Akik nem jutottak a Fehér Házba – az elnökválasztások legnagyobb vesztesei

Nyitóképen: Al Gore és Hillary Clinton, a Demokrata Párt 2000-ben és 2016-ban vesztes jelöltjei.

Aaron Burr (1800, Demokrata-Republikánus Párt – New York-i szenátor)

A Hamilton című 2015-ös musical legendássá vált az Egyesült Államokban, frappáns dalszövegeit történelemtanárok serege tanítja a középiskolákban. A mű zömmel két alapító atya, Alexander Hamilton volt pénzügyminiszter és Aaron Burr későbbi alelnök rivalizálásáról szól, és ehhez a párharchoz kapcsolódnak a legszellemesebb szövegek is. „Talk less / Smile more / Don’t let them know what you’re against or what you’re for” – így mesél a költő Burr-ről.

Burr, akiből elnök ugyan nem, de furmányos módon alelnök annál inkább, lett, több szempontból is legendás figura. Az ő hivatali ideje alatt (és jórészt miatta) változtatta meg az amerikai képviselőház azt a szabályt, mely szerint az elnökválasztások második helyezettjéből automatikusan alelnök lesz. A demokrata-republikánus Burr ugyanis Thomas Jeffersonnal, az USA harmadik elnökével indult szövetségben a választásokon a regnáló elnök, a föderalista John Adams ellen. Akkoriban azonban még nem lehetett külön alelnöknek indulni, így hivatalosan mindketten elnökjelöltként indultak, és az elektorokkal kellett volna előre letárgyalni, hogy Jefferson kapja a legtöbb szavazatot, Burr pedig a második legtöbbet. Ezekbe a tárgyalásokba azonban hiba csúszott, és 73-73-as döntetlennel végződött a szavazás az elektori kollégiumban. Ilyen esetekben az elnököt a Képviselőház választja ki, ahol viszont az ellenjelölt, John Adams Föderalista Pártjának volt többsége. Burr a föderalistákkal alkut kötve megpróbálta elérni, hogy a Képviselőház ne szövetségesét, hanem őt válassza elnöknek. Ez – részben Alexander Hamilton befolyásának köszönhetően – nem sikerült,

Utóbbi értelemszerűen nem bízott benne, így gyakorlatilag kihagyta a kormányzásból, a Képviselőház pedig az alkotmány tizenharmadik módosítása útján különválasztotta az elnök- és alelnökválasztást, hogy ilyen áldatlan állapot ne fordulhasson elő többé. Később Burr annak ellenére párbajra hívta ősellenségét, Hamiltont, hogy ez akkorra már törvénytelen volt – és meg is ölte. Büntetést nem kapott a gyilkosságért, de politikai karrierje véget ért.

Amikor Burr lepuffantotta Hamiltont

Henry Clay (1824, Demokrata-Republikánus Párt – a Képviselőház elnöke)

Clay emblematikus szereplője annak a kornak, amikor az Egyesült Államok is „fiatal demokrácia” volt, és leplezetlen puccskísérletek is becsúsztak a választási rendszerbe. Történt ugyanis, hogy az 1824-es választáson Andrew Jackson kapta a legtöbb szavazatot úgy a választóktól, mint az elektoroktól; John Adams volt elnök fia, John Quincy Adams lett a második, William Crawford harmadikként, Clay pedig negyedikként végzett, az elektori kollégiumban azonban senkinek nem volt többsége, így az elnökválasztás nehéz ügye ismét a Képviselőház elé került – az elé a Képviselőház elé, melyet történetesen épp az egyik elnökjelölt, Clay elnökölt. Clayre magára nem szavazhattak a képviselők, csak az Elektori Kollégium három preferáltjára, Jacksonre, Adamsre és Crawfordre. S láss csodát – Clay volt támogatói a szavazáson sorra Adamsre voksoltak, hiába képviseltek olyan államokat, melyeknek elektorai egyöntetűen Jacksonre szavaztak az elnökválasztáson, kigáncsolva így a választás győztesét.

Jackson ezt a háttérmegállapodást nevezte „korrupt alkunak” (corrupt bargain), és ez sarkallta bosszúra, melyet be is teljesített: az 1828-as választáson kisöpörte Adamst az elnöki székből.

Douglas: Lincoln ellen, reménytelenül

Stephen A. Douglas (1860, Demokrata Párt – illinoisi szenátor)

Douglasnek nem volt egyszerű dolga, ugyanis

A rabszolgatartó déli és a rabszolgaság-ellenes északi államok között kitört amerikai polgárháborút megelőző időszakban hatalmas volt a feszültség a rabszolgatartók pártja, a Demokrata Párt északi és déli része között; Douglas az északi demokraták jelöltje volt, számos déli viszont a regnáló alelnököt, John Breckinridge-et jelölte, s mindketten hivatalos demokrata jelöltként hirdették magukat. Douglas ugyan a második legtöbb szavazatot kapta, de csak egy államot vitt az Elektori Kollégiumban, Breckinridge vitte szinte az egész Delet, Lincolnból pedig úgy lett elnök, hogy Délen számos államban rajta se volt a szavazólapon. A választás után hat héttel aztán kivált az Egyesült Államokból Dél-Karolina, később további hat állam, és hamarosan kitört Észak és Dél között a polgárháború.

Horace Greeley (1872, Demokrata Párt – médiamogul)

Greeley története szomorú: az 1872-es választásokon (melyeken egyébként Victoria Woodhull személyében az amerikai történelemben először indult női elnökjelölt) hiába törte meg a győztes északi hadvezérből vált elnök, Ulysses S. Grant Republikánus Pártjának egységét, és hiába állította maga mögé a rivális párt liberális szárnyát, a választás előtti hónapban abbahagyta a kampányolást, hogy nagybeteg feleségét ápolja. Az asszony a választás előtt egy héttel hunyt el, Greeley pedig, aki így is tisztes eredménnyel, a szavazatok 44 százalékával veszített, november 29-én követte az Örökkévalóságba – még azelőtt, hogy az Elektori Kollégium leadta volna szavazatait. Az újraválasztott Grant elnök elment ellenfelének temetésére.

Samuel Tilden (1876, Demokrata Párt – New York kormányzója)

Tilden sorsa jó példa arra, mennyire nem mindegy, kik ülnek az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságában, és

Tilden a választáson 250 ezer szavazatot vert rá ellenfelére, Rutherford Hayesre, és 19 szavazattal vezetett az Elektori Kollégiumban is – de nem volt elektori többsége, és ahogy az előbbiekben láttuk, itt kezdődnek a problémák. 19 szavazatos előny mellett négy államban (melyeknek összesen 20 elektoruk volt) vitatták a végeredményt, így a két oldal megegyezett: 15 fős, hét republikánus, hét demokrata és egy független jelöltből álló bizottság dönt az elnök személyéről. A független tagot, David Davis legfelsőbb bírósági bírót azonban hirtelen behívták Illinois-i szenátornak, utódja pedig Joseph Bradley személyében egy igencsak elfogult bíró lett, aki azután is minden döntésében Hayesnek adott igazat. Az ő szavazatával Hayesből elnök lett, Tilden fújhatta választási eredményeit, az akkor még masszívan feketeellenes demokraták pedig ahelyett, hogy kiálltak volna jelöltjük mellett, lepaktáltak a republikánusokkal: engedték elnökké válni Hayest, ha az kivonja a déli államokból a fekete polgárjogi fejlődésnek fegyveres nyomatékot adó szövetségi haderőt. Ezzel a republikánusok ugyan megkapták az elnöki széket, de polgárjogi programjukat évtizedekig sikerült jegelni.

Landon: Roosevelt rajongójaként indították Roosevelt ellen a republikánusok

Alf Landon (1936, Republikánus Párt – Kansas kormányzója)

Landonnel Franklin D. Roosevelt másodszori megválasztását igyekezték megtorpedózni a republikánusok, de rossz lóra tettek, mert Landon a demokrata ellenfelének és a New Deal válságkezelő csomagnak nagy tisztelője volt. Ennek következtében

és azután is kifejezetten keveset járta az országot. Politikai üzeneteit a republikánus spin doctorok írták meg helyette, és olyannyira nem sikerült őket hitelesen előadnia, hogy tízmillió szavazattal vesztette el a választást, az Elektori Kollégiumban saját államát, Kansast sem nyerte meg, csak két kis államot, Maine-t és Vermontot vitte, így 523-8 arányban kapott ki FDR-tól. 

A győztes Truman az ellenfele győzelmét előre megíró és kinyomtató lappal

Thomas Dewey (1948, Republikánus Párt – New York kormányzója)

Dewey története reményt adhat minden olyan jelöltnek, akit a választás előtt leírnak a politológusok és megmondóemberek. Az történt ugyanis, hogy a hivatalban lévő elnököt, a második világháború végét átvészelő Harry S. Trumant senki nem szerette igazán, a republikánusok 1946-ban megkaparintották a törvényhozás mindkét házát, és két ízben is palotaforradalmat csinált a demokrata pártelit: Truman kereskedelmi minisztere, Henry Wallace ráindult volt főnökére függetlenként, és külön jelöltet indítottak a szegregációpárti déli demokraták is. Mindenki, aki csak számított, Dewey földcsuszamlásszerű győzelmét jósolta előre, Truman értéke beszakadt a politikai tőzsdén. Ezzel egyidőben nyomdászsztrájk tört ki Chicagóban, és a Chicago Daily Tribune-t pár órával a szokásos megjelenés előtt kellett kinyomtatni. A lap kiadója úgy döntött, hogy hiába nem tudja még az eredményeket, akkora Dewey előnye, hogy ki meri nyomtatni lapját a következő címlappal: „Dewey beats Truman”, Dewey megverte Trumant. Így tehát

a megválasztott elnök pedig széles vigyorral tartotta a magasba a lapot, amiben leírták – őt is, meg a hatalmas hírlapi kacsát is. (Hasonló baki csúszott be a Newsweek magazinnak a 2016-os választásokon, akik Madam President címlappal szállították ki előfizetőiknek a lapot Donald Trump győzelmének reggelén.)

Goldwater: kemény jobbos jelölt a hatvanas évek mélyén

Barry Goldwater (1964, Republikánus Párt – arizonai szenátor)

Goldwater is egy teljesen reménytelen választásból csinált politikatörténeti eseményt. 1964-ben az Egyesült Államok még nem tért magához John F. Kennedy elnök meggyilkolása után, Kennedy alelnöke, Lyndon B. Johnson pedig első pár hónapjában kitűnőre vizsgázott, a közvélemény az akkor a demokraták által képviselt polgárjogi törvények pártján állt.

Tudván, hogy a választást egyáltalán nincs esélyük megnyerni, a republikánusok között megindult a belső leszámolás: a konzervatív szárny „megpuccsolta” a párt politikáját az elmúlt évtizedekben meghatározó keleti parti elitet, és

Ikonikus mondatok kötődnek a jelölthöz, így például az, hogy „a szabadság védelmében a szélsőségesség nem gyarlóság”. Goldwater ellenezte a polgárjogi törvényeket, és – polgárháborús emlékeket előhozva – az államok jogait hangsúlyozta a szövetségi kormány hatáskörével szemben.

Mindeközben Johnson elnök tábora kampánytörténelmet írt: szerencsétlen elszólásaira hivatkozva atombombákkal dobálózó vadállatnak állította be Goldwatert, aki a kampány során olyanokat talált mondani, hogy az atomfegyver „is csak egy fegyver”, és viccelődve felvetette, hogy atomrakétát kéne irányítani a Kreml férfimosdójába. Azóta is legendás a Johnson-kampány Daisy (azaz Százszorszép)-klipként elterjedt tévéreklám, melyben a százszorszép szirmait tépdelő kislány számolását egy érces férfihang atomrakéta-fellövés előtti visszaszámlálása váltja, és bomba robban a képen, figyelmeztetve az amerikai közvéleményt, hogy legyenek kedvesek nem megszavazni az atomveszélyes őrültet. Az addigi amerikai történelem legmocskosabb demokrata kampánya sikerrel járt: Johnson majdnem 15 millió szavazatot vert rá Goldwaterre, aki összesen hat államban nyert (pátriáján, Arizonán kívül még öt, azóta is stabilan republikánus déli államban). A korábban akár a fekete szavazatok 30 százalékát is bezsebelő republikánusoktól ő idegenítette el hosszú időre az afro-amerikaiakat: mindössze 4 százalékuk szavazott rá, és azóta is ritkán tudja republikánus elnökjelölt megugrani a körükben a 10 százalékot.

George McGovern (1972, Demokrata Párt – dél-dakotai szenátor)

George McGovern a szerencsétlen körülmények áldozata lett: különben sem rózsás esélyeit teljesen lenullázta az, hogy nem nézte meg alaposan, kit is választott maga mellé alelnökjelöltnek. A posztra kiszemelt Thomas Eagletonről ugyanis a kampány során kiderült: háromszor szorult depressziója miatt kórházi kezelésre, ebből kétszer elektrosokk-terápiával kellett lábra állítani. Nem csoda, hogy Richard Nixon kiütéses győzelmet aratott McGovern felett:

és majdnem 18 millió szavazattal kapott ki.

Dukakis kínos tankos videója, amire ráolvasták fegyverkezés-ellenes ténykedését

Michael Dukakis (1988, Demokrata Párt – Massachussetts kormányzója)

Dukakis jelölése finoman szólva sem volt összhangban a korszellemmel: bár már igencsak gyengült a Szovjetunió, azért a hidegháború még tartott, Dukakis pedig gyakorlatilag az összes amerikai nemzetvédelmi fejlesztést ellenezte. Ellenfele, a Budapesten frissen szobrot kapott George H. W. Bush („öreg Bush”) ezt természetesen fel is használta ellene, és gyenge emberként állította be, aki alkalmatlan az elnöki hivatallal együtt járó katonai főparancsnoki szerepre. Ez nagyon bántotta Dukakis büszkeségét, ezért meghozta legújabb kori amerikai politika legrosszabb kampánydöntését: védősapkát húzott, és egy reklámklip erejéig beült egy M1 Abrams tankba, azzal száguldozott jobbra-balra, és néha mosolygott, integetett. A nem kifejezetten katonai érdeklődésű

Bush pedig a saját reklámjaihoz is felhasználta azt. Azóta minden politikus az eszébe véste, hogy elnök sapkát nem húz, különben „Dukakis a tankban” kínossági fokú pillanatokkal jutalmazza majd a média. Barack Obama egyszer úgy utasított vissza egy felpróbálásra kínált tengerészgyalogos-sisakot, hogy „nem raksz a fejedre dolgokat, ha elnök vagy. Ez politikai egyszeregy.” 

Al Gore: Clintonék árnyékában maradt

Al Gore (2000, Demokrata Párt – Bill Clinton alelnöke)

A demokraták rendszeresen kárhoztatják az elektori rendszert, mert az elmúlt évtizedekben többször is jártak úgy, hogy jelöltjük kapta a legtöbb szavazatot, de az elektorok többségét a republikánus jelölt nyerte el. És bár – Hillary Clintont is ideértve – számos demokrata jelöltnek jót tett volna, ha a rendszer szidása helyett foglalkozik egy kicsit a belvárosokon kívül élő amerikaiak igényeivel is,

Történt ugyanis, hogy Bill Clinton volt alelnöke 2000-ben csekély előnnyel, nagyjából félmillió szavazattal megverte George W. Busht, az Elektori Kollégiumban pedig egyetlenegy szavazattal kapott ki. De a baj csőstül jött: kiderült, hogy Bush annyira szűken (537 szavazattal, 9 ezred százalékkal – 0,009%) nyerte meg a választást Floridában, hogy az állam törvényei újraszámlálást írtak elő. Ezt az újraszámlálást aztán jó ideig jogi csatározások kísérték, míg végül a Legfelsőbb Bíróság vetett véget neki – természetesen egyfős többséggel, 5-4 arányban parancsolva megálljt a floridai számlálóbiztosoknak. Florida 25 elektora maradt tehát Bushnál, ő pedig minden idők legszorosabb versenyében elfoglalhatta az Ovális Irodát.  

Hillary Clinton (2016, Demokrata Párt – korábbi külügyminiszter)

Hillary történetét mindenki ismeri. Erről ennyit, zárásként.