Ahol még harapnak az európai álomra: Moldova testközelből

„Ma-i-a hi, ma-i-a hu, Ma-i-a San-du, Ma-i-a San-du!” Napok óta az a szám visszhangzik a fülemben, amit a közép-európai diszkókultúra a román zene csúcstermékeként tart számon, a Dragostea din tei, amiről két numa-numa jéj között mindenki elfelejti, hogy valójában moldáv dal. Moldovában pedig, ahonnan nemrég jöttem haza, kőkemény bulihangulat van. A tavaly decemberben megválasztott Maia Sandu elnöknek szól a dal, jóformán minden moldáv dala, mindig és mindenhol. Úgy reménykednek benne és a mögé felsorakozott Európai Unióban, mintha maga a Messiás költözött volna a moldáv elnök hatalmas, rakéta formájú rezidenciájába. „Ma-i-a hi, ma-i-a hu, Ma-i-a San-du, Ma-i-a San-du!”

***

Leuşeninél szabadulunk rá a Pruton túli kis országra két kisbusznyian, szeretett Alma Materem, a győri Czuczor Gergely Bencés Gimnázium hagyományos nyári kelet-európai tanulmányútjának résztvevői. Alkonyodik, élvezzük az ország egyetlen jó minőségű országútját a főváros felé, én pedig valamiért hirtelen sokkal jobban érzem magam, mint az elméletileg jóval gazdagabb Romániában az elmúlt három napban bármikor, pedig még moldáv lejt se volt alkalmam szerezni, hogy az első adandó benzinkútnál Kvint vagy Călăraşi konyakba öltött jókedvre váltsam. Körbekérdezek a lomha, szürke Opelben, és mindenki pont azt érzi, mint én. Megindokolni senki nem tudja. A nagy haragoszöld semmi néz farkasszemet velünk az utak mentén, dombok, völgyek, tavacskák, falvak, ahol este kilenckor is alig világít egy-két pilács, mert mindenki Nyugaton van pénzt keresni. Nem értettem, miért van az, hogy a Google Maps az utunk mentén egyszerűen csak belevésett néhány falunevet a zöldbe, mindenféle városrajz, utak vagy akármi nélkül. Már értem. Azért, mert azok a falvak egyszerűen csak ott vannak fél kilométerre a főúttól, és nem vezet hozzájuk rendes út.

Kisinyovba befelé ránk villognak az „éjszakai polgármesterek”. Arrafelé a traffipax egy nagy pózna az autópálya felett, ami hatalmas reflektorával mindenképpen rád villant egyet, ha áthaladsz alatta, de hogy le is fényképezett-e, azt sosem tudhatod. A sör rémesen drága (de legalább jó is), a konyak, amit a helyiek divinnek hívnak, viszont annyira olcsó, hogy le sem írom inkább, mennyire, mert még megsértődik az, akinek hoztam ajándékba. Éjjel még körbetaxizzuk a várost egyszer, a recepciós vért izzad, hogy kerítsen ötfős válogatottunknak éjfélkor egy hétüléses egyterűt, de aztán megjelenik Ivan, a „speciális sofőr”, én pedig először találkozom Kisinyovval, holdfényben. Nem mondom, azért jól áll a városnak az éj leple, de a kisinyoviak mégiscsak a legjobbat hozták ki a szovjet építészetből, a város tágas, zöld, rendezett, élhető. Nem egy élére vasalt Minszk, de persze itt a tejbe is máshogy aprítanak.

Végigsuhanunk a Ştefan cel Mare sugárúton – Nagy és Szent III. István moldvai fejedelem az ország minden zugából visszaköszön ránk, mikor a moldávok történelmet akartak maguknak írni, történelem gyanánt főleg őt találták. Maia Sandu égbe törő elnöki hivatala élőben jó kétszer akkorának néz ki, mint a Sándor-palota, és a moldáv nemzeti színek virítanak rajta.

A moldáv elnök szerény hivatala. Éjjel világít

Ivan kívülről csinos Toyota Priusán meg a motorellenőrző lámpa virít. Rákérdezek, azt mondja, ne aggódjak, csak a lambdaszonda. A következő három napban keresztül-kasul taxizunk Moldován. A moldáv taxisok kizárólag harmadik generációs Priusokkal és új Škoda Octaviákkal hajlandók szóba állni, sehol egy kiült Merci vagy a Passat-dömping, mint Romániában. De a motorvisszajelző az összesen világít, és senkit nem érdekel. A fene se tudja, honnan veszik ezek az autóikat. Ivantól búcsúzunk, a bő egy órás városnézés árából itthon a vasútról se hozna haza a taxis. Rákérdezek nála, örül-e a pár hetes parlamenti választás eredményének, amit toronymagasan megnyert a Sandu-féle „nyugatos” blokk. Hogyne örülne,

Megfigyelem. Egy fehér Toyotából kiszáll egy ingerült sofőr, ráüvölt egy fekete Škodásra, oroszul. Rákérdezek, miért beszél ez oroszul, ha a fővárosban mindenki a Nyugathoz húz. Ezek se nem moldávok, se nem oroszok, mondja. Bulldogok ezek. Elkérem a telefonszámát, hogy este egy fuvarra hívhassam. A vezetéknevét külön kérésre sem mondja meg, nye nada. Nehéz lesz így azért európaiasodni.

Ivan is oroszul beszél. Az összes taxis, akivel az országban találkozom, oroszul köszön. A recepciósok is oroszul beszélnek, maguk között is, nem csak azért, mert velem máshogy nem nagyon lehet. Mikor románul beszélnek, akkor is malagyeccel dicsérik egymást. A tüntetően nyugatos idegenvezető, aki egyébként felháborodva újságolja, hogy képzeljem, az ortodox pópák Moldovában utcára mennek a melegjogok ellen, de tudja, hogy nálunk itt Nyugaton ilyen biztos nincs, minden telefonját oroszul intézi. Mindenki az orosz Google-riválison, a Yandexen rendel taxit, a Vkontaktyén ápolja kapcsolatait. De ha valaki még így sem hinné el, mennyivel oroszabbak a moldávok kulturális referenciái a keleti blokkos átlagnál, van egy verhetetlen érvem is:

Bele is söpörtem a kosaramba egy fél polcnyit, mikor megláttam, annyira hiányzott. Nem kertek alatti románok ezek, akárki meglássa.

***

Másnap reggel én izzadok vért a taxiszervezéssel, az Istennek nem találni a városban egyszerre négy szabad taxit, hogy időre elvigyék a csapatot a magyar követségre. Én az utolsó kocsival megyek, Vaszilij cigiszagú fekete Škodájával kések egy szűk órát, és nem bírom megállni, hogy fel ne tegyem a kérdést: hova tűntek a taxik? Vaszilij azt mondja, a Covid alatt minden taxisnak mínuszos volt az üzlet, mindenki adósságokat halmozott fel, és

Úgyhogy Priusok vannak, sofőrök nincsenek.

De, mint azt a kisinyovi római katolikus egyházmegye székhelyén, az Isteni Gondviselés-székesegyházban megtudjuk, a kommunizmus alatt elnyomott, főként lengyel eredetű katolikus közösségekhez most leginkább a szomszédos romániai jászvásári egyházmegye küld papokat, jórészt tehát csángó származásúakat, mert ők több nyelven beszélnek.  A 27 éves korában, kezdő papként Kisinyovba helyezett mostani püspök kezdetben évekig a templom padlásán lakott, a papok közül több ma is több száz kilométert ingázik naponta úttalan utakon, lehetetlen körülmények között, a kis létszámú egyházközségekbe.

***

A súlyos kétoldali Európa-eufóriától szenvedő országban nyugati nyelveket valahogy senki nem beszél. Ljudmila, az idegenvezetőnk kivétel, ő németül vezet minket végig a városon, ami jelenleg román költők és uniós zászlók árnyékában bújik meg. Moldova még tagjelölti státuszban sincs, de uniós zászló van a Parlamenten és az elnöki hivatalon, a Ştefan cel Maréról elnevezett nagy városi közpark közepén pedig kék kavicságyon vannak kirakva az uniós csillagok, rögtön a román Petőfi, Mihai Eminescu és a városban száműzetését töltő, az Anyegin elejét itt megíró Puskin mellett.

Ha viszont van valami, ami egészében, teljesen, minden erőltetettség nélkül európai ebben az országban, az a cricovai borkombinát, Kisinyovtól 15 km-re északra. Bő száz kilométeres földalatti alagútrendszerben érlelik itt a világ legjobb habzóborait, de csodákat művelnek feketeleánykával, chardonnayvel, meg az őshonos vioricával is. És itt van lent, a cricovai dűlők alatt a nemzeti borválogatás is, több százezer liter értékes borral, melynek legrégebbi és legértékesebb része történetesen Hermann Göring náci Luftwaffe-parancsnok pincéjéből származik – itt őrzik mindazon palackokat a harmincezres gyűjteményből, amelyeket nem zúztak porrá a Göring-pincébe betörő orosz katonák. De itt, Cricovában lehet azt a bizonyos hálózatot a leginkább tapintani: moldáv föld alatt őrzik Vlagyimir Putyin, Aljakszandr Lukasenka és Angela Merkel privát borgyűjteményét, és vendégeiként köszönthette a borkombinát Joseph Daul volt és Donald Tusk jelenlegi EPP-elnököt, John Kerry volt amerikai külügyminisztert, Merkelt, Putyint, Lukasenkát, vagy a türkmén diktátort, Gurbanguli Berdimuhamedovot.

Valamit biztos rosszul csinálunk.

A hálózat a cricovai pincerendszerben. Magyar nincs, sajnos-szerencsére

Este eltaxizunk Kisinyov legnagyobb bevásárlóközpontjába. Ha munkaalkoholistának akarnék tűnni, azt mondanám, szocioriportra mentünk, de egy frászt mentünk azért – csak meg akartuk nézni, milyen ott az élet. A négyemeletes MallDova pláza a legjobb amerikai hagyományok szerint épül fel, fent pénzváltó, éttermek, alul nyugati divatmárkák hegyekben, elszórva néhány szupermarket, könyvesbolt. A kínálat sokkoló: az árak nyugatiak vagy még annál is rosszabbak a ruhától az öltönyön át a román nyelvű Márai-fordításig mindenre, és semmiféle helyi márka nem képviselteti magát. Nekünk ez keserédesen vicces, a havi átlagban nettó százezer forintnyi lejt is alig kereső moldávoknak nyilván kevésbé. A kínálati oldalon már bőven ott van Európa, a pénztárcákban kevésbé. Az elégedetlenségen nem csodálkozom.

Hazafelé hozok egy rossz döntést, yandexes taxirendelés helyett leintek egy fekete Priust. Az úriember nem indítja el a taxiórát, én meg gyanútlanul felvetem neki: ugyan mondja már meg, miből vesznek a moldávok nyugati áron ruhát. Karrupcija, mondja ő, majd hazaérve háromszoros árat mond a fuvarra. Rárivallok, hogy micsoda viccei vannak magának, erre már csak kétszerest mond, de minden ezen túlmenő árnormalizációs kísérletem kudarcba fullad. Tiszta autó, Prius, gyors út, komfortfokozat, ötven lejért biztos csak egy Dacia vinne el – hiába hazudik, körbebástyázta magát, én meg persze nem néztem meg, hogy elindította-e a taxiórát. Nem. Kifizetem a kétszeres árat, nyolcszáz forinttal vágott át, nem halok bele, csak a szájíz,

***

A Dnyesztermenti Moldáv Köztársaság, amit anglicizáló barbárok Transznyisztriának is hívnak, egy orosz katonai erővel fenntartott, az oroszokon kívül senki által el nem ismert szakadár köztársaság Moldova délkeleti részén. Bender városán kívül teljes területe a Dnyeszter Ukrajna felőli partjára esik, és kelet-nyugati kiterjedése jóformán nincs, észak-déli irányban egymás után épített települések füzére az egész. Itt él az a bő négyszázezer ember, akit különösebben nem izgatnak a nagyhatalmak Moldova körüli tüsténkedései, mert ők már letették a voksukat – nekik a Szovjetunió kell, hát

Harmaduk orosz, harmaduk ukrán, harmaduk moldáv, ez utóbbiak a cirill betűs románjukat is moldávnak hívják, de ez mindegy is, mert használni meg az oroszt használják, a románt pedig alig értik.

Mondják a szakértők, hogy a Dnyesztermentén magasabb az életszínvonal Moldova többi részénél, ezt a moldáv érzelmű idegenvezetőnk vehemensen tagadja. A stabilitás talán nagyobb lehet, az állam minden bizonnyal hatékonyabb – de az országképbe ez legfeljebb annyiban szivárog le, hogy az utak itt nem rázzák ki az emberből a szuszt is, és jobban van nyírva a fű. A hatalmas, beépített erkélyű panelházak itt is ugyanazt a bedeszkázott pusztulat-fizimiskát nyújtják, mint Moldovában, az autópark talán még gyatrább is. Ha az oroszok rendesen meg akarták volna csinálni, olyan rendezett lenne, mint Belarusz, de nem az. Szóval nem akarták. 

A zászlajuk ugyanaz, mint a Moldáv Szovjet Szocialista Köztársaságé volt, vörös-zöld-vörös, sarló-kalapácsos, vöröscsillagos. A kommunista közterület-nevek megmaradtak, és a marxizmus-leninizmus nagy szovjet öregjei is jól vannak, köszönik. Itt nem uniós zászló van a parlament előtt, hanem Lenin-szobor, meg a többi Oroszország által kitartott szakadár miniállam lobogói: Abházia, Dél-Oszétia, Hegyi-Karabah. És a gyönyörű, virágos főút mentén a klasszikus szovjet propaganda-óriásplakátok hazafias üzenetekkel: néhol egyszerűen csak „Dnyesztermenti Moldáv Köztársaság” szerepel – a szovjetek éppúgy hisznek az ismétlés tudatformáló hatásában, mint az amerikai BLM-aktivisták, csak előbbiek beismerik, hogy propagandát csinálnak, utóbbiak meg bebújnak a #sayhername hashtag mögé. Máshol „A nép Dnyesztermente függetlenségének pártján” olvasható, esetleg az ortodox húsvéti üzenet, a „Krisztus feltámadt”, amit nyár közepén is kész felfrissülés olvasni.

Tiraszpol, a Dnyesztermenti Moldáv Köztársaság parlamentje. Lenin innen nem ment sehova

Ami viszont turisztikai célpont, az gyönyörűen meg van csinálva. Benderben a Covid-szünetet arra használták ki, hogy Svájcba is beillő turisztikai komplexumot csináljanak a vár köré, amely egyébként nem esik messze attól a szintén meghatóan szépen rendben tartott, az arlingtoni temetőhöz hasonlító katonai sírkerthez, ahol számos magyar katona is nyugszik. De hiába gyönyörű a Dnyeszter-menti erődítmény, ha nem az eredeti állapotát állítják helyre, ráadásul az ország, ahol található, jogilag nem is létezik, elég nehéz lesz felvetetni az UNESCO Világörökségbe. Pedig a kínzóeszköz-múzeumuk is világszínvonalú. Meg a KVINT konyakgyár is, ahol a Hennessyt kenterbe verő nedű érik a fahordókban – bár kisinyovi idegenvezetőnk váltig állítja, hogy a moldáv konyakgyárosok szerint a KVINT technológiája nem is az igazi, és akinek esze van, az Călăraşit vesz. Vagy így van, vagy Ljudmila ott tart be az oroszoknak, ahol tud. Majd elválik, vettem mind a kettőt, igaz, Kisinyovban, mert alapvetően zárjegyes termékekkel szeretek lebukni a határon, a dnyesztermenti flaskókon pedig ilyen nincs. Nem tudnának mit ráírni, ugye.

Bender, katonai temető. Itt viszont vannak magyarok

Mivel a Dnyesztermente de facto orosz felségterület, a tizenhat gyanús bencés felügyeletét sem moldáv sutasággal biztosítják a szolgálatok. A benderi várban a biztonsági szakember egyenesen átvágott várakozó csoportunkon, de a fővárosban, Tiraszpolban is találkoztunk vele. Integettünk, visszaintegetett. Minek titkolózni. A Dnyesztermentén különben is elég a személyes megfigyelés, mert külföldi telefonokon nincs se térerő, se mobilnet – a moldáv hálózatokat leárnyékolják, dnyesztermenti SIM-kártyát meg csak a helyiek kapnak.

A szovjet jármű létezik. A rendszám hivatalosan nem

Elhagytuk Dnyesztermentét. Ez nekünk könnyen ment, a helyieknek viszont egyre nehezebb – Ukrajna és Moldova ugyanis szorítják a hurkot. Dnyesztermenti zászlós rendszámmal az itteniek csak Moldován belül közlekedhetnek jövő évtől, külföldre csak a dnyesztermenti zászló nélküli, moldáv formátumú semleges rendszámmal mehetnek – de hogy olyat meddig kapnak, az a kisinyovi hatóságok kegyén múlik. Az ukrán-orosz viszony elmérgesedése pedig Ukrajnát is precedens nélküli lépésekre késztette: bár a Dnyesztermente közvetlenül határos Ukrajnával, az ukránok megengedték Moldovának, hogy ukrán területen felépítse saját határellenőrző pontját. Azaz a dnyesztermentiek ugyan de facto nem lépnek moldáv területre, de jure mégis kétszeresen lépik át a határt: először Dnyesztermentéről Moldovába, aztán Moldovából Ukrajnába, természetesen

***

Még egyvalami fent maradt a moldovai bakancslistán: Gagauzia, a türk nyelvet beszélő keresztény gagauzok autonóm területe, amely az 1990-es évek elején polgárháborúban vívta ki Kisinyovval szemben autonómiáját, ez azonban források híján leginkább csak papíron létezik. Konsztantyin Keleş úrhoz megyünk, aki a szovjet hadsereg Szpecnaz-kommandósa volt, majd kiugrott a hadseregből, s azóta lótenyésztéssel, lovak megfestésével gyógyítja ott megszerzett lelki sebeit. Hatalmas farmja van, lovai rendszeresen versenyeznek, Ceadir Lunga városának díszpolgára, festményei a városházán vannak kiállítva. Szemmelláthatólag utálja a politikát, a kisinyovi csinovnyikokat, a moldávok erőszakos, időnként történelemhamisításba hajló nemzetépítését. Keleş a Kisinyovot illető kritikáját a klasszikus szovjet recept szerint fogalmazta meg:

és azt, hogy a fasizmus mennyire rossz, nem is kell magyarázni. De hogy az autonómia miként viszonyul a nacionalizmushoz, arra már nem tér ki. Nem akar erről beszélni. Sok vér folyt, az élet meg nem a politizálásra van – hanem az örömre, a szeretetre, a tisztes munkára. Egy szpecnazos már biztosan meggyógyult.

Keleş úr harci készségeit ma már főleg karikás ostoron kamatoztatja

***

Moldovát 7 évvel ezelőtt kirabolta legalább két oligarcha – ez volt az a bizonyos moldáv bankbotrány, amelyről bármiféle túlzás nélkül kijelenthető, hogy minimum másfél évtizedet vett el az ország fejlődéséből. Három bank, a Takarékbank (Banca de Economii), az Unibank és a Társadalmi Bank (Banca Socială) egymilliárd dollár értékben adtak ki a Takarékbankot vezető moldáv-izraeli Ilan Şor, valamint a moldáv-orosz Vladimir Plahotniuc érdekeltségi körének hiteleket, melyeket azok soha nem fizettek vissza, hanem a három érintett banktól felvett újabb hitelekkel finanszíroztak – majd 2014-ben pár nap alatt az összes pénzt offshore-cégekbe talicskázták ki az országból. A moldáv államnak pedig volt szerencséje ezekért a bankokért kezességet vállalni, így a krach beütésekor a költségvetés vitte el a balhét, míg az oligarchák külföldre menekültek.

így a moldáv állam innentől kezdve anyagilag teljesen letérdelt – mindaz a pénz, amit országon belüli fejlesztésekre fordítottak volna, évek óta hiteltörlesztésekre megy, és oda is fog menni még bő egy évtizeden át. A mindenkori moldáv vezetés önálló anyagi mozgástere nulla, ebből pedig egyhamar nem lesz fejlődés.

Ezért néz most Moldova olyan kétségbeesetten a nagyhatalmak felé – s miután az Oroszországgal együtt mozgó Igor Dodon elnök szocialistái a kisinyovi repülőtér orosz koncessziójának megbolygatásával először Putyin bizalmát vesztették el, majd a korrupciónak és a lakosság anyagi kilátástalanságának köszönhetően a moldáv választókét is, Moldova meggyőző többséggel úgy döntött: a következő körben az Európai Unióhoz láncolja a jövőjét. Maia Sandu elnök mögé teljes gőzzel beállt az európai és amerikai média-establishment, kampányát az Unió egy hatszázmillió eurós fejlesztési hitelkeret ígéretével tolta meg, s vitás esetekben akár az Alkotmánybírósághoz is bementek Sandu érdekében lobbizni az uniós tisztviselők. A Harvardon végzett, moldáv-román kettős állampolgár Sandu alaposan el is verte Dodont tavaly az elnökválasztásokon, majd idén sikerült kikényszerítenie az előrehozott parlamenti választást, amit pártja szintén meggyőző többséggel nyert meg. Ez az ország a következő pár évre Maia Sandué és az Unióé – de ha nem teljesít gyorsan, megbukik,

Moldáv parlament. Érzik az Uniót

Ha az Európai Uniónak egy csöpp esze van, most minden eszközzel Moldova karja alá nyúl, és kilóra, darabra, emberfőre megveszi magának ezt a gyönyörű, szeretetreméltó kis országot. Az oroszok ugyan most kifaroltak a Kremlben kegyvesztett Dodon mögül, és a hagyományosan oroszközeli pártok ennek köszönhetően el is szenvedték a nekik dukáló elsöprő vereséget – de ez nem jelenti azt, hogy Putyin eszköztelen. A Kremlnek egy mozdulatába kerülne egy rakoncátlankodó Moldovában elzárni a gázcsapot és lekötni a villanyórát, ahogy a több százezer orosz nyugdíjat kapó moldáv idős nyakán is szorulhat a hurok, ha Putyin nem elégedett. Moldovának akkor és csak akkor lesz jó, ha Maia Sandu ésszel bánik az oroszokkal, az Unió pedig legalább annyira segít neki sikeresen kormányozni, amennyire kampányolni segített. Ha nem így lesz, az eufóriát hamarosan letargia váltja, Európa pedig lejáratja magát.

Ilyen dilemmákhoz vezet az elvtelen Nyugat-imádat: az ember kátyús, rázós utakon zötykölődik az EU-zászlós, égő csekkendzsines Priusában, és várja a csodát. Ha a csoda jön, örül, ha nem jön, majd máshonnan várja.

Örök mementó nekünk Moldova: ostoba kormányzással a legcsodálatosabb ország jövőjét is el lehet szúrni. Adja Isten, hogy a moldávok ellopott jövőjét mi adjuk vissza nekik!

Fotók: Pados Adrián