„Belefáradtunk abba, hogy nem akarják meghallani a hangunkat” – belarusz emberek a Mandinernek

Ismeretségeken keresztül a Mandiner a választásokon részt vett, jelenleg is az ország területén tartózkodó belaruszokat kérdezett a jelenlegi állapotokról. A belarusz helyzet bizonytalanságát jelzi, hogy egyik megszólalónk először nem volt hajlandó Messengeren a véleményét közölni, csak egy biztonságosabbnak tartott Telegram-csatornán üzent nekünk. 

Megkérdeztük tőlük, hogy mit gondolnak a nemrég lezajlott választásokról és hogy miként viszonyulnak a tüntetésekhez. Arra is kíváncsiak voltunk, hogyan végződik szerintük a tüntetéssorozat és hogy látják az ország jövőjét.

Négy olyan belarusz saját, szubjektív és őszinte nézőpontjait mutatjuk be, akiket éppen elértünk és mertek is nyilatkozni egy külföldi újságnak.

*

Okszana (31), testnevelő tanár, az utóbbi fél évben Moszkvában élt, a választásokra utazott vissza szülővárosába, Mologyecsnóba.

„A választások érzelmileg mindenkit megviseltek! Azokat, akik a jelenlegi kormány mellett szavaztak éppen annyira, mint akik ellene. Annak érdekében, hogy érthetővé tegyem a választások »tisztaságát«, csak egy példa: a mostani volt a harmadik választásom, és még mindig nem szerepelek a választási jegyzékben. Augusztus 9-én este ijesztő volt látni a szavazások eredményét... Az OMON (különleges belügyi erők) felsorakozott a szavazási pontokon,

A családommal nem is vállaltuk a rizikót, és otthonról követtük az eseményeket. (Fehéroroszországban a szavazási pontokon hirdetik ki elsőként az eredményeket.) Mindenki, aki Szvjatlana Cihanouszkajára szavazott, fehér szalagot viselt. Hosszú sorokban álltunk a szavazóhelyiségek előtt: rengetegen hordták a megbeszélt jelet. A választásokat követően, ugyancsak előre megszervezett módon, egy Telegram-csatornára több mint kétmillióan töltötték fel a lefényképezett szavazási űrlapot, saját adatokkal, sokan ráadásul nem is tudtak erről a lehetőségről. Azt gondolom, hogy ezekből a tényekből lehet következtetni Cihanouszkaja győzelmére.

Nálunk senki sem akar háborúzni, békés nép vagyunk, az emberek egyszerűen csak igazságot akarnak. Akárhányszor a városban sétáltam, sosem láttam agressziót a tüntetők részéről. Személy szerint mi nem veszünk részt a tüntetésekben a családommal, csak csöndben drukkolunk azoknak, akik plakátokkal vonulnak.

ehhez járul hozzá egyfajta nyomottság, ami az erők egyenlőtlenségéből fakad. Nehéz megmondani, hogy végződik ez az egész, mindenek előtt tisztességes választásokat szeretnénk. Amúgy kifejezetten sajnálatos, hogy Ukrajnához hasonlítanak minket. Itt semmi más nem zajlik, csak békés tüntetés, azt a pár provokátort pedig próbálják ignorálni a tüntetők. Most sztrájkol az ország, sokan nem mennek be dolgozni, az orvosok és az ápolónők élőláncokat vonnak a kórházak köré, virágokkal a kezükben.”

*

Ekaterina (29), egy nemzetközi IT-cég alkalmazottja, Minszkben él.

„A választásokat szerintem könyörtelenül elcsalták az ország egész területén. Ezt számos független megfigyelő rögzítette, akiket a járványhelyzetre hivatkozva még a szavazóhelyiségek területére sem engedtek be. Értsük jól: arra a járványhelyzetre hivatkoztak, aminek a létezését Lukasenka egészen addig tagadta, amíg maga is meg nem betegedett. A tüntetések egész egyszerűen azért robbantak ki, mert Lukasenka a szavazatok 80 százalékát magának követeli, miközben a valós támogatottsága jóval alacsonyabb. Augusztus 10-én és 11-én a férjemmel magunk is részt vettünk egy ilyen demonstráción, hátizsákot vittünk vízzel, gyógyszerekkel és meleg ruhával arra az esetre, ha nekünk, vagy bárki másnak segítségre lenne szüksége. Minden életkorú és státuszú emberrel találkoztunk, akiket csupán a közös bánat és a közös cél egyesít, mert

hogy ártatlanokat vernek meg és börtönöznek be. Egészen mostanáig (csütörtök éjjel) nem érezzük biztonságban magunkat, amikor például bevásárolni indulunk, ennek ellenére részt fogunk venni a következő békés tüntetéseken is, akár már reggel, vagy ebéd után (pénteken).

A tiltakozások szintet lépnek majd, szerintem elérkezett a sztrájkok ideje. Hatékony módszernek és nagy lehetőségnek tartom a rendszer megdöntésére, hogy a dolgozók – akikre az elnök mindig is annyira büszke volt – maguk mondják ki, hogy elég volt, nem engedelmeskednek tovább a rendszernek és megállítják ezt az ellenségeskedést. Még az egész életét egy kicsi faluban leélő nagymamám is úgy látja, hogy itt valami egészen szörnyű dolog zajlik és hogy ennek nem szabadna így történnie. Őszintén úgy gondolom, hogy csupán a kifejezetten szűk látókörű emberek szavaztak az elnökre. Az idősebb generációtól állandóan hallom, hogy mennyire elegük van Lukasenkából.” 

*

Roman (34), dizájner, Grodno nagyvárosában él.

„A választások nem voltak tiszták, ez teljesen nyilvánvaló: számos hivatalos dokumentumban túlbecsülték a résztvevők számát és a végeredmény kialakításakor olyan adatokat írtak a papírra, amelyekre a hivatalban álló elnök győzelméhez szükségük volt – erről maguk a választási bizottságok tagjai beszéltek. A független megfigyelők többségét nem engedték be a szavazóhelyiségekbe, többet közülük egyszerűen letartóztattak. Fontosnak tartom elmondani, hogy Cihanouszkaja nem politikus, nem mondanám, hogy valódi vezető, ő inkább a változások szimbóluma, talán magának a szimbólumnak köszönhetőek a hatalmas létszámú, folyamatos tüntetések is. A demonstrációk a népharagot fejezik ki:

Az összes tüntetés spontán, nem előre tervezett, de csak az idő mutatja meg, hogy alakul a sorsunk. Amit én látok, hogy a barátaim, a nép, az egyszerű emberek komolyan gondolják ezt az egészet.”

*

Vaszilij (46) patriótának vallja magát, nagyvállalatban dolgozik, Minszkben él.

„Semmilyen választásról nem beszélhetünk az országunkban 1995 óta, ez sem kivétel. A valódi kihívókat megölték, vagy kényszerítették őket, hogy elmeneküljenek, még a '90-es évek végén is. Amint felbukkan egy valamirevaló vezető, azonnal börtönbe kerül, de ezúttal még vezetők sem voltak. Csoda volt az is, hogy Cihanouszkaja bejelentkezett a férje helyett.

Egyszerűen mindenkinek annyira elege lett Lukasenkából, hogy Cihanouszkajához csatlakoztak, így protestáltak Lukasenka ellen. Természetesen megnyerte a választásokat, de a helyzet az, hogy a választási bizottságok egyetlen tagja sem volt semleges, nem engedték be a megfigyelőket, a szavazólapokat pedig megsemmisítették.

Egyszerű emberek vonultak az utcákra, fegyverek és erőszak nélkül, jómagam is, az összes barátommal együtt részt vettünk a tüntetéseken. Nem voltunk felkészülve arra, ami történt: célzott lövéseket adtak le a tömegre, gránátokat dobáltak, páncélautókkal törtek utat maguknak, vízágyút használtak. Minszkben 1944 óta nem lőttek emberekre. Közönséges járókelőket állítottak meg, ha feliratot láttak a pólójukon, vagy karkötőt a csuklójukon.

aztán ha nem tetszett nekik, amit láttak, akkor megverték őket gumibottal és lábbal rugdosták a szerencsétleneket, mindenki szeme láttára. Tízen mentek egyre. Nőket, gyerekeket, öregeket ütöttek meg. Néhány nap leforgása alatt 7000 embert vettek őrizetbe, akik aztán zsúfolt cellákban vártak a sorukra, negyven ember akkora szobákban, ahol hivatalosan csak négy számára volt hely.

Fehéroroszországban még a falvak idős lakossága is régóta Lukasenka ellen szavaz. Az apósom és az anyósom, mondhatom, hogy a világ végén élnek, a híres Białowieża-erdőben (az egykori európai őserdő legnagyobb megmaradt darabja), de még arrafelé sem nagyon szeretik az elnököt. Talán csak a régi szovjet katonák, a régi rendszer gyermekei szimpatizálnak vele, és a vidéki lakosság maximum harmada. De mindegy is. Nyerni fogunk! Éljen Fehéroroszország!”

Fotó: REUTERS/Vasily Fedosenko