a víz a fazékban, Giorgio, a menedékhely egyik, 50 év körüli alkalmazottja tésztát főz. Amikor végez, végigkalauzol a házban. Minden helyiségben rend és tisztaság, ideértve a két-két emeletes ággyal felszerelt, az első és második emeleten lévő szobákat is. Ezekben összesen 70 főt tudnak elszállásolni. 

„De hol vannak a lakók?” – kérdezzük Giorgiót. „Elmentek. Az önkéntesek elkísérték őket és segítettek nekik jegyet venni a buszra” – hangzik a válasz.

Az emlegetett buszjárat célállomása Franciaországban van, s néhány évvel ezelőttig csak ingázók vették igénybe. Azóta afrikai és ázsiai irreguláris bevándorlókat is szállít, akik a határ előtti utolsó olasz községben, Clavierében leszállnak,

A migránsokat a menedékhely önkéntesei nem kísérik el, de élelemmel, megfelelő ruházattal, felszereléssel, zseblámpával, no meg jó tanácsokkal ellátják őket. Onnantól pedig két dologban bízhatnak: tájékozódási képességeikben és az időjárás kegyében. A csapadék, a köd, a szél és a sötétség ellenük dolgozik. Márpedig messze a cél, Briançon, a határtól 12 kilométerre fekvő francia kisváros, ahol ellátáshoz juthatnak és fedél kerülhet a fejük fölé.

Az épületben több raktárban is hegyekben állnak az adományozott ruhák és cipők, méret szerint gondosan szortírozva. Giorgio elmondja, hogy a szubszaharaiak kevés hajlandóságot mutatnak vastag csizmák felhúzására, s ez nem csoda, hiszen – ellentétben például az afgánokkal – sosem láttak előtte zord klímájú hegyvidéket, jeget, havat. Ezért nekik kizárólag egy bizonyos sportáruház által forgalmazott meleg, de könnyű csizmát adnak.

Az élelmiszerraktárban feltűnően sok a gyümölcs- és marhahúskonzerv. Előbbit nem szeretik a lakók, utóbbival kapcsolatban pedig sokan bizalmatlanok, mivel muszlim vallásúként tartanak attól, hogy valójában sertéshúst tartalmaznak a fémdobozok. A tonhal és a tészta viszont óriási sláger.

Rendbontás ritkán történik, már csak azért is, mert mindenhol ott a tábla, mely figyelmeztet:

Az épp betoppanó két önkéntessel is sikerül szót váltanunk: Luisella és Marco szimpatikus nyugdíjasok, akik aktív éveik után a pihenés helyett a karitatív tevékenységet választották. Döntésükben a döntő szerepet Luigi atya, a menedékhely ötletgazdájának megnyerő személyisége játszotta. Ideje tehát, hogy személyesen találkozzunk vele.

Ehhez újra vonatra kell szállnunk, vissza, Torinó felé. Egy igazán festői kisváros, Bussoleno parókiáján vár ránk Luigi Chiampo. Filmszínészi sárm, sportolói alkat (a ’78-as torinói maraton győztese áll velünk szemben), kirobbanó nevetés… Don Luigi, aki acélgyári munkásként és atlétaként töltött évek után a cserkészmozgalmon keresztül vezetett az útja az egyházba, nem épp olyan, ahogy egy 61 éves katolikus papot elsőre elképzelnénk.

– válaszolja azon kérdésünkre, mi volt a motivációja, amikor irreguláris bevándorlóknak létesített szállást. A történet 2017-ben kezdődött, amikor kisebbfajta humanitárius vészhelyzet alakult ki a Susai-völgyben. A tavaszi olvadáskor kiszabadultak azon migránsok holttestei a hó és jég fogságából, akik nem jutottak át Franciaországba. Ekkor kezdeményezte az atya, hogy messzebb a határtól, Oulx-ban haladéktalanul létesüljön éjjeli menedékhely. Az első időszakban adományokból működött Rifugio a belügyminisztérium támogatásával tavaly decemberben tudott méltóbb épületbe költözni és éjjel-nappalivá válni. 

Míg az olasz állam pénzügyi, a környékbeli önkormányzatok – forrás híján – teljes erkölcsi és adminisztratív támogatást nyújtanak. A két fizetett alkalmazotton kívül körülbelül 200-an vannak az önkéntesek. Egy részük szervezethez kötődik – a legjelentősebb és legaktívabb ezek közül a Rainbow4Africa –, másik részük nem. Utóbbiak közé tartozik Luca, a nevezetes autógyár mérnöke, aki viszonylag gyakran tüsténkedik a létesítményben, s aznap reggel is elkísérte a buszmegállóba az aktuális csoportot.   
„Évtizedek óta ismerem Luigi atyát. Az ő személye a garancia arra, hogy a lakók útra való felkészítése megfelelően zajlik. Hangsúlyozom, az illegális migránsok Piemontban való megjelenése egy akaratunkon kívül előállt helyzet, amit viszont muszáj nekünk kezelni” – mondja a 47 év körüli férfi, miközben az egyik helyi bárban a melegszendvicsünkre és a kávénkra várunk.

Kinn hűvös van, a kéklő ég alatt látszanak a gyönyörű, hóval borított Alpok, mely a szerencséseknek új távlatot – a Németországba vagy még messzebb való eljutást – nyit,

„Az érkezőket nem kérdezgetjük sem a múltjukról, sem az addig megtett útjukról. Az afrikaiak a dél- és közép-olaszországi befogadóközpontokban növekedő nyomás hatására állnak tovább, vagyis, ha túl nagy lesz a zsúfoltság új érkezők miatt ott, ahol tartózkodnak, észak felé veszik az irányt, s mi vagyunk vándorlásuk olasz szakaszának utolsó állomása. Az afgánok és irániak a Balkánon keresztül érkeznek, ők sokszor családostul. Mostanában ők vannak többségben” – mondja.

„A különbség a két csoport között a sérülésekben is megmutatkozik. A szubszaharaiak partra szállás után maguk mögött hagyhatják a tengerbe fulladás vagy a gumicsónakban kiszáradás kockázatának rémét, így ők inkább pszichésen sérültek. A szárazföldi útvonalat választóknak sok a bőr- vagy akár csontsérülése, velük az egészségügyi önkénteseknek, akik leginkább orvosi egyetem hallgatói, másféle feladataik vannak” – meséli tapasztalatait.

A „forgalom” kétirányú: nemcsak az átjutás előtt erőt gyűjtők, hanem

mivel a schengeni rendszerbe Itáliában regisztrálták őket. Így Claviere vagy az északabbra fekvő határvároska, Bardonecchia felől is jöhetnek lakók. Ők persze hamarosan újra próbálkozni fognak. S hogy milyen sikerrel?

„Úgy vélem, átlagosan harmadszorra mindenkinek sikerül átvágnia elfogás nélkül a vadonon és eljutnia Briançonig. Vannak közös járőrözések, sőt a francia és olasz határvédelem egymás területén 30 kilométer mélységig is eljárhat, az esti buszjárat pedig már nem áll meg Clavierében, mégis: keleten keményebben védik a hivatásosok a határt, a szlovén-horvát határon még inkább, nem beszélve a horvát-bosnyákról, ahol a migránsok elmondása szerint akár több tucatszor is próbálkozniuk kellett.” 

Tavaly tizenkétezren kaptak meleg ételt, fürdési és alvási lehetőséget, majd indulás előtt reggelit az oulxi szálláson. Hogy ez idén több vagy kevesebb lesz-e, lehetetlen megjósolni. Beszélgetőtársunk sem vállalkozik erre, búcsúzóul csupán annyit mond: „Akárhányan is jönnek, egy biztos: kötelességünk segíteni.”