Milyen lenne Biden Amerikája?

Greczula Levente László és Leimeiszter Barnabás írása a Mandiner hetilapban.

Egy évvel ezelőtt, 2019. szeptember 12-én Joe Biden hivatalos Twitter-oldalán megjelent egy új kampányvideó. Ekkor még egyáltalán nem volt biztos, hogy a Demokrata Párt majd Barack Obama egykori helyettesével szeretne egyciklusos elnököt csinálni Donald Trumpból. A videó tulajdonképpen arról szól, hogy Biden egykori főnökét dicséri egy kampányrendezvényen, a klip végén bevillanó szöveg szerint pedig kész megvédeni és bővíteni az Obama-korszak sikereit. Mindezt évekkel azután, hogy az Egyesült Államok történetének első színes bőrű elnöke végleg elköszönt a Fehér Háztól – Joe Bidennel együtt.

Barack Obama neve természetesen még mindig nagyon jól cseng az amerikai baloldalon, amelyet négy éve tart permanens sokkban Donald Trump elnöksége. Kézenfekvő, hogy Joe Biden kampánya keresi a folytonosságot a negyvennegyedik elnök nyolc évével. Annál is inkább, mert Bidennek érdemei vannak abban, hogy Obama két ciklusát sokan a sikerültebb elnökségek közé sorolják. Biden nem Obama: nem showman, viszont rendkívül jól kiismeri magát a törvényhozás útvesztőiben és az establishmentben, ami hatalmas segítséget jelentett a nagypolitikában jóval tapasztalatlanabb főnökének.

Obamacare újramelegítve

Biden csapata tehát jó érzékkel bevallottan az Obama-korszak eredményeire épít, ami az elnökjelölt egészségpolitikájában is látványosan testet ölt. A demokraták a mai napig nagyon büszkék a Barack Obama elnöksége alatt elindított egészségbiztosítási reformra, amelyet aztán a Trump-adminisztráció természetesen minden létező eszközzel igyekezett ellehetetleníteni. A reform egyik alapját a 2010-ben elfogadott Affordable Care Act, ismertebb nevén Obamacare adja. Hatalomra kerülése esetén Biden folytatná az egészségügyi rendszer átalakítását, és még olcsóbbá tenné az ellátást. „Az Egyesült Államokban alapvető változás figyelhető meg a társadalom egészségbiztosításhoz való viszonyában” – magyarázza Ugrósdy Márton, a Külügyi és Külgazdasági Intézet igazgatója. Mint mondja, a tengerentúlon eldugultak a társadalmi mobilitás csatornái, a fiatalok körében általános a kilátástalanság – az egyetemi végzettséggel ma csak a nyomasztó diákhitel jár okvetlenül együtt, a jól fizető munkahely nem, így sok fiatal számára szimpatikus az állami ellátás gondolata.

Az Obama-vonallal mutat kontinuitást – egyebek mellett – Biden fegyverpolitikája is. Tény, hogy az Egyesült Államokban évente elképesztően sok halálesetért felelnek a nem megfelelő kezekbe került lőfegyverek, a demokrata jelölt pedig egyértelműen a fegyvervásárlás korlátozásának híve. Barack Obama elnöksége alatt általános gyakorlattá vált, hogy bizonyos fegyvertípusok eladását olyan szigorú feltételekhez kötötték, hogy jóformán hozzáférhetetlenné váltak a széles tömegek számára, ez pedig Bidennek is járható út lehet – mutat rá Ugrósdy Márton. Nem szabad elfelejteni: amellett, hogy érzelmileg erősen túlfűtött téma, a fegyvertartás kérdése közjogi szempontból is különösen nehéz ügy. A vonatkozó jogszabályok szigorítása gyakorlatilag lehetetlen vállalkozás, amíg a második alkotmánykiegészítés érvényben van – az pedig szinte elképzelhetetlen, hogy ezt bármikor eltávolítanák az alkotmányból, így Bidennek megválasztása esetén nagyon szűk mozgástere lesz ebben az ügyben.

Hiányzó ötletek?

A fegyvertartás kérdése az Egyesült Államok nagyvárosainak utcáit hónapok óta uraló erőszakhullám szempontjából sem közömbös, ráadásul ez olyan probléma, amelynek a megoldásához nem használhatók az Obama-korszakban többé-kevésbé bevált gyakorlatok, mindenképpen újat kell mutatni. A George Floyd-tüntetéseket kezdetben a rendőri erőszak miatti düh fűtötte, de hamar felszínre kerültek a rasszok közötti feszültségek és az úgynevezett rendszerszintű rasszizmus okozta problémák. Közismert, hogy Joe Biden nem különösebben toleráns a bűnözőkkel szemben, és érdekes adalék, hogy a kilencvenes években éppen az ő nevéhez fűződött annak a büntetőjogi törvénynek a megalkotása, amely a jogszabály kritikusai szerint szigorúságával a kisebbségekhez tartozó, leginkább persze fekete bűnelkövetők tömeges bebörtönzéséhez vezetett. A börtönbüntetések ráadásul gyakran nagyon hosszúk és szigorúk voltak. Idén Biden jó néhány kellemetlen kérdést kapott a jogszabállyal kapcsolatban, ám az szerinte – szövetségi törvény lévén – nem nagyon befolyásolta a tényleges börtönbüntetések számát, hiszen többségüket az államok egyedi törvényei mentén szabják ki.

Ami a rasszok közötti feszültségeket illeti, a Demokrata Párt jelöltje leginkább a pénzosztásban látja a megoldást. Joe Biden minden korábbinál több hátrányos helyzetű fekete fiatalt juttatna minőségi oktatáshoz, és javítana a feketék gazdasági mobilitásán – például úgy, hogy technikai segítséget biztosítana az általuk működtetett vállalkozásoknak. Ugrósdy Márton úgy látja: a leszakadó amerikai rétegek, így a fekete lakosság jelentős részének problémái jóval összetettebbek a pénzhiánynál. A szakértő szerint ezek a csoportok sokkal inkább szenvednek a gazdasági szerkezetváltás és a gyakran hiányos közszolgáltatások következményeitől, a rasszok közötti feszültségeket pedig a gyakorlatban nem lehet csak azzal megoldani, hogy több pénzt adnak a feketéknek. A koronavírus okozta gazdasági válság következtében ráadásul nem is biztos, hogy jut majd elég forrás erre – mutat rá Ugrósdy.

Biden belpolitikai agendája tehát kissé labilissá válik, ha olyan kérdések merülnek fel, amelyekre adott esetben Barack Obama elnöksége alatt sem sikerült hatékony megoldást találni. Amivel Obamát nyolc éven keresztül kiválóan tudta támogatni Biden, azt a saját programja kialakításakor is igyekszik minél inkább latba vetni: azt az évtizedes rutint, amellyel bizonyos tekintetben eddig is kiemelkedett a demokrata jelöltek mezőnyéből. Rendkívüli helyzetekben – például Ruth Bader Ginsburg legfelső bírósági tag közelmúltbeli halálát követően – viszont remegni látszik Joe Biden keze, ami nem feltétlenül a siker biztosítéka, ha az ember az Egyesült Államok elnöke szeretne lenni.

Röviden megjegyzem

Mi lesz a legfelső bíróság sorsa?
Szeptember végén valósággal sokkolta az amerikai baloldalt Ruth Bader Ginsburg halála. Donald Trump feltöltheti a liberális bíró legfelső bírósági helyét, ami ellen egy emberként tiltakozik az egész Demokrata Párt. Néhány képviselő bejelentette: benyújtanak egy törvényjavaslatot, amely időben korlátozná a legfelső bíróság tagjainak – jelenleg élethosszig szóló – kinevezését, mások a testület felduzzasztásával fenyegetőztek. Joe Biden viszont nagyon visszafogott volt az ügyben. 
A demokraták elnökjelöltje eddig nem tette egyértelművé, hogy ő kiket dele­gálna adott esetben a testületbe, mint ahogy azt sem, hogy mit gondol párttársai létszámbővítési ötleteiről – az egykori alelnök vagy nagyon óvatos, vagy nagyon bizonytalan. Az utóbbi egy fokkal valószínűbbnek tűnik.

Külügyi regresszió

A demokrata jelölt azt ígéri, elnökként visszatér a Trump előtti idők „normális” külpolitikájához. Egyik kampányszövegében az olvasható, hogy az Egyesült Államok következő vezetőjének helyre kell állítania az ország szövetségeseivel való kapcsolatokat, és határozott fellépést kell mutatnia a globális színtér „banditáival” szemben. Amerika így jelentheti be újra az igényét „a világ erkölcsi és gazdasági vezetőjének pozíciójára”. Az erkölcsi vezetésre való hivatkozás tanúsítja: a Demokrata Párt elitje nem jutott el odáig, hogy leszámoljon a Trump előtti, csődöt csődre halmozó külpolitika dogmáival (szemben a republikánusokkal, akik a trumpista fordulat hatása alatt kénytelenek voltak átértelmezni ezt-azt). Már csak azért sem, mert az elmúlt négy évben az elnök és Moszkva összejátszásáról szóló összeesküvés-elmélet, az oroszellenes hisztéria tartotta fogva őket.

Michael Tracey baloldali újságíró arra mutat rá, hogy míg a demokraták a faji kérdésekben néhány év alatt korábban elképzelhetetlenül „progresszív” álláspontokig jutottak, külpolitikai gondolkodásuk visszafejlődött, a múlt évtized szólamait elevenítik fel. „Még ha talán néhány fokkal kevésbé szégyentelenül héjalelkű is, mint Hillary Clinton, Biden változatlanul szorosan kötődik a liberális intervencionista külpolitikai konszenzushoz” – írja. És valóban, a Pentagon lapjának adott interjújában Biden arról beszélt: nem tudja megígérni, hogy elnöksége alatt az összes amerikai katonát hazahozzák a Közel-Keletről (a „végtelen háborúkat” ostorozó Trump kormányzata mostanság felgyorsítani látszik a folyamatot, Mike Pompeo külügyminiszter lehetségesnek tartja az egész afganisztáni haderő kivonását tavaszig). Azt is kifejtette, hogy nem tervezi a Trump alatt jócskán megnövelt védelmi büdzsé csökkentését, ugyanis fel kell lépni a Kína és Oroszország jelentette fenyegetéssel szemben.

Hogy milyen lényeges pontokban különbözne Biden külpolitikája Trumpétól? Az Egyesült Államok ismét a „liberális nemzetközi rend” hangos védelmezője lenne. A demokrata jelölt úgy véli, Pekinggel és Moszkvával szemben Washington a partnereire támaszkodva tud hatékonyan fellépni – így hát újra előtérbe helyezné a multilaterális döntéshozási folyamatokat, erősítené országa pozícióját a szövetségi rendszerekben, így a NATO-ban is, és valószínűleg visszavonná Trumpnak a németországi csapatkivonásról szóló döntését. Amerika visszatérne a párizsi klímaegyezményhez és az Egészségügyi Világszervezethez. A Közel-Keleten minden bizonnyal elmozdulna a szaúdi–izraeli tengely feltétlen támogatásától – noha érdemes aláhúzni: Biden jobb viszonyt ápol Benjamin Netanjahuval, mint Barack Obama, s Izraelt illetően jóval támogatóbb, mint a woke baloldal –, és valamilyen formában újjáélesztené az atomalkut Iránnal.

Az észak-koreai vezetővel viszont nem ülne le tárgyalni előzetes feltételek nélkül, mint Trump tette. A The Wall Street Journal újságírója, Walter Russell Mead a Biden külügyi tanácsadójával, Antony Blinkennel folytatott beszélgetésére alapozva emeli ki, hogy az elnökjelölt általában optimista külpolitikai víziójában egy nagy kivétel van, mégpedig Oroszország, Vlagyimir Putyinnal ugyanis nem törekedne valamiféle nagy újrakezdésre. „A demokraták nem voltak ilyen keményvonalasak Oroszország ügyében a Kennedy-­adminisztráció óta” – állítja Mead. Végül, de nem utolsósorban: a liberális értékek, az emberi jogok képviselete iránti újbóli elkötelezettség hatással lehetne a liberális fősodor által sokat kritizált Magyarország nemzetközi pozíciójára is.

A „normális” külpolitika vége?

Ben Rhodes, Barack Obama tanácsadója masszának nevezte az amerikai külpolitikát irányító kétpárti establishmentet, amely az amerikai biztonsági rendszer gyengülésétől való megrögzött félelmében az USA mind határozottabb szerepvállalását szorgalmazza külföldön. A masszában a mindenkori kormányzati tisztségviselők mellett professzorokat, befolyásos agytrösztök szakértőit, prominens sajtótermékek újságíróit találjuk, akiknek hathatós szerepük van a közvélemény alakításában.

A Trump iránti szimpátiával nem vádolható, balos Jacobin magazin kifejti: az ingatlanmágnás győzelme kulcsposztoktól fosztotta meg a masszát, s az elnök több esetben – mint például amikor hirtelen engedékenységet mutatott Phenjannal szemben, illetve a csapatkivonások kérdésében – szembement a massza ideológiájával. Ezek után nem csoda, hogy az establishment Biden győzelméért szorít, s külügyi tanácsadói is mind ebből a körből kerülnek ki, mint a már említett Blinken – aki nemrégiben amiatt sajnálkozott, hogy Obama nem lépett fel keményebben a szír rezsimmel szemben –, illetve az alelnökjelölti kasztingon is szóba jövő Susan Rice és Samantha Powers. A Biden-elnökséget előkészítő csapat külügyi-nemzetbiztonsági főnöke pedig a volt CIA-igazgatóhelyettes Avril Haines. A minap egyébként ötszáz volt katonai vezető és nemzetbiztonsági tanácsadó állt ki nyílt levélben Biden mellett, mondván: Trump nem képes megbirkózni a hivatalából fakadó felelősségekkel. Az is sokatmondó tény, hogy George W. Bush külügyminisztere, Colin Powell is a Bidenre voksolásra buzdít.

Joe Biden politikai pályája során mindig is nagy figyelmet szentelt a külügyeknek, három évtizeden át a szenátus külügyi bizottságának tagja volt. A tapasztalatot nem lehet eltagadni tőle, viszont azt sem, hogy a legtöbb esetben az amerikai politikában akkoriban többé-kevésbé konszenzusos, ám számos tragikus tévedést eredményező intervencionizmus hívének mutatkozott – erre utal Trump, amikor az amerikai fiatalokat értelmetlen, „végtelen háborúkba” küldő Bident ostorozza. A demokrata politikus 1999-ben támogatta Szerbia bombázását, 2003-ban az iraki inváziót, később pedig a szíriai beavatkozás pártján volt. Igaz, az is többször megesett, hogy a massza szempontjaival ellentétesen foglalt állást: ellenezte a 2009-es afganisztáni csapatbővítést és a líbiai intervenciót is. Igazság szerint azonban felesleges valamilyen jól körülírható, konzekvens szemléletet keresnünk Joe Biden múltbéli állásfoglalásai mögött: mindig a Demokrata Pártban éppen uralkodó hangulathoz próbált igazodni, felemelkedésének kulcsa az ideológiai rugalmasság volt.

Ígérete dacára épp ezért valószínűtlen, hogy elnöksége idején teljes mértékben visszatérne a Trumpot megelőző „normális” külpolitikához. 2020-ban a lakosság túlnyomó többsége az időtlen idők óta vívott háborúk befejezését kívánja. Immár egyértelmű, milyen súlyos problémákat generált a Bush-féle agresszív világcsendőrködés, de a „liberális nemzetközi rendszer” fölött való visszafogottabb, ámde nem kevésbé ideologikus atyáskodás is Obama alatt. A korszellem a külpolitikai realizmusnak kedvez, erről pedig a demokrata jelölt is kétségkívül tudomást vesz. Arról nem is beszélve, amit Szalai Máté, a Külügyi és Külgazdasági Intézet kutatója fogalmazott meg legutóbbi lapszámunkban (A Trump-hatás): hiába bírálja Biden Trumpot, azért kihasználná az excentrikus elnök által kitágított mozgásteret. Például érvényben hagyhatna egyes Trump által kivetett szankciókat és büntetővámokat, és a kereskedelmi egyezmények esetében is építhetne az elődje által kiharcolt pozíciókra.

Címlapképen: Biden anyaállamában, Delaware-ben kampányol. Fotó: REUTERS / Kevin Lamarque