Vízhiány és migráció: ökológiai civilizációra van szükség

Abdesszamad Belhadzs és Speidl Bianka (Migrációkutató Intézet) írása

A 2019-ben Budapesten megrendezett nemzetközi vízügyi konferencia egyik szekciója a „Vízhiány és tömeges migráció: megelőzhető-e a katasztrófa” címet kapta, amelynek megfogalmazása azt sejteti, hogy a vízhiány önmagában is elégséges oka a tömeges migrációnak.

A vízstresszel foglalkozó cikksorozatunk ezt a leegyszerűsítő szemléletet veszi górcső alá. Írásunkban Afganisztán példáján keresztüln egy olyan megközelítést ajánlunk, amely rávilágít a természeti katasztrófákat az emberi mobilitással összekötő összetett kapcsolatrendszerre, amelyben sokkal inkább számos tényező együtthatásáról, mintsem szükségszerű ok-okozati összefüggésről van szó.  

*

Az afgánok

vezető helyüket csak a szíriai válság csúcspontján veszítették el, ám napjainkban is az elsők között vannak az EU-ban beadott menedékkérelmek tekintetében. A nemzetközi migráció azonban rendszerint a második lépés, a sikertelen belső migráció következménye. A fegyveres konfliktusok mellett a belső migráció elsődleges okai között találjuk az aszályt és az árvizeket. A kedvezőtlen időjárási viszonyok és természeti katasztrófák miatt 2019 végén Afganisztánban mintegy 1,2 millió ember élt belső migránsként. 

A Globális Éghajlati Kockázati Mutató (Global Climate Risk Index) 2016-os jelentésében Afganisztánt a szélsőséges időjárás – különösen heves esőzések, áradások és földcsuszamlások – által leginkább sújtott országok közé sorolta. 2019-es értékelésük szerint Afganisztán a 26. helyen áll a legkiszolgáltatottabb országok rangsorában. A negyven éve tartó fegyveres konfliktusok során elpusztult a kis vízi infrastruktúra, az erdőket kiirtották, a hóolvadás miatt az elmúlt években 25 százalékkal nőtt az áradás veszélye. A régióban

A 2020. évi Világ Éghajlati- és Biztonsági Jelentés (World Climate and Security Report) értékelése szerint Afganisztán esetében különösen súlyos kockázati tényezők összhatásáról van szó. Az árvizek, aszályok, lavinák és földcsuszamlások rendszeressé válása mellett a lakosság 80 százaléka az esőzésből származó vízzel öntözött mezőgazdaságból és legeltető állattenyésztésből él. A világ természeti erőforrásainak alakulását elemző World Resources Institute 2040-re vonatkozó előrejelzésében a 33 legvízhiányosabb ország közé sorolja Afganisztánt. A pesszimista jóslatot megalapozza, hogy az országból hiányzik a megfelelő városi alapkörnyezet, mint például a csatorna hálózatok, a szakszerű hulladéklerakók és a vízgazdálkodási infrastruktúra.

A vízszennyezettség szintje folyamatosan emelkedik. Annak ellenére, hogy 1983 és 2013 között 40 ezer víztározót építettek, a városlakóknak csupán 28, vidékieknek pedig 20 százaléka jut tiszta vízhez. Más adatok szerint a lakosságnak csupán 32 százaléka fér hozzá elfogadható higiénés ellátáshoz, Kabul vízkészletének pedig mintegy 59 százaléka szennyezett. A főváros vízelosztó rendszere a lakosság kevesebb mint 20 százalékának biztosítja a vizet. Mivel a talajvíz nagy része nem ivóvíz, a kabuli lakosok engedély nélküli kutakat ásnak, vagy drága palackozott vizet vásárolnak.

Lukas és Ruettiger 2016-ban végzett kutatása előrevetíti, hogy a hőmérséklet emelkedése, a megnövekedett párolgás, a rendszertelen esőzések, valamint a gyenge infrastruktúra és vízgazdálkodási hibák következtében az egy főre jutó víz mennyisége 2040-re a jelenlegi felére csökken. Jóllehet a csapadékmennyiség 250-800 mm között változik évente – az aktuális időjárási körülményektől függően –, az igazi kihívást a csatornarendszer hiánya, a rossz vízminőség és a talajvíz túlzott kimerítése miatt a rendelkezésre álló vízmennyiség elérése jelenti.

Az afganisztáni Energia- és Vízügyi Minisztérium adatai szerint az ország felszíni vizeinek hozama az elmúlt években 62 százalékkal csökkent. Az északkeleti régiók egyes területein a vízfolyam sóbányákon halad melynek következtében nagy mennyiségű só oldódik fel benne és a így mezőgazdaság számára használhatatlanná válik. A minisztérium beszámolója szerint a talajvíz Kabulban 2019-ben aggasztó mértékben, mintegy 20 méterrel esett vissza. Amennyiben a jelenlegi tendenciák folytatódnak

Kabul látképe (forrás Wikipedia)

Afganisztán vízbiztonságában a geopolitika is döntő szerepet játszik. Míg becslések szerint a rendelkezésre álló vízkészlet az országban eléri a 70 milliárd köbmétert évente, ennek 80 százaléka Iránba, Pakisztánba és Közép-Ázsia más országaiba áramlik. Egy 2016-ban végzett kutatás rámutat a természeti erőforrások feletti ellenőrzés szerepére az afganisztáni konfliktusokban. Nyilvánvaló az is, hogy a tálibok aláássák a kormány erőfeszítéseit a víz és a termőföld infrastruktúrájának kiépítésére és a gátak építésére, ám a Pakisztánnal és Iránnal fennálló kapcsolatok ennél is meghatározóbbak Afganisztán vízhiányának állandósításában.

Pakisztán nem hajlandó a Kabul folyó áramlásának és vízhozamának szabályozásához sem pénzügyi sem pedig intézményi szempontból hozzájárulni, miközben a folyó Pakisztán vízellátásában is fontos szerepet játszik. A másik szomszédos ország, Irán hevesen ellenzi az afganisztáni gátépítési projekteket. Teherán 2017 elején elutasította a Szalma Gát építését, amelyet elektromos áram és öntözés biztosítására terveztek az afganisztáni Herat régióban. A 290 millió dolláros fejlesztés részben indiai finanszírozással valósult volna meg. Irán szintén ellenzi a Kamal Khan Gát építését Nimroz tartományban, amely 175 ezer hektár földterületen járult volna hozzá a mezőgazdaság fejlesztéséhez, ellensúlyozva és kiszorítva a régióban általánossá vált kábítószer-csempészetet, mint fő bevételi forrást. Teherán szerint ezek a gátak veszélyeztethetik Irán biztonságát.

Az afgán kormány eközben azzal vádolja az iráni vezetést, hogy haminc gátat épített az Afganisztánba áramló folyókon, amelyek visszafogják az országba áramló víz mennyiségét és ezzel kimerítik a vízkészletet a nyugati Farah, Nimroz és Herat tartományokban. Az afganisztáni vidéki közösségek számára a kis gátak létfontosságúak az áramtermeléshez, az öntözéséhez és ivóvíz biztosításához.

Az éghajlatváltozás és a vízhiány miatt kialakult regionális konfliktusok további destabilizációhoz vezethetnek Közép- és Dél-Ázsiában.

*

A kritikus vízbiztonság és a migráció közötti kapcsolat a régió többi országához hasonlóan Afganisztán esetében is összetett.

és ez óriási kihívást jelent a munkaerőpiac számára. Az afgán migránsok elsődleges célországa Irán, ahol két és félmillió afgán bevándorló él. Irán vízellátása alig jobb, mint Afganisztáné, bár a vízgazdálkodás hatékonyabb, több a munkalehetőség és az általános biztonsági helyzet kedvezőbb. A vízhiány mint a mobilitás egyik mozgatórugója a szolgáltatások és a foglalkoztatás hiányával együtt fejti ki negatív hatását. Az érintett lakosság vidékről Kabulba és más nagyobb városokba költözik, ám hamarosan ráébred, hogy a szegények, a belső migránsok számára a szolgáltatások a centrumokban sem érhetőek el. Ez pedig más gazdasági és biztonsági okok mellett arra ösztönözheti az embereket, hogy elhagyják az országot.

Jelenleg mintegy ötmillió afgán él külföldön, elsősorban Iránban és Pakisztánban. Európa is egyre inkább az afgán bevándorlás célterületévé válik, becslések szerint egymillió afgán állampolgár érkezett az Unióba a közelmúltban. Hivatalosan 2015-ben és 2016-ban 600 ezer afgán kért menedékjogot az Európai Unióban, 2017-ben és 2018-ban pedig évente valamivel több mint 40 ezer kérelmet nyújtottak be.

A közel-keleti vízbiztonságról írott tanulmányok hangsúlyozzák a vízterhelés és a belső migráció közötti okozati kapcsolatot. A vízbiztonság hiánya tehát destabilizáló tényezőnek tekinthető abban az értelemben, hogy egyéb gazdasági és politikai tényezők mellett csapást mér a mezőgazdaságra, amely a legtöbb közel-keleti társadalom vidéki lakosságának legfontosabb gazdasági tevékenysége.

Afganisztánban 2010-ben a lakosság körülbelül 23 százaléka élt városokban, míg 2050-re ez az arány várhatóan 43 százalékra nő. A külső és belső nyomással és biztonsági kihívásokkal küzdő kormányzat azonban megfelelő stratégia és források hiányában nem tud szolgáltatásokat biztosítani és munkahelyeket kínálni a vízhiánnyal összefüggő problémák miatt elvándorolt belső migránsoknak a városokban sem, s így a vízhiány a nemzetközi migráció közvetett ösztönzőjévé válik.

Az afgán lakosság több mint háromnegyedének 1979 és 2009 között legalább egyszer el kellett hagynia otthonát. A tartós lakhely elhagyásra kényszerültek 32 százaléka éveken át belső migránsként élt, 31 százalékuk hagyta el az országot, 13 százalékuk pedig kitelepítettként és kivándorlóként is élt. A belső megoldási stratégiák fontosságát jól érzékelteti, hogy az 1970-es években a közép-afganisztáni Ghor térségét három évig tartó aszály sújtotta. A megfelelő kormányzati intézkedések miatt azonban az érintett térség lakossága nem kényszerült lakóhelyének elhagyására és képes volt kilábalni a válságból. Azonban a negyvenéves háborús konfliktus eredményeként a válsághelyzeteben alig van példa hatékony kormányzati beavatkozásra. Nemzetközi Migrációs Szervezet (IOM) szerint 2012 óta az afgánok harmada kényszerült lakhelye elhagyására, a legutóbbi 2018-as rendkívüli aszály 13 és félmillió afgánt éríntett súlyosan.  

A népmozgások jövőbeni trendjeit nehéz megjósolni ám az tény, hogy a nemzetközi migrációt megelőzi a belső migráció.

s csak kis változtatásokra elegendő forrásokkal rendelkezik. A megélhetési forrásaik elapadása miatt ez emberek először a városok felé indulnak, amelyek lakossága évek alatt többszörösére duzzad. Az érkezők tömegei kimerítik – az egyébként sem szilárd – infrastruktúrát, az erőforrásokat és a szolgáltatásokat. A nyomornegyedek világa a szélsőségeket és a káoszt táplálja. Itt alakulnak ki azok kapcsolatok, amelyek más lehetőségek híján a távoli országokban való boldogulás ábrándját ültetik el a fiatalok fejében. A „többlépcsős” migráció következő fázisa a határok átlépése, amelyre csak akkor kerül sor, amikor a városi boldogulás reménye már szertefoszlott. 

Sivatag Afganisztánban

Afganisztán és a vele szomszédos államok konfliktusai jól érzékeltetik, hogy

A terrorista csoportok mellett számos állam, mint Etiópia, Törökország és Irán is úgy alakítja vízügyi stratégiáját, hogy geopolitikai érdekeik érvényesítése érdekében nyomást gyakoroljon szomszédaira, Egyiptomra, Szíriára, Irakra és Afganisztánra. Az iraki kormányzat szerint Irán Kis Záb folyó feletti fennhatóságát arra használja, hogy több tízezer irakit vágjon el a természetes vízforrástól s ezzel nyomást gyakoroljon az iraki kormányzatra. Irak Törökországot is vádolja azzal, hogy az Eufráteszből a két ország által megkötött egyezményben megállapított vízmennyiségnek csak a felét engedi át, hogy ezzel az iraki kormányzatot a PPK tevékenységének visszafogására „ösztönözze”. Egy másik, immár történelmi példa a víz eszközként való felhasználására a közel-keleti konfliktusokban, hogy az első öböl háborúban Irak megrongálta Kuvait sókivonó infrastruktúráját, hogy meggyengítse az országot.

A szakirodalom a vízstresszt a politikai instabilitással, konfliktusokkal és éhínséggel társítja, amelyek mind a konfliktusok, mind a belső migráció kockázati tényezői. Sophie de Bruin és munkatársai a vízhiányt alárendelt tényezőnek tekintik más, meghatározó tényezők együttesében, mint például a népsűrűség, a demográfiai összetétel, a kormányzati struktúra, a szegénységből és egyenlőtlenségből származó társadalmi feszültség, az etnikai töredezettség, az országon belüli vagy a szomszédos államokban zajló konfliktusok. Egy másik kutatócsoport Cramer és munkatársai azzal érvelnek, hogy az éghajlattal – víz, ökoszisztémák – és a nem közvetlenül az éghajlattal összefüggő kényszerítő tényezők – élelmiszerellátás, egészségügyi szolgáltatások és biztonsági helyzet – tömeges migrációt indíthatnak el a biztonságosabb területek felé. 

Mindezek figyelembevételével pontosabbnak tűnik az összekapcsolódó kockázatok rendszerszerű vizsgálata, rávilágítva arra, hogy valamely kockázati tényező megléte más tényezők együtthatása nélkül önmagában még nem elégséges oka a nemzetközi migrációnak. Ezek az egymással összekapcsolódó kockázatok nem feltétlenül hatnak egy irányba, tehát nem determinálják a végkifejletet.

és az ennek érdekében tett erőfeszítésekre. Ez lehet technológiai jellegű mint például a sókivonás Egyiptomban egy 50 milliárd dolláros nemzeti vízügyi stratégia részeként, vagy a korai jelzőrendszerek kifejlesztése és gátak építése Afganisztánban. A peremvidékeken kutakat ástak és vízrendszereket létesítettek. Van példa a regionális együttműködésre is, mint például Jordánia és Irak esetében, jóllehet részleges sikerrel. A szárazság által leginkább sújtott lakosság a Közel-Keleten és Észak-Afrikában továbbra is a belső migrációt választja a helyi megoldások reményében, de ennek legerősebb akadályát gyakran leginkább a geopolitikai nyomásgyakorlás képezi.

Az eredmények azt sugallják, hogy az új, „ökológiai civilizáción” alapuló fejlesztési modellben a helyi termékek, a környezet, a kultúra és az emberi erőforrások megőrzésére és a tömeges migráció megakadályozására kell törekedni. Ezen megközelítés egyik támpillére az „ösztönzés” modellje, amelyet a 2019-es közgazdasági Nobel-díj kitüntetettjei – Michael Kremer, Abhijit V. Banerjee és Esther Duflo – dolgoztak ki. E szerint a legfontosabb kihívás a fejlődő országok adottságaihoz szabott „ösztönzések” stratégiájának megtervezése.

A módszert az otthoni ivóvíz klórozásának gyakorlata jól érzékelteti. A klórozás elsajátításában kihívás, hogy ne felejtsük el megtenni, beszerezzük fertőtlenítőt, és megfelelő mennyiségben adagoljuk. Hogyan ösztönözzük az embereket ennek elvégzésére ott, ahol vezetékes víz nem áll rendelkezésre? – tették fel a kérdést a díjazottak. Michael Kremer és munkatársai „ingyenes” klóradagolót helyeztek el falusi kutak mellett, amely egyetlen gombnyomással megfelelő mennyiségű klórt pumpál a vízbe. Ez amellett, hogy leegyszerűsíti a fertőtlenítést és ezzel számos betegség kialakulását megakadályozza, egyúttal szokássá is teszi a cselekvést, amelyet – a pozitív hatásai miatt – akkor is megtesznek, amikor a klórt maguknak kell beszerezniük. Az emberek tehát azt kapják, amire szükségük van, szokásszerűvé teszik az ezekkel kapcsolatos tevékenységeket, majd

A tömeges migráció megelőzése jórészt a kedvezőtlen változásokra adott helyi válaszoktól függ. A nemzetközi migrációt a gazdaságilag motivált emberi mobilitás okozza, míg az ökológiai katasztrófák, például a vízhiány közvetett okok lehetnek.

Ezért az átfogó és fenntartható megoldásoknak figyelembe kell vennie az okok sokszínűségét és a tényezők összetettségét, nem pedig egy olyan leegyszerűsítő politikai ökológiát kell támogatnia, amely a tömeges migrációt csupán a környezetrombolás járulékos veszteségének tartja. Az új, komplex megközelítést alkalmazó politikai ökológiának össze kell hangolnia az emberi tényezőt és a környezeti adottságokat a helyben fejlesztés érdekében. Ez a szemlélet nem a külső adományokra és fejlesztésekre alapoz, hanem a helyi erőforrásokra.

Az igazi kihívás azonban az, hogy az afrikai és a közel-keleti országok hajlandók-e elkötelezni magukat egy új ökológiai civilizáció mellett vagy sem. Az európai segítség egy ideig még fontos maradhat az emberi és természeti erőforrások erőterének kialakításában és újjáépítésében, ám végső soron az érintett országoknak teljes felelősséget kell vállalniuk saját jövőjükért, a külső ösztönzést fel kell váltania belső motivációnak.

Nyitókép: afgán táj