Sok emelet boldogság Venezuelában

„Nemrég abban a szerencsében volt részem, hogy meghívást kaptam Caracasba, a győztes carabobói csata kétszáz éves évfordulójára emlékező, Népek Barátsága című konferenciára. (A csatában Simón Bolívar szabadságmozgalmába szerveződő haderők kivívták Venezuela függetlenségét. Érdemes megjegyezni, hogy Simón Bolívar alakja Jókai Mór életművében is föltűnik: az 1850-60-as években alkotott, regénnyé szerveződő írások romantikus hőseként, a szabadság – és a vesztett magyar szabadságharc utáni reménység – megtestesítőjeként. Bolívar Jókai megmintázásában kissé hasonlít Kossuth Lajosra.)

Úton Caracasba, már a repülőgépen is adódott érdekes élmény. Egy venezuelai vállalkozó, aki az Egyesült Államokba exportál szeszipari termékeket (hogyan? vállalkozó Venezuelában? export a bojkottot hirdető és fenntartó USA-ba?) azt mondta, Madurót nem szereti, és nem hallott még Juan Guaidóról. Nem ismeri. Kissé hitetlenkedve fogadtam ezt, de átgondolva Guaidó karrierjét, érthetőnek tartottam. A kimondottan jóképű, ma is csak 38 éves fiatalember diákvezérből vált politikussá, 2007-ben megalakította a Népakarat Pártot. 2010-ben póttagként került a parlamentbe, 2015-ben lett rendes tag. 2019-ben - ellenzékiként - a parlament elnökének választották. Erre úgy kerülhetett sor, hogy Venezuelában éves rotációval töltik be a különböző politikai pártok ezt a pozíciót.

2018-tól nevezte magát ideiglenes elnöknek, amikor is megtagadta az elnökválasztást megnyerő Nicolás Maduro beiktatását a második ciklusára. A Trump adminisztráció Guaidó mellett tört lándzsát, majd további 60 ország. Madurót pedig Oroszország, Kína, Dél-Afrika, Irán, Szíria, Kuba és Törökország fogadta el. Maduro a pápától, Guaidó Trump körétől kért segítséget. A közel 60 ország soknak tűnik, de érdemes azt is tudni, hogy mintegy kétszer annyian vannak, akik ebből a történetből bölcsen kimaradtak. Amelyek nem, azok olyan dél-amerikai országok, amelyek jól tudják, hogy a kontinens politikai főszabálya: kerülni minden konfrontációt az USA-val. Érdemes azonban megjegyezni, hogy az amerikai elnökválasztási kampány során, a Sanders és Biden közötti, demokrata elnökjelölti vitán kiderült, mindketten a tárgyalásos megoldást támogatják a venezuelai folyamatban. Ennek nyilván lesznek következményei: az AP hírügynökség hírmagyarázója, Joshua Goodman március 23-án azt írta, a demokraták fokozott nyomást gyakorolnak Bidenre a venezuelai szankciók miatt. Több amerikai szenátor sürgette a Biden adminisztrációt, hogy szüntesse be a diesel üzemanyag csereüzlet szankcionálását Venezuelában, mert a dél-amerikai ország szörnyű humanitárius krízist él át. A diesel csereüzlet azt jelenti, hogy Venezuela – a földgolyó legnagyobb olajkincsével rendelkező ország – olajat exportál az USA-ba földolgozott üzemanyagért cserébe. (Venezuela gazdasága az olajra épül, XX. századi gyarmatosítói azonban feldolgozó üzemeket nem telepítettek, és ezzel hosszú időre garantálták az ország kiszolgáltatottságát.)

A humanitárius krízis tény. Még akkor is, ha a caracasi utcakép ebből nem sokat árul el. Az emberek az európai hétköznapokban is megszokott ruhákban járnak, fagyiznak, veszik és eszik az utcán kapható étkeket… Ám súlyos problémákkal küzd a közel harmincmilliós ország: infláció, gyógyszer-, élelmiszer-, illetve egyéb áruhiány, valamint a talán legsúlyosabbnak tűnő gond, a lakhatás. Még annak ellenére is, hogy olyan lakásprogramot valósít meg az ország, amely – különösen magyar szemmel nézve – szinte elképzelhetetlennek tűnik. Ezt durván tíz évvel ezelőtt indították el, még Hugo Chávez elnöksége idején. A számok: naponta csaknem ezer otthont adtak és adnak át; óránként mintegy negyven házat és lakást. Mindezt egy szociális program keretében, vagyis a rászorulóknak, és nem a felső középosztály tagjainak. Caracasban megtudtam: eddig több mint 3 350 000 családot segítettek új otthonhoz. A program a venezuelai alkotmányhoz igazodik, amely emberi jogként definiálja a lakhatást.”

Fotó: ZURIMAR CAMPOS / Venezuelan Presidency / AFP