A korlátozott racionalitás terhe – tűnődések az ukrajnai háborúról

A szerző a Külügyi és Külgazdasági Intézet kutatója

Oroszország Ukrajna ellen zajló katonai akciója elfogadhatatlan és elítélendő, a békés eszközökhöz való azonnali visszatérés minden érintett és a teljes nemzetközi közösség érdeke. Kiemelten fontos, hogy

A nemzetközi rendszer egésze és az érintett szereplők teljes köre miért nem volt képes időben lépni a legrosszabb forgatókönyv megvalósulása ellen?

A szemünk előtt kibontakozó események ellentmondanak a racionalitásnak. Minden racionális elemzés következetesen arra utalt, hogy a háborús forgatókönyv ugyan jelen van, de annak a valószínűsége csekély. Az érintettek előtt végig ott volt számos kompromisszumos diplomáciai opció, ezek mindegyik nagyságrendileg jobban szolgálták volna minden érintett érdekeit, mint a legrosszabb forgatókönyv.

A kompromisszumok, vagyis a kölcsönös engedményeken alapuló potenciális megegyezések egész sora állt rendelkezésre a minszki megállapodások végrehajtásától kezdve egészen a semlegességi státus elfogadásáig. Nyilvánvaló, hogy ezen opciók mindegyike kölcsönös engedményeket feltételezett, de ez a lényeg: mindkét fél valamit felad egy nagyobb jó érdekében.

és ragaszkodtak a másik teljes körű kapitulációjához? Persze mindegyik oldal igaznak tartja magát, hiszen ők fontos értékek és érdekek mellett álltak ki még akkor is, ha ez háborúhoz vezetett és most is igazoltnak tartják a nézeteiket, a védekezésük egyszerű: miért nem visszakozott a másik, hiszen az igazság velünk volt?! (Talán erre vonatkoztak Jézus szavai: „Irgalmasságot akarok, nem áldozatot.” (Mt 9,13))

Elegendő rövid átgondolás, hogy belássuk, hogy minden érintett csak veszít a jelen helyzetben.

Ukrajna veszteségei a legsúlyosabbak és a legközvetlenebbek: a mostani szituációhoz képest a minszki megállapodásokat, Ukrajna mozgásterét szűkítő hatásaik ellenére is, csak pozitívan lehet értékelni.

Kétségünk ne legyen, az európai kontinensre és a világgazdaság egészére eső gazdasági terhek is óriásiak lesznek, amik a pandémia generált instabilitásra ráépülnek majd. Az Európai Unió és az európai biztonsági architektúra jelentős átalakuláson mehetnek keresztül, nem a stabilitás irányában fejlődhet a szituáció, a biztonsági költségek drasztikusan növekednek majd, akadályozva minden más célkitűzés megvalósulását, beleértve az ökológiai-fenntarthatósági terveket.

Az Egyesült Államok nagy eséllyel elveszítette a stratégiai csatát: mind a mostani konfliktus, mind azt követő szankciós háború tovább erősíthetik Oroszország és Kína együttműködését. (Egy releváns alternatív értelmezés az, hogy a krízis összhangot teremt az euroatlanti szövetségen belül, új életet lehel a NATO-ba, leveszi a napirendről a stratégiai autonómia európai gondolatát, megerősíti USA szerepét a szövetségen belül stb. Ez az olvasat azonban nem számol azzal, hogy a közös euroatlanti válasz árát elsődlegesen az európai szereplőknek kell megfizetniük, ami újabb feszültségeket okozhat.)

hiszen minden más szereplő meggyengülten jön ki ebből a szituációból.

A nemzetközi kapcsolatok, a történelem terén elérhető az a tudás, ami alapján értelmezhettük a krízist. Henry Kissinger például azt írja a Világrend című könyvében: „Bizonyos esetekben a rend amiatt omlik össze, mert az egyik főszereplője nem játssza tovább a szerepét vagy megszűnik létezni – ahogy ez a nemzetközi kommunista renddel történt a 20. sz. végén, amikor a Szovjetunió szétesett –, vagy egy felemelkedő hatalom nem fogadja el a saját elképzeléseihez nem illeszkedő szerepet, amit a fennálló rend rá oszt, illetve az uralkodó hatalmak képtelennek bizonyulnak arra, hogy a felemelkedő hatalom igényeinek figyelembevételével módosítsák a hatalmi egyensúlyt.”

A mostani krízisben is adott egy elégedetlen nagyhatalom, ez Oroszország, valamint az uralkodó hatalmak, vagyis az euroatlanti szövetségi rendszer.

Ezt értették/értik is európai vezetők, például Macron moszkvai sajtótájékoztatón azt mondta: „Mi a cél? Mindenki biztonsága, mert nincs biztonság az európaiak számára, ha nincs biztonság Oroszország számára.” A történelem korábbi korszakaihoz képest, feltételeztük sokan, nagyobb esély volt a jelenkorban egy kompromisszumos diplomáciai megoldás kialakítására, főleg, hogy a hidegháború idején is sikerült az érintetteknek több alkalommal elfogadható kompromisszumra jutni, például a kubai rakétaválság esetén is.

Oroszország döntése, ha csupán a racionalitás talaján maradunk, nehezen érthető, hiszen a költség-haszon elemzés nem támogatja a háborút.

Itt jön közbe a korlátozott racionalitás, de nem csupán a hagyományos értelemben, vagyis a döntéshozók kognitív képességeinek általános emberi korlátai miatt, hanem számos más tényező révén, kiemelten az érzelmek révén. A nemzetközi kapcsolatok tanulmányozása hangsúlyosan foglalkozik olyan tényezőkkel, mint a megaláztatás, a reputáció, a státus és azok hatásaival a külpolitikai döntéshozatalra. A kutatók kimutatták, hogy azon államok, amelyek megtapasztalták a megaláztatást, nagyobb valószínűséggel vesznek részt olyan nemzetközi agresszióban, amelynek célja az állam imázsának helyreállítása saját és mások szemében.

Jeffrey D. Sachs, számos más befolyásos nyugati elemzővel, például John Mearsheimerrel, és politikussal, például Bernie Sandersszel összhangban rámutatott a kompromisszum szükségszerűségére: „Ukrajna nyugati barátai azt állítják, hogy megvédik az országot azzal, hogy megvédik a NATO-csatlakozáshoz való jogát. Ennek az ellenkezője igaz. Egy elméleti jog védelmében Ukrajna biztonságát veszélyeztetik azzal, hogy növelik az orosz invázió valószínűségét.”

Mindazok, akik a háború valószínűségét nagyon alacsonyra értékelték, ahogy például magam is, mindezek ellenére bíztak a racionalitásban, a szereplők helyzetfelismerésében és annak belátásában, hogy az elérhető kompromisszumok mindegyike elfogadhatóbb, mint a legrosszabb forgatókönyv.

Ebbe az irányba noszogatott minket nemcsak az emberi természet, melynek fontos része a remény,

A haladás gondolatát – John Gray szavaival élve – cáfolja az a tény, hogy a legveszélyesebb fenyegetések, amelyekkel ma szembesülünk, a bővülő emberi tudás, vagyis a haladás, valamint a változatlan emberi természet és emberi szükségletek kölcsönhatásának eredménye. A legjobb példák között: a tömegpusztító fegyverek elterjedése, ami válasz a megoldhatatlan politikai konfliktusokra; az éghajlatváltozás, melynek fő okai a népességnövekedés, amelyet lehetővé tette a tudomány gyakorlati alkalmazása, és a fejlődő iparosodás kölcsönhatása; a szűkös természeti erőforrások kimerítése, mely folyamat mögött ott van az életszínvonal emelése világszerte, de elsősorban a fejlett ipari társadalmakban.

A nemzetközi szereplőknek viszont most sikerült újra rámutatniuk arra, hogy a haladásba vetett hit téves lehet.

Fotó: Kharkiv (Harkov) városa az orosz bombázás után március 1-jén (Sergey BOBOK / AFP)