A kelet-európai országok helytállnak – Tony Abbott volt ausztrál miniszterelnök a Mandinernek

Melyik az otthona, az Egyesült Királyság vagy Ausztrália?

Természetesen Ausztrália. Britanniában születtem, de a szüleimmel, akik ausztrálok voltak, Ausztráliába költöztünk olyan két és fél éves koromban. Aztán egyetemistaként pár nagyon boldog évet tölthettem Oxfordban. De mindig ausztrálként tekintettem magamra, és ez nem is fog megváltozni (nevet).

De most mégis a brit kormánynak dolgozik.

Igen, van hozzájuk egy kis közöm. A brit kereskedelmi tanács tiszteletbeli tanácsadója vagyok, és nagy örömmel segítek a brit kormánynak a lehető legtöbbet kihozni a brexit utáni időszakból. De ezt ausztrálként csinálom.

Ön támogatta a brexitet.

Nézze, igen is, meg nem is. Érzelmileg mindig brexit-párti voltam. Írtam egy cikket a London Timesba, hogy segítsek David Cameronnak úgy hat héttel a brexit-szavazás előtt. Azt a címet adtam neki, hogy „Miért maradjanak a brexit-pártiak?”, és alapvetően azt írtam benne, hogy

(nevet). Egyébként sem arról volt szó, hogy a briteknek olyan nagy szükségük van az EU-ra, inkább fordítva. Azért írtam tehát, hogy segítsek Cameronnak, és nagyon örültem, amikor a brexit-népszavazás sikerrel jár, és akkor is nagyon boldog voltam, amikor Boris Johnson végre véghezvitte. Tudom, hogy még most is vannak elvarratlan szálak, mint például az észak-írországi helyzet. Remélem, hogy gyorsan meg lehet ezeket oldani valahogy úgy, hogy tiszteletben tartsuk az Egyesült Királyság szuverenitását.

Ha már szóba került Boris Johnson, mit gondol, a legutóbbi botrányok fényében mennyi ideje lehet még hátra miniszterelnökként?

Szerintem még sokáig láthatjuk őt ebben a tisztségben. Megértem, hogy az emberek felmérgesítik magukat, ha azt hiszik, hogy valaki megszegte a szabályokat. De az az igazság, hogy ahogy máshol, úgy Britanniában is túllőttek a célon a karanténszabályokkal. A lónak is négy lába van, mégis megbotlik. Ott van például Victoria állam miniszterelnöke, aki kitalálta a világ legszigorúbb karanténját, és akit kétszer – kétszer! – is megbüntettek, mert nem viselt maszkot. Senki sem gondolja, hogy emiatt le kellene mondania.

Innen nézve egyébként is úgy tűnik, hogy az ausztrálok szeretik a karantént. Néhányan azt mondják, Ausztrália egy modern börtönszigetté változott.

Hát, szerintem túltoltuk, őszintén. A Morrison-kormány védelmében azt el kell mondani, hogy megpróbálta lebeszélni az államokat arról, hogy ilyen messzire menjenek. Új-Dél-Wales, amit egy nemzeti–liberális (jobboldali – a szerk.) kormány irányít, például nagyon sok szabadságot hagyott az embereknek, miközben igyekezett a lehető legjobban megvédeni őket a járványtól. De én azt hiszem, hogy ha a világ majd visszatekint erre az időszakra, akkor azt fogja mondani, hogy ez egy elvesztegetett két év volt, és

Őszintén, még ha a vírus olyan szörnyű is lett volna, mint ahogy gondoltuk, még akkor sem kellettek volna ilyen korlátozások. Az emberek meghozták volna a maguk döntéseit. Történelmi mércével nézve ez a vírus aránylag enyhe volt, így ezek az intézkedések szerintem drákói szigorúságúak voltak. Remélem, hogy a következő járványnál, jöjjön az egy év, egy évtized vagy egy évszázad múlva, tanulni fogunk ebből az eltúlzott reakcióból.

Ön beengedte volna Novak Djokovićot?

Nézze, én megértem a kormány álláspontját – vannak szabályok, neki pedig nem volt oltása. De megértem Djokovićot is, hiszen a Tennis Australia megengedte neki, hogy részt vegyen (az Australian Openen – a szerk.). Szerintem itt is az volt a gond, hogy a szabályok túllőttek a célon.

Más tekintetben Ausztrália viszont éppen, hogy nyit. Az AUKUS-hoz való csatlakozással Ausztrália nyíltan szembeszáll Kína Csendes-óceáni törekvéseivel. De miért az AUKUS-t választották? Ausztrália korábban például Franciaországgal is szoros együttműködést folytatott.

És nincs is miért nem folytatni ezt az együttműködést Franciaországgal a Csendes-óceánon, és máshol sem. Van itt egy félreértés, miszerint Ausztrália megszegte a (hagyományos tengeralattjárók szállítására kötött – a szerk.) szerződését Franciaországgal.

A tengeralattjáró-megállapodásnak számos „vészkijárata” volt, és mi annyit tettünk, hogy az egyiken kisétáltunk. A szerződés szerint az utolsó fillérig ki fogjuk fizetni Franciaországot, ha még nem tettük meg. Úgy látjuk, hogy a jelenlegi, gyorsan romló stratégiai környezetben nukleáris tengeralattjárókra van szükségünk, nem hagyományosakra. Ezért hoztuk meg ezt a döntést, amihez minden jogunk megvolt, hogy megszüntetjük ezt a szerződést, és új megállapodást kötünk a nagyon közeli és nagyon régi szövetségeseinkkel, az Egyesült Királysággal és az Egyesült Államokkal.

Mi a gond Európával? Nem vagyunk megbízható partnerek?

Nem, én azt hiszem, hogy néhány európai ország nagyon is megbízható partner.

A franciák és a németek szerintem hagynak maguk után némi kívánnivalót. Britannia és az Egyesült Államok szintén szilárdan állnak. Nézze, az embernek tudnia kell, kire számíthat. A modern történelemben Britannia és Amerika a liberális, emberséges értékek megbízható támogatói és megbízható szövetségesei voltak. Szerintem Ausztrália is az. A Nagy Háborúban háromszázezer katonát küldtünk Franciaországba, akik közül negyvenhatezret ott is temettek el. Szóval amikor Franciaország bajba került, Ausztrália ott volt mellette, és remélem, hogy az AUKUS miatti csalódottságukban a franciák nem felejtik el a történelmet.

Akkor Brüsszellel van gond?

Nincs semmi problémám Belgiummal, és Brüsszel is szép város, bár csak egyszer voltam ott egy rövid időre (nevet). De... Az a gond az EU-val, hogy nagyon bürokratikussá vált. és hogy igyekszik aláásni az alkotó országok szuverenitását. Margaret Thatcherrel szólva, ha az EU sikeres akar lenni, akkor szuverén államok közösségévé kell válnia, nem egy államok feletti szuperállammá. Sajnos Brüsszelben, és legyünk őszinték, Franciaországban, Németországban és talán Olaszországban is

Mintha meggyónhatnánk a XX. század bűneit azzal, hogy feloldjuk magunkat az EU-ban. Azt hiszem, egyetlen, magára valamit is adó országnak sem szabadna ezt tennie.

Talán tudja, hogy a magyar kormánynak folyamatos feszültségei vannak az EU-val, és talán arról is hallott, hogy Magyarországon hamarosan lesz egy népszavazás is. Tudom, hogy az ön idejében volt valami hasonló Ausztráliában is...

Igen, de ez két elég különböző dolog. Az egyik az iskolai genderügyekről szól, a másik pedig a melegházasságról. Volt erről egy népszavazásunk azt követően, hogy leköszöntem miniszterelnökként. Segítettem népszerűsíteni ezt a voksolást, ami, mint kiderült, körülbelül 60:40 arányban támogatta a melegházasságot. Nem sokat tudok a magyarországi helyzetről, de amit hallottam, az az, hogy a kormány igyekszik elérni, hogy ez a gender-dolog ne tudjon beavászkodni az iskolákba. Én azt gondolom, hogy az embernek ki kell tudnia fejezni magát, és meg kell adni neki a lehetőséget, hogy azzá váljon, aki lenni szeretne, de csak az ország törvényeivel összhangban. De ez az elképzelés, hogy a gyerekeknek is népszerűsítsük, hogy az a nemük, amit ők gondolnak... Ez felnőtteknek való dolog, semmi keresnivalója az iskolában.

És elég szomorú lennék, ha az EU megpróbálná ezt megakadályozni, vagy megbüntetné Magyarországot azért, mert olyat akar csinálni, amit egy demokratikus felhatalmazással bíró kormány egyébként megtehet. Szerintem ez is a probléma része az EU-val: túlságosan eluralta a politikai korrektség, és erodálni akarja a nemzeti szuverenitást.

Arra akartam kilyukadni, hogy önt legyőzték az ausztrál népszavazáson. De hogyan lehet elkerülni a vereséget?

Hát, ez egy jó kérdés. Visszatekintve, az azonos neműek házassága mellett kampányolók már egy évtizede keményen dolgoztak, amíg a hagyományos elképzelés védői csak az utolsó három hónapban kezdtek el mobilizálni. Ez egy tanulság, nem igaz?

Ha az ember meg akarja védeni azt, amit én józan eszű felfogásnak hívok, akkor fel kell készülnie arra, hogy felemelje a hangját.

Az is egy része a problémának, hogy a konzervatív emberek egy része ösztönösen udvarias, és néha könnyen hagyja magát elsodorni ahelyett, hogy szót emelne amellett, amit helyesnek gondol. Őszintén remélem, hogy a hazám és más országok közbeszéde civilizált marad. Léteznie kellene egyet nem értésnek, őszinte egyet nem értésnek személyes dolgokban is anélkül, hogy az egész személyeskedéssé korcsosulna. Végső soron csak azt akarom mondani, hogy a konzervatívok sok országban udvariasságból nem emeltek szót olyan dolgok ellen, amik ellen fel kellett volna szólalni. Azt hiszem, készen kell állnunk arra, hogy tegyünk azokért a dolgokért, amikben hiszünk.