Gyűlnek a viharfelhők Ukrajna felett – leváltottak egy fontos feladatot ellátó tábornokot
Az orosz erők további előrenyomulása az elmúlt hónapok legnagyobb kudarca lenne a háború sújtotta ország számára.
„Keresztényként ott a helyünk, ahol nagy a baj.” Kijevben maradt ukrán keresztény fiatalok vallanak a háborús napokról, félelmeikről és reményeikről. Ahogy egyikük mondja: „Hirtelen teljesen világossá vált, hogy mi a legfontosabb”.
Írta: Jonathon van Maren. A riport eredetileg a The European Conservative-ban jelent meg.
Jonathon Van Maren cikkei korábban a First Things, a National Review, és az The American Conservative hasábjain jelentek meg, jelenleg a The European Conservative külső szerkesztője. Legutóbbi könyve a Patriots: The Untold Story of Ireland’s Pro-Life Movement [Hazafiak: Írország életpárti mozgalmának története].
Fotók: Hölvényi Kristóf képei Kijevből
***
Hittől és hazaszeretettől fűtve, erőt merítve elpusztíthatatlan humorérzékükből, az ukránok mindeddig hatalmas meglepetést okoztak a világnak elszántságukkal, amellyel szembe néznek az orosz agresszióval.
A telefonomra korán reggel üzenet érkezett, méghozzá Darina Rebrótól, egy ukrán újságírótól, aki a Christians for Ukraine és a The European Conservative kiadványoknak is dolgozik. „Ha megvan Frodo telefonszáma, kérlek, tudasd vele, hogy a gyűrűnek hét nappal ezelőtt kellett volna elpusztulnia” – írta viccesen.
Darina jelenleg is Kijevben tartózkodik, amelyet Vlagyimir Putyin orosz fegyveresei ostromolnak. Ennek ellenére, miközben özönlenek a menekültek az országhatáron át, azok közül, akik úgy döntöttek, hogy Ukrajnában maradnak, sokaknak sikerült megőrizniük a hitüket és a humorérzéküket is.
Kijevben született és nevelkedett: elmondása szerint sokkolta, amikor egyértelművé vált, hogy Putyin egész Ukrajnát szándékozik elfoglalni, nem csak a Krímet. A háború első reggelén édesapja azzal a hírrel ébresztette, hogy pár metróállomással arrébb bombázás volt. Míg sokan úgy döntöttek, hogy elhagyják a várost,
„mert szilárdan hisszük, hogy keresztényként ott a helyünk, ahol nagy a baj. Ha a Jóisten ide helyezett minket a városba, és megengedte, hogy előálljon ez a helyzet, nyilván nem azért tette, mert azt akarja, hogy rögtön hátra hagyjunk mindent. Hanem azért, mert azt akarja, hogy segítsünk a szomszédjainknak a nehéz időkben.”
„Ez itt a hazánk, az anyaföld. Azért vagyok az, aki vagyok, mert ukrán vagyok” – mondta Darina. „A gondolkodásmódomat a nemzet alakítja, amelynek tagjaként felnőttem. Ha édesanyámra rátámadnak és bántják a gazemberek, hogyan is hagyhatnám el? Sosem bocsátanám meg magamnak.” Ráadásul nagyszülei túlságosan idősek ahhoz, hogy utazzanak. „Fatalistává váltak” – mondta. „Ti csak menjetek, hagyjatok itt minket meghalni.” És Darináék azt felelték: „Nem így neveltetek minket. Csak magatokat okolhatjátok. Arra kellett volna tanítanotok, hogy legyünk önzők, akkor most mondhatnátok, hogy menjünk és hagyjunk itt benneteket.”
Martin Iden, aki Lengyelországból tért vissza Ukrajnába, hogy harcoljon a hazájáért, hasonlóan gondolkodik. Vlogot üzemeltet a YouTube-on, ahol pszichológiai, szociológiai, filozófiai és eszmetörténeti témákat igyekszik körül járni – most azonban bekopogtatott a nyers valóság.
„Ha lehet bárminek értelme ezen a világon, annak biztosan van, ha olyan emberré válsz, aki megmondja, hogyan legyenek a dolgok, hogy mi a helyes, és vállalja is érte a felelősséget” – mondta nekem. „Mert ha csak hátra dőlök, hogy pusztán szemléljem mindazt, ami történik, akkor tíz, húsz, negyven év múlva a halálos ágyamon mit érzek majd? Nagy betűkkel rá lehet írni a homlokomra, hogy SZAR, mert ez lesz az objektív értékelése az életemnek és a meggyőződéseimnek.”
Sok polgári személy ragadott fegyvert a nemzet védelmében, ők a vállukon látható sárga szalag alapján ismerhetők fel (Darina azt mondja, annyira rossz a szeme, hogy valószínűleg nem az ellenséget találná el, ha fegyvert kapna.) A kijeviek ágyúzást, puskaropogást, sziréna hangját hallják. A bombázás zaja az óvóhelyeken is hallható. „Amikor megszólal a sziréna, olyan érzés, mintha valami ijesztő játék szereplője lennél, és nem tudod, ki fog meghalni, hol lesz ágyúzás, hol lesz bombázás” – mondta Darina. „Csak azt tudod csinálni, hogy ülsz, maradsz, ahol vagy, és imádkozol és reménykedsz, hogy nem éppen te leszel, aki elpusztul a bombázásban. Nagyon félelmetes. El akarsz bújni, mindegy hová, csak ne kelljen ott lenned, ahol éppen vagy.”
Az óvóhelyeken hideg van, Darina bronchitiszes lett, miután egy éjszakát a föld alatt töltött. Néhány barátjának a gyerekei betegedtek meg így. Ezzel együtt
amennyire lehet. Kávét hoznak magukkal, teát, ennivalót, macskát táskában, és gyönyörű kutyákat. A gyerekek együtt játszanak. Egy kisfiú, meséli Darina, műanyag csőbe fújva a szirénák hangját utánozza. A gyerekek néha háborúsdit játszanak. „Minden népnek vannak olyan játékai, amelyek arról szólnak, hogy valami ellen harcolni kell. Az ukrán gyerekek most az oroszok ellen harcolnak, amikor játszanak.”
Az óvóhelyeken gyakran „éppen olyanok a szagok, mint otthon: tea, kolbász, kenyér. A hangulat nagyon békés”. És itt jön be a humor. „Úgy érzem, a humorérzék nagyon sokat segít” – mondja nevetve. „Putyin lerombolhatja a tévétornyunkat, meggyilkolhatja a honfitársainkat, lerombolhatja az iskoláinkat, a gyönyörű épületeinket, de nem tudja elérni, hogy ne meséljünk vicceket.” Az ukrán közösségi média tele van a fogságba esett oroszokat gúnyoló mémekkel, Zelenszkij elnök ünneplésével. Az inváziót rossz viccként ábrázolják. Hatásos alkalmazkodási mechanizmus ez. „Az orosz srácok nem akarnak itt lenni. Kizárólag azért vannak itt, mert Putyin elfelejtette bevenni a gyógyszerét” – mondja Darina nevetve.
A hideg miatt, és mert nehézséget okoz az idős nagyszülők eljuttatása az óvóhelyre, Darina és szülei úgy döntöttek, otthon maradnak, amikor megszólalnak a szirénák. A kormány jelenleg azt tanácsolja, hogy két fal mögött kell maradni –
„Kijevben a legtöbb lakásban van egy második fal a fürdőszoba vagy a konyha mögött, ezért azt tanácsolják, hogy aludjunk a közlekedőben.” Nehéz eldönteni, hol lehet az ember valóban biztonságban – volt rá példa, hogy sokan az óvóhelyen kerültek csapdába, amikor egy bomba miatt elzáródott az egyetlen bejárat. A Darina lakásához legközelebb található óvóhely pedig azért veszélyes, mert forróvízcsövek haladnak benne, amelyek súlyos sérülést okozhatnak, ha eltörnek.
Mindenki, aki a városban maradt, vállalt valamilyen feladatot. „A rendőrök arra tanítják az embereket, hogyan kell Molotov-koktélt készíteni. Az asszonyok elsősegélynyújtásra tanítják a férfiakat. A férfiak arra tanítják a nőket, hogyan kell lőni.” Megint mások az óvóhelyeken segédkeznek. Az orvosok, mint Darina szülei is, állandóan készenlétben állnak, míg az újságírók, így Darina is, az orosz dezinformáció ellen próbálnak küzdeni. Vannak, akik havat lapátolnak az utcán, hogy az ukrán hadsereg könnyebben haladhasson előre. Darina már tudja, hogy
A stressz elcsigázza az embereket, az elsötétítés hajnalig tart, éjjel csak gyertyával lehet világítani – voltak, akiket lelőttek a kijárási tilalom megszegése miatt, s mert orosz ügynöknek nézték őket. Darina apja csípősérüléssel kezelt egy asszonyt.
„Nagyon jó felébredni, amikor háború van, mert vannak, akik nem ébrednek föl” – mondta Darina. Minden este megpróbál békét kötni Istennel, és úgy alszik el, hogy nem tudja, felébred-e másnap – különösen, mivel a nukleáris háború réme is ott lebeg az emberek feje felett. Reggelente megkönnyebbülést érez. „Hatalmas motivációt jelent, amikor nem tudhatod, hogy valaha felébredsz-e még, és amikor felébredsz, akkor úgy érzed, hát, ennyi, halogatásra, időhúzásra semmi szükség többé az életemben. Már nem kellenek a hülye videók. Azokra a dolgokra, amelyek korábban felemésztették az időmet, most már semmi szükségem, hiszen ajándékba kaptam egy újabb napot.”
Azok a barátok, akik csak sms-t szoktak írni, most inkább telefonálnak, mert ismerős hangot akarnak hallani. „Úgy volt, hogy tavasszal összeházasodunk, de most mindent el kell halasztanunk” – mesélte Darina. „Röhejes még a tervezgetés is. Fogalmam sincs, mit szolgáljanak fel, nem tudom, milyen színeket akarok, de azt sem tudom, kiket hívjunk meg a rokonságból, mert nem tudhatom, ki éli túl a háborút. Hogyan készíthetném el a meghívandók listáját, ha nem tudom, életben lesznek-e? Annyira borzasztó ez az egész. A pillanatban élünk, és csak reménykedünk a jövőben. Nehéz két-három percnél továbbra tervezni előre bármit is.”
Michael (nem ez az illető igazi neve) arról számolt be nekem, hogy csak az segíti át a háborún, hogy hisz Istenben. A koronavírus miatti izoláció, az online istentiszteletek időszaka után megint küzdelmes időt él át, napjai nagy részét lakásában tölti, Kijev Nyvky nevű városrészében, nagy ritkán merészkedik csak ki. A többi hívő ember társaságára lenne szüksége, és nagyon szeretne végre újra dolgozni menni. De minden áll, amíg Putyin inváziója így vagy úgy véget nem ér. „Szeretem ezt az országot, és remélem, Isten meg fog védeni” – mondta.
Amikor megkérdeztem, miért döntött úgy, hogy marad, egyszerű választ kaptam. „Nem lett volna béke a lelkemben, ha elhagyom Ukrajnát. Nem tudom, miért. Ha van Isten, vigyázni fog rám, ha még nincs itt az ideje, hogy meghaljak. Nem vagyok hős, csak hiszek Istenben. Ha nem így lenne, most rettegnék.”
Michael gyakran ébred a légvédelmi szirénák hangjára. A bérházban, ahol lakik, van óvóhely a pincében. A stressz nagyon erős, mondta, sokan láncdohányzással próbálják kibírni valahogy. Hosszú sorok kígyóznak a szupermarketekben, de nagyon kevés élelmiszer kapható. „A pénz semmit sem ér” – mondta. „Az élelem: minden.”
Szerencsére a lakásban, amelyben él – amely a lelkipásztoráé – komoly mennyiségű élelmiszert halmoztak fel.
„Nem szeretek emberek ellen mondani imát. Nem szeretném holtan látni az oroszokat sem. A tankok ellen imádkozom, azért fohászkodom, hogy Isten pusztítsa el őket.” Amikor beszéltünk, a környéken még nem látott orosz katonákat.
Röviddel ezután üzenetet küldött. „Most hallottam, hogy bomba robbant. Nem volt túl közel. Jól vagyok.”
Hittől és hazaszeretettől fűtve, erőt merítve elpusztíthatatlan humorérzékükből, az ukránok mindeddig hatalmas meglepetést okoztak a világnak elszántságukkal, amellyel szembe néznek az orosz agresszióval. Napról napra élik életüket, olyan körülmények között, amelyeket most, a huszonegyedik században, legtöbben elképzelni sem tudunk. Hitük ereje megszégyenít. Ahogy Darina írta egyik reggel a Facebookon: „Jó reggelt! Túléltünk egy újabb éjszakát! Áldja meg az Isten Ukrajnát, a katonáinkat, a népet, és mindazokat, akik elvesztettek valamit vagy valakit múlt éjjel! Üdvözlet az új napnak! »Monda Isten: Legyen világosság: és lőn világosság.« Genezis 1:3.”
Ámen.