Miért nem lesz nagy háború Kelet-Ukrajnában?

Vlagyimir Putyin orosz elnök hétfő esti bejelentését, illetve a moszkvai parlament keddi döntését követően az egész világ lélegzetvisszafojtva figyeli, mikor tör majd ki a véres, fegyveres konfliktus Ukrajna legkeletibb területein. Valóban, az elmúlt években soha nem volt annyira feszült a helyzet, mint ezekben a napokban, hiszen semmi sem garantálja, hogy a hivatalosan békefenntartó céllal a Donyecki és a Luganszki Népköztársaság területére küldendő orosz csapatok csakugyan nem haladnak majd tovább nyugati irányba. Tényleg küszöbön a háború a Donyec-medencében?

A „csendes” háború Ukrajnában

A 2014 óta tartó orosz–ukrán konfliktus hagyományos, katonai szempontból az elmúlt évek során viszonylag csendesen zajlott. Természetesen történtek harci cselekmények, de közel sem olyan volumenben, mint amekkorát egy hagyományos „háborútól” várnánk. Ennek két oka van.

Az egyik ok az, hogy – bár a nyugat-európai politika és média a kifejezést az elmúlt években igencsak elkoptatta –

Volt és van ugyan a konfliktusnak egy hagyományos dimenziója, de talán mégsem ez játszotta és játssza a legfontosabb szerepet, hanem az a hadviselési módszer, amit a vonatkozó irodalomban vérmérséklettől függően korlátlan hadviselésnek, hibrid hadviselésnek, esetleg nemlineáris hadviselésnek neveznek. Ez egy viszonylag nehezen definiálható kifejezés, hiszen – különösen a 2014-es ukrajnai eseményeket követően – a téma ismerői és a politika csípőből mindenre azt mondta, hogy hibrid hadviselés, ami egy kicsit is eltért például a második világháború nagy légicsatáiról alkotott elképzeléseinktől, mindenesetre valami olyasmire utal, hogy a hadviselő fél a konvencionális és nemkonvencionális hadviselés eszközeit egy időben, koordináltan alkalmazza. Ezt nem az oroszok találták ki, és nem is ők alkalmazták először: ilyesmi volt például az, amikor az Iszlám Állam nevű terrorszervezet egyszerre hajtott végre Európában terrortámadásokat, töltött fel lefejezős videókat az internetre és viselt többé-kevésbé hagyományos háborút a Közel-Keleten.

A másik ok, hogy

Ukrajna elveszítette ugyan a Krím-félszigetet és a donyecki és luganszki oblasztok egy részét, de ez viszonylag jó ajánlatnak tűnik ahhoz képest, amit Oroszország 2014-ben tehetett volna a mélyen megosztott, káoszba zavarodó országgal. Moszkva eközben elorozhatta Ukrajna legjelentősebb hadikikötőjét és hitelesen kialakíthatta a fegyveres konfliktus elméleti lehetőségét a Donyec-medencében, ráadásul aránylag alacsony költségek mellett. Oroszország szempontjából e helyzet megszilárdulása kétségkívül nagyon kényelmes lett volna, s egy pusztító háború perspektívájánál Kijev számára is lényegesen kedvezőbb lett volna.

„Mondd, hogy mindig ugyanazt a régi nótát fújom”

Az e héten lezajlott események, azaz a két szakadár népköztársaság elismerése és az orosz „békefenntartó” missziók kelet-ukrajnai bevonulásának előkészítése ugyan a helyzet elmérgesedésével fenyegetnek, de az elmúlt évtizedek történelme alapján sokkal inkább a konfliktus megdermedésének irányába mutatnak.

Az igazságtalan határmegállapítások az 1990-es évek elejétől – sőt, Hegyi-Karabah esetében már jóval korábban – rendszeres villongásokat okoztak az utódállamok között, vagy éppen azokon belül. Sokan emlékezhetnek a 2008-as grúziai háborúra, a csecsen háborúkra, mint ahogy a tévés magazinműsorok gyakori sztárvendége, a Dnyeszter-menti Köztársaság (Transznyisztria, „Európa utolsó szovjet állama, ahol megállt az idő” stb.) létrejöttére.

Az e konfliktusok mentén létrejött szakadár államok – Dnyeszter-menti Köztársaság, Dél-Oszétia, Abházia stb. – születését gyakran erőszakos epizódok kísértek, s a felek között többnyire éppen orosz közvetítéssel született fegyverszüneti megállapodás. Fontos, hogy ezek nem békeszerződések, viszont gyakran tartalmazzák azt a kitételt, hogy Oroszország békefenntartó katonái révén részt vállal a status quo megőrzésében, többnyire arra hivatkozva, hogy a szóban forgó területeken élő orosz lakosság védelme csak így szavatolható. Ezek a törékeny, leginkább a szakadároknak és Oroszországnak kedvező helyzetek aztán általában így is maradnak, legfeljebb alkalmanként képzelhetők el kisebb-nagyobb villongások. Az ilyen konfliktusokat ezért befagyott, esetleg elhúzódó konfliktusoknak nevezik a nemzetközi kapcsolatokban.

A hősiesség ideje nem most van

Az eddigi eseményekből kiindulva valószínűnek tűnik, hogy a Donyec-medencében is valami hasonlóra kell számítani. Oroszország hétfőn elismerte a Donyecki és a Luganszki Népköztársaságot – ettől a két entitás egyébiránt sem jobban, sem kevésbé nem lett „állam” –, hamarosan pedig megtörténik az orosz „békefenntartó” csapatok bevonulása is. Ezek a mozgások eddig a korábbi, befagyott konfliktusok nyitótáncaira emlékeztetnek: valahogy úgy, ahogy a 3-as metróra beszerzett új, orosz metrókocsik is nagyon hasonlítanak a régiekre, csak a tartalmuk eltérő. Ha minden úgy zajlik, ahogy az eddigi minták sejtetik, akkor a Donyecki és a Luganszki Népköztársaság hosszú életű, de Oroszországtól teljes mértékben függő „államok” lesznek,

Az, hogy lesz-e újra erőszakos háború Kelet-Ukrajnában, végső soron talán nem is annyira Moszkván, mint inkább Kijeven múlik majd. Oroszország számára a helyzet nagyon is kedvező, hiszen Donyeckkel, Luganszkkal és a Krím-félszigettel a zsebében folyamatosan sakkban tarthatja Ukrajnát, ráadásul ennek a költségei is viszonylag alacsonyak. Ha Kijev hősiesen szeretne játszani, megkaphatja a véres konfliktust. Ám annak tükrében, hogy a Nyugat már nyolc éve pumpálja a pénzt az ukrán haderőbe, s Ukrajna ennek ellenére – micsoda arcvesztés! – még hazánknak is kénytelen volt összeállítani egy „bevásárlólistát”, hogy milyen eszközök jönnének jól az oroszok elleni háborúban, talán nem túlzás azt állítani, hogy Kijevnek talán máskorra kellene hagynia a hősködést.

A nyitóképen: orosz katona felvonja a nemzeti lobogót valahol Oroszországban. Fotó: EyePress News / EyePress via AFP