Maffiaklánoktól a Rózsa nevéig – Ilyen ma az olasz irodalom

Lukácsi Margit italianista, műfordító, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Klasszikus és Újlatin Intézet Olasz Tanszékének megbízott vezetője.

***

Az olaszokat általában a könnyű életvitellel azonosítják, a pizzával, a dolce vitával, miközben az irodalmuk sok esetben kifejezetten komor. Gondolok itt a nem olyan távoli múltból Buzzati Tatárpusztájára, Moravia életművére vagy a maiak közül például Niccolò Ammanitire. Honnan ez a kontraszt?

Érdekes ezt a kérdést hallani, nekem még nem tűnt fel, hogy az olasz irodalom komorabb volna, mint más népek irodalma, elég, ha az általam közelebbről ismert orosz vagy akár a kortárs magyar irodalomra gondolok.

A komort úgy értem, hogy a sztereotípiákhoz képest.

Valóban, inkább azt látom, hogy a magyarok az olaszokról még mindig régen berögzült sztereotípiák mentén gondolkoznak, lásd:„dolce vita”. Ezeknek a sztereotípiáknak a többsége a két nép kölcsönös rokonszenvéből fakadóan valóban pozitív töltetű: a legújabb időkben főleg gasztronómiai élményekhez, tengerhez, nyaraláshoz kötődik. Régebben azért jóval több volt ebben a rokonszenvben a kulturális tartalom. Ez mára elhalványult, ugyanakkor azt tapasztalom, hogy a magyar fiatalokban is van igény és fogékonyság egy bizonyos „klasszikus” alapra, csak meg kell mutatni nekik. Legnagyobb csodálkozásomra például egyetemi hallgatóim kifejezetten kedvelik a kérdésben is említett Buzzati Tatárpusztáját, ezt a lassú olvasmányt, amelyben alig történik valami, kedvelik, mert megérzik, hogy nagyon modern, valójában rólunk szól: arról, hogy

ám ha már ott állunk az esemény kapujában, akkor sokszor nem tudunk vele mit kezdeni, mert késő.

A már említett Ammaniti vagy éppen Elena Ferrante művei – de említhetnénk akár Paolo Giordano Prímszámok magánya című sikerkönyvét – Magyarországon is eléggé népszerűvé váltak.

Ami Elena Ferrante műveit illeti, valóban rendkívüli jelenségről van szó, főként könyvpiaci, mennyiségi értelemben. Egy nagyon jól felépített kiadói marketing áll mögötte, amely nem kis részben a szerző személyét körülvevő titokzatosságra épít. Nagy támogatást jelent ebben a filmipar és a média, időnként hangzatos értékelésekkel, amelyek a szerzőt az utóbbi száz év legbefolyásosabb egyéniségeként emlegetik.

Ferrante pályakezdő két regényétől eltérően a legutóbbiakban inkább már arról van szó, hogy a közönség elvárásainak és ízlésének igyekszik megfelelni; attól tud viszonylag könnyen sikeres lenni, hogy bizonyos sztereotípiáknak enged, hiszen ezek ismerősek, tehát hatnak, ahelyett, hogy az irodalmi elbeszélés belső, független törvényeit követve alakítaná a maga közönségét. Az olasz irodalmi közélet egyébként a helyén kezeli a Ferrante-jelenséget, a hasonlóan népszerű, de valódi irodalomtörténeti súlyt jelentő Ammaniti- vagy Paolo Giordano-regénnyel nem sorolják azonos kategóriába. A Ferrante-jelenség legnagyobb hozadéka olasz szemmel, hogy az olaszok újra könyvet vettek a kezükbe, visszataláltak az olvasás élményéhez, ugyanis sokféle riasztó statisztika jelent meg náluk arról, hogy az olaszok olvasnak a legkevesebbet Európában.

Sokak szerint ő Elena Ferrante – de nem biztos

Az itáliai irodalom hagyományai évezredesek. Mennyire érzi magáénak egy kortárs olasz író Seneca, Boccaccio vagy Dante megfoghatatlanul távolinak tűnő világát?

Szerzője válogatja. Rendszerint minden író keresi a maga irodalmi felmenőit, szellemi apját-nagyapját, akikre elődeiként tekinthet, hiszen egyértelmű, hogy azok a szövegek, amelyeket klasszikusoknak szoktunk nevezni, mindannyiuk alapélményét jelentik. Feladat is számukra, hogy legalábbis a nagy triász, Dante, Petrarca, Boccaccio örökségével szembesüljenek. Dante minden olasz író és költő alapélménye, annak ellenére, hogy 13. századi nyelve olyannyira távoli, hogy a mai olvasó számára csak gazdag kommentárokkal együtt érthető, mégis kortárs: Roberto Benigni hatalmas közönséget vonzó Dante-előadásai például ma is elevenen tartják ezt a hagyományt. Másfelől most, a koronavírus-járvány idején

Ugyanezt nem tudom elmondani a latin szerzőkről. A klasszikus római irodalom azt az általános kulturális örökséget testesítik meg az olaszok számára, mint bármelyik európai szerző számára. Most már nem kötelező tantárgy az iskolákban a latin nyelv sem, csak az ún. klasszikus gimnáziumokban.

Miben különböznek a jelenkori olaszok a többi újlatin néptől, a spanyoloktól, a franciáktól?

Más az alaphelyzet, a történelmi-kulturális háttér, az irodalmi nyelv helyzete. Olaszország politikai értelemben véve is fiatal állam, nemrég ünnepelte létrejöttének 150. évfordulóját. Az egységes Olaszország megalakulása előtt, tehát egészen a 19 század utolsó harmadáig területén a Pápai Állam, a Habsburg Birodalom osztozott, a déli része spanyol uralom alatt volt, és ezen kívül is számos kisebb-nagyobb, különféle berendezkedésű városállam, hercegség, köztársaság létezett a félszigeten, melyeknek lakói mind más-más nyelvet beszéltek. Tehát nem létezett olyan, hogy egységes olasz nemzet, olasz nemzeti nyelv, olasz nemzeti kultúra. Ennek hatása máig érezhető, jelentős regionális különbségek vannak kultúrában, mentalitásban, és bár létezik egy közös irodalmi nyelv, ez valójában nem szerves fejlődés eredménye, hanem hosszú ideig tartó nyelvi-irodalmi viták során született megegyezés a toszkán nyelv irodalmi nyelvként való elfogadásáról. Magyarországon fogalmunk sincs a rendkívül gazdag itáliai dialektális irodalomról: nem nyelvjárásokról van szó, hanem dialektusokról, amelyek önálló újlatin nyelvek, melyeknek gazdag irodalma van.

Mégis, mitől lesz olasz egy olasz író?

Egyértelmű, hogy nem külsőségekben vagy a felszínen keresendő ez a sajátosság, nem olyan ez, hogy az olasz turistát külföldön fel lehet ismerni az öltözködéséről, pláne, ha csoportban vannak, mert akkor még hangosak is, hanem inkább azt mondanám, hogy egy igazán értékes olasz irodalmi alkotás nem függetleníthető a nyelvi megformáltságától, attól a rendkívüli gazdagságról, amit az irodalmi nyelvbe is beszűrődő regionális színezet, emocionális töltet ad. Persze nagyon leleményes fordítónak kell lenni ahhoz, hogy ebből a gazdagságból valamit érzékeltetni lehessen egy másik nyelven. Talán ez is az egyik oka annak, hogy – főleg mostanában – külföldre inkább a kevésbé eredeti, standardizált nyelvű művek jutnak el.

Ammaniti

Mennyire osztja meg csizmaország íróinak világát a politika? Megy az adok-kapok, mint nálunk?

Egészen a hetvenes évekig politika és kultúra nagyon erősen összefonódott, tehát ideológia és irodalom kapcsolata szoros volt. Elsősorban baloldali ideológiákra kell gondolni, hiszen annak ellenére, hogy a második világháború után Olaszországot hosszú időn át kereszténydemokrata többségű kormányok irányították, a PCI az egyik legerősebb kommunista párt volt Nyugat-Európában. Pasolini és Calvino az elkötelezett baloldali olasz értelmiség legjavát képviselték. Az ’56-os magyar forradalom nyomán keletkezett az első repedés az olasz baloldalon belül, amikor 101 neves olasz értelmiségi adott ki egy nyilatkozatot, és hagyta el az olasz kommunista pártot, köztük Calvino, mert Togliatti pártja nem ítélte el Magyarország szovjet megszállását. Elmondható tehát, hogy voltak olyan történelmi momentumok, amikor az olasz értelmiség közvetlenül is véleményt formált a politikáról, de sosem létezett olyan elvárás az olasz írókkal szemben, hogy közvetlenül is részt kellene venniük benne.

És manapság?

Az olaszok mögött nincs olyan 19. századi hagyomány, mint nálunk, hogy jeles íróink országgyűlési képviselők voltak. Olaszországban ma is a politika inkább a politikusok, üzletemberek dolga, nem jellemző, hogy az írók, értelmiségiek közvetlen politikai kötődése, esetleg barátsága Berlusconival, Salvinival, Contéval vagy Renzivel téma lenne a közéletben, az pedig

ne menjen el egy irodalmi fesztiválra, ne tegye be a lábát egy közintézménybe, mert ott egy másik szervezetbe tartozó írók is megfordulnak. Ebből a szempontból sokkal nagyobb az egymás iránti tolerancia, mint nálunk.

Az olasz társadalmat komoly problémák feszítik: az észak és dél közötti szakadék, a nagyjából két évtizedes gazdasági megtorpanás, a nagyarányú bevándorlás okozta új helyzet. Mennyire viseli magán a jelenkori irodalom ezeknek a jelenségeknek a nyomát?

Az ún. „meridionalizmus”, a déli kérdés történészek, gazdasági szakemberek, politikusok sokaságát foglalkoztatta, és a 20. században valóban kialakult az irodalomban is egy olyan tendencia, amelyet a déli irodalom kifejezéssel emlegetnek, ún. déli írókról beszélnek, akik vagy származásuk, vagy az általuk választott tematika miatt kerültek ebbe a kategóriába. A második világháború után, a neorealizmus idején, nagyjából a 60-as évekig volt ez egy nagyon erős tematikai vonulat az olasz irodalomban.

Mára ez a téma kimerült, a társadalmi problémák más szinteken jelentkeznek, a mai olasz irodalomban ezek a kérdések így már nincsenek jelen. A 60-as évektől a szicíliai Leonardo Sciascia regényeivel – ezek közül több magyarul is olvasható – megjelenik a délolasz irodalomban egy új vonulat, amely már nem a déli országrész gazdasági leszakadásának problémájáról szól. Sciascia az, aki elsőként ír nyíltan a szervezett bűnözés, a maffia jelenlétéről az olasz társadalomban, egy olyan témához nyúl, amely egészen addig nem létezett, még a közbeszéd szintjén is tabunak számított.

Új jelenség a nagyarányú bevándorlás, amelynek első nagy hullámát a Brindisi kikötőjébe érkező albán bevándorlók jelentették a 90-es években, ugyanekkor a balkáni háborúk elől menekülő délszláv népek, valamint a kelet-európai vendégmunkások tömeges érkezése; ami most zajlik, az egy sokadik hullám, és mindez egy sajátos helyzetet eredményezett: azok a délolasz területek, amelyekről a 19. század végétől kezdve milliók vándoroltak el északra vagy a tengerentúlra, mára elsőként szembesül az országban az Afrika felől érkezők tömegével, és ez hatalmas terhet ró erre a térségre. A bevándorlás magával hozott egy olyan jelenséget, amely megint csak a nyelvet érinti: a bevándorlók nyelve a helyi regionális nyelvekre is hat, sőt, az olaszországi újlatin nyelvek (dialektusok) irodalma mellett megjelent már a bevándorló szerzők által olaszul írt irodalom is.

Giordano

A maffia tehát masszívan jelen van az olasz irodalomban, mint téma. Mit kell tudnunk erről?

A tényfeltárás, az igazságkeresés, az oknyomozó riport az előbb említett Scisciától indul, és mára ennek a kortárs olasz prózában számtalan műfaji változata létezik az egyszerű krimitől a maffia-jelenséget feldolgozó dokumentumirodalmon át a Cosa Nostra működését feltáró regényekig, film-forgatókönyvekig. Az utóbbi egy-két évtized jelensége ebben a műfajban, hogy az írók nem ún. „professzionális” írók, hanem hétköznapi foglalkozásukat tekintve vizsgálóbírók, ügyészek, bírósági emberek, esetleg oknyomozó újságírók. De Cataldo is ügyész, miképpen Gianrico Carofiglio is, a Bariban élő író, demokrata párti politikus, civilben bíró, aki az ún. „thriller legale” a bírósági thriller műfaját teremtette meg az olasz irodalomban, klasszikus mintákon, a főhős, Guerrieri nyomozó alakja köré szervezve a történeteket.

Roberto Savianót a nápolyi maffiáról szóló, Gomorra című regényének megjelenése után (2006) rendőri őrizet alá kellett helyezni.

A Saviano által képviselt, óriási médiafigyelemmel kísért jelenség a „non fiction novel” – ahogy maga a szerző definiálta első regényét, a Gomorrát. Saviano igazi műfaja nem is a regény – hanem inkább a riport, a nyilatkozat, és főként maga a Saviano-jelenség ébrentartása. Azt, hogy rendőri őrizetet biztosítanak számára, nem úgy kell elképzelni, hogy ki sem lép az otthonából, ő folyamatosan jelen van a közéletben, utazik, megjelenik, volt, hogy ő maga nyilatkozott úgy, hogy mozgásában korlátozzák a védelemmel, máskor meg ő kérte az őrzött állapot meghosszabbítását – sokan azt is felvetették már, hogy ez is a szerep része. Nem tudjuk. Megítélése szélsőségek között mozog, mint a jelenség maga: sokan támadták, perbe fogták plágiumért, hitelrontásért, a palesztinok jogait védők számonkérték rajta Izraelt dicsérő nyilatkozatait. Nagyon összetett jelenségről van szó, de az bizonyos, hogy Saviano egészen radikális módon nyúlt hozzá a szervezett bűnözés témájához: ami talán a legfontosabb, hogy nem rendőrségi ügyre redukálja azt, hanem rendszerszintű, az egész olasz társadalmat átszövő és az egész demokráciát veszélyeztető problémaként kezeli. Ebben őt Sciascia megelőzte, de akkor még nem állt rendelkezésre a tömegmédia mint befolyásoló hatalom.

Mennyire általános az írók megfenyegetése, ha a forró pitéhez nyúlnak?

Nem általános. Nem hallottam róla, hogy írót megfenyegetett volna a maffia, legalábbis hír nem lett belőle.

Amúgy meg csendben üzenget, nem érdeke, hogy beszéljenek róla. A 90-es évekig kifejezetten egymással voltak elfoglalva a maffiaklánok, csak amikor elkezdődtek a nagy maffiaperek az első pentitók (rendőrséggel együttműködő maffiózók) vallomásai alapján, akkor lettek új célpontok a vizsgálóbírók, ügyészek, oknyomozó újságírók. Sokan most is úgy gondolják, hogy a Saviano-jelenségnek a része a rendőri védelem alá helyezés.

Saviano

Ajánljon még kortárs olaszokat az olvasóinknak, akiket egyszerűen nem lehet kihagyni, és akik magyarul is hozzáférhetőek!

Alapozásképpen néhány 20. századi klasszikus ajánlanék: a már említett Tatárpusztát Buzzatitól, aki egyben a meseszerű, mágikus-fantasztikus vonulat korai képviselője, aztán a mese nyomvonalán haladva Calvino Eleink című trilógiáját, amelynek mindhárom része a modern ember egy-egy tipikus léthelyzetét mutatja meg a filozofikus mese műfajában. Bár mindhárom történet komoly dolgokról szól, de nem komoran: sok-sok iróniával, kifejezetten szórakoztatóan. Ezek után folytathatjuk a posztmodernnel, senki ne elégedjen meg azzal, hogy filmen látta A rózsa nevét, olvassa el Umberto Eco regényét, egészen más, gazdagabb élményben lesz része. Antonio Tabucchinak is olvasható néhány műve magyarul, az ő életművének fontos eleme a titkok és rébuszok megfejtésének vágya, ami örökre vágy marad, mert a megoldást kisebb-nagyobb félreértések, fonák helyzetek akadályozzák. Egy 17. századi boszorkánypert dolgoz fel Sebastiano Vassalli A látomás című, gyönyörű nyelven megírt regénye.

A fiatalabb szerzők közül a már említett Niccolò Ammanitit javaslom, főként az első regényeit, Ahogy Isten parancsolja, Magammal viszlek, illetve Paolo Giordanótól A prímszámok magánya, Az emberi test című műveket, Giorgio Vastától A megfogható időt, bár ez tényleg komor történet, de egészen eredeti nyelvi-írói világ. Alessandro Mari nagyregényben meséli el az olasz egység történetét a Nagyon is emberi remény című művében négy fiatal egymással párhuzamosan futó, végül egy közös pontban találkozó sorsán keresztül, miközben az elbeszélés játék a 19. századi történelmi regény műfajával, kémtörténet, szerelmi-erotikus regény, fejlődésregény, s miközben nemcsak a milánói forradalmat követjük nyomon benne, a fényképezés történetét és a 19. század végi „kócosok”, a milánói bohémek világát is megismerjük a regionális nyelvek sokaságával való játék közben. Még néhány név az utóbbi évek irodalmából, akiktől legalább egy-egy regény megjelent magyarul is: Andrea De Carlo, Aldo Nove, Domenico Starnone vagy éppen Giuseppe Lupo.

Mari

Dolgozik jelenleg kortárs író regényén? Ha igen, mondjon róla pár szót!

Giorgio Pressburger magyar származású olasz író utolsó művét fordítom most, a címe egyben a főhős neve: Don Ponzio Capodoglio. A közel ötszáz oldalas mű számomra igazi csemege, mert nyelvi megformáltságát tekintve rendkívül nehéz, ugyanakkor szórakoztató szöveg. A Don Quijote parafrázisa, melyben az Erdélyben született, szász származású hősünket, Don Ponziót a Ceauşescu-rendszer a többi szásszal együtt darabra eladja kemény valutáért Németországnak, így hát ő is elindul az őshaza felé, és nem hagyja nyugodni az a mániája, hogy mindenáron meg akarja ismerni a származását, ki ő, kiktől származik, hová is tartozik. Ez a könyv a Noran Libro kiadónál jelenik meg az év végén, legkésőbb a jövő év elején, munkabírás és ihlet függvénye.