Kemény Zsigmond – „egy kiábrándult liberális”

"A leginkább komor hangvételű romantikus történelmi regényeiről elhíresült Magyargyerőmonostori báró Kemény Zsigmond, akit Takáts József Modern magyar politikai eszmetörténet című könyve a „19. század legjelentősebb magyar konzervatív politikai gondolkodójának” nevezi az egyik legrégibb erdélyi arisztokrata család egyenes ági leszármazottja volt. A fiatal Kemény a nagyenyedi kollégiumban jogi stúdiumai során ismerkedett meg a német felvilágosodás, romantika és idealizmus legfontosabb szerzőivel – gondolkodásuk alapvonásai, a történetiség filozófiai szempontú megközelítése, az emberi természet és racionalitás lehetőségeivel kapcsolatos szkepticizmusuk, állásfoglalásaik a kétely nélküli haladáshittel szemben, közreműködött Kemény világnézetének kialakulásában és megszilárdulásában. Kemény azonban sohasem volt tagja formálisan a konzervatív pártnak: kezdetben az ellenzéki sajtóban működött, a reformkor számos politikai-filozófiai irányzatához közel kerülve."

(...)

"Kemény, a „kiábrándult liberális” a Forradalom utánban elsősorban azt igyekezett bebizonyítani, hogy a tragikus következményekkel végződő politikai felfordulás nem szükségszerűség volt, hanem a természeti katasztrófákhoz hasonló véletlen balsors. Erősen filozófiai szempontból közelítette meg a forradalom jelenségét és eszmeiségét – bírálata részben saját korábbi törekvésének elvetése és újraértékelése is: nézete szerint a magyar nemzet karaktere nem hajlik a forradalmiságra, azonban „örökölt nemzeti fogyatékosságai” miatt, a szónoklatok és üres ígéretek a sorsfordító pillanatban erősebbnek bizonyultak a racionális, megfontolt politikai vélekedéseknél."

(...)

"A Még egy szó a forradalom utánban Kemény megkülönböztette a „gerjedelmek kalandorát” (Kossuth és a tőle balra állók), valamint „pedant elméletgyárnokot” (centralisták) – szerinte ezek a politikusi beállítódások azok, amelyek a nemzetet tévútra vezették. Edmund Burke hatását mutatja e művében a társadalom „mechanikus” felfogásának szembeállítása az „organikus” koncepcióval: amíg a mechanikus felfogás az absztrakt racionalitás túlműködéséből és életidegen „elméletgyártásból” fakad, addig az organikus felfogás az államot és társadalmat nem gépezetként, hanem élő, lélekkel és szellemmel, egyfajta sajátos „értelemmel” rendelkező szervezetként szemléli, amelyben a múlt a jövő és a jelen egymástól elszakíthatatlan egységben tárul fel. „Én egy nemzet szerencsétlenségének tartom intézményeiben és közéletében a históriai fonalak megszakadását” – írja Kemény.  Nem mellékesen, ebben a műben teremtette meg Kemény azt a Kossuthtal szembeállítható Széchenyi-képet, amely később hatalmas karriert futott be, később Szekfű Gyula is átvette azt a Három Nemzedékben.

Kemény szerint Széchenyi volt a liberális reformerek elsöprő többségével ellentétben az egyetlen olyan politikus, aki nem racionalista előfeltevésekből, hanem a „nemzeti geniuszból” indult ki, és figyelembe vette a magyarság „sajátságainak, erkölcseinek, szokásainak, társadalmi és állami intézményeinek, erejének és érdekeinek”, kül- és belviszonyainak összességét.”