Könyvében Jeremy D. Bailey politológus az amerikai elnöki intézményről ad áttekintést, állításait politikatörténeti példákkal alátámasztva. Bailey különös figyelmet szentel annak a problémakörnek, amelyet az okoz, hogy az elnök a törvényhozó és a végrehajtó hatalmi ág határterületén helyezkedik el.
Az amerikai elnöki intézménnyel kapcsolatban időről időre felmerül a kérdés, hogy
az elnök valójában az amerikai nemzet egészét képviseli-e, vagy csak a győztes párt szavazóit?
Az elnöki képviselet megítélése kapcsán a politikatudomány megosztott, az azonban a legutóbbi 20 év politikai fejleményeiből világosan látszik, hogy a modern választási mechanizmus számos olyan rendszerhibát rejt magában, amely antidemokratikus tendenciáknak szolgáltathat alapot.
Az amerikai elnöki intézménnyel kapcsolatos közvélekedés az, hogy az elnök a teljes amerikai nemzetet képviseli. Ennek kapcsán két dolgot érdemes megjegyezni: egyrészt az elnökök a kongresszusi képviselőktől valóban eltérő képviseleti felhatalmazással rendelkeznek (elnökök egészen a kezdetektől azt állítják, hogy ők élvezik a teljes nemzet bizalmát, míg például a kongresszusi képviselők csak az egyes államokét).
Másrészt az elnöki intézmény a klasszikus végrehajtó hatalmi jogosultságoknál szélesebb tartalommal bír. Ez a tény okozza az elnöki pozíció válságát: a felvilágosodás államelméleti gondolkodói – például John Locke – eredetileg a hatalmi ágak szétválasztását tűzték ki célként.
Jeremy D. Bailey: The Idea of Presidential Representation – An Intellectual and Political History. University Press of Kansas. 2019. július 23.
Az a helyzet, miszerint az amerikai elnök a végrehajtó és a törvényhozó hatalom határterületén helyezkedik el, annak kapcsán áll elő, hogy az amerikai alkotmánynak az elnökkel foglakozó cikke – annak ellenére, hogy egyértelműen a végrehajtó hatalom körébe utalja az intézményt – a választási rendszert is itt szabályozza. Mivel így az elnök voltaképpen népszuverenitási tényező, az intézmény jogalkotóként is legitim közjogi aktorként értelmezhető.
Az elnöki intézmény határterületi értelmezése adódhat az alkotmány félreértelmezéséből, a végrehajtó hatalom sajátosságaiból, de a föderális állami struktúrából is. Ezek közül a végrehajtó hatalom sajátosságai külön is kihangsúlyozandók. Ennek kapcsán két álláspont rivalizál egymással: a jogi és a politikai.
A jogi álláspont a törvény előtti egyenlőség ideáján, és a jogállami stabilitáson alapul. A politikai álláspont ezzel szemben a többségi demokrácia logikájára és a hatékony, folyamatos fejlődésre épül. A könyvből kiderül, hogy a két álláspontot a 18. században eredetileg a föderalisták és a republikánusok testesítették meg: a föderalisták inkább a jogi, a republikánusok pedig a politikai állásponttal azonosultak. Bailey szerint két párt közötti versengés ennek megfelelően részben az elnöki intézményről folytatott diskurzusként is felfogható.
Annak kapcsán, hogy az elnök valójában az egész nemzetet, vagy csak egy részét képviseli-e, a politikatudomány is megosztott. Egyes nézetek szerint az elnök a négyéves ciklusa alatt pártpolitikát folytat, csakúgy, mint a kongresszusi képviselők.
Szakpolitikai intézkedései ennek megfelelően végső soron azt a célt szolgálják, hogy a ciklus végén újraválasszák őt, vagy a politikai közösségének egy másik tagját, ennek megfelelően levonható az a következtetés is, hogy
az elnök a teljes amerikai közösség rovására kivételez azokkal, akiktől szavazatot vár a következő választások alkalmával.
Ezzel ellentétes álláspont, miszerint az elnöki intézmény feladata az, hogy kiigazítsa a kongresszus jogalkotási anomáliáit, amelyek főleg akkor ütköznek ki, amikor a kongresszus politikailag megosztottá, döntésképtelenné válik azokban az ügyekben, amelyeket az elnököt adó politikai közösség presztízskérdésnek tart. Az elnöki intézménnyel kapcsolatos alkotmányos elvárás eredetileg is az – és az elnök nemzetegyesítő funkcióját vallók érvelésének alapja is ez –, hogy felülemelkedjen a pártpolitikán, és döntést hozzon olyan kérdésekben, amelyek eldöntése a pártok csatározása miatt egyébként körülményes vagy lehetetlen lenne, így képviselve a nemzet egészét.
Az elnök alkotmányos funkciója tehát eredetileg az lenne, hogy a közjót szolgálja.
A népképviselet hatékonyságával kapcsolatos vita egyébként évszázadok óta foglalkoztatja a politikatudományt. Ennek kapcsán – legalábbis Rousseau-ig visszamenőleg – létezik az az érv, miszerint a nép teljes körű, minden igényt kielégítő képviselete politikailag lehetetlen, főleg az egyszemélyi vezető számára (ennek valószínűsége legfeljebb a közvetlen népszavazás alkalmával merülhet fel, de rendszerint leginkább a demagógia szintjén marad).
Bailey szerint az amerikai elnöki intézmény népképviseleti legitimitása az elektori rendszeren keresztül is megkérdőjelezhető: 2016-ban a republikánusok anélkül nyertek, hogy a nép közvetlen támogatását élvezték volna. Ekkor ugyanis – élve a rendszer adta lehetőséggel – több elektor is „félreszavazott”, vagyis a demokrata közösség elektorai közül többen is a republikánus Donald Trumpot támogatták. Az eset kapcsán
felmerült az egész elektori kollégiumi rendszer felszámolása is
, s csak azért nem indult érdemi diskurzus erről, mert a republikánusok élveztek többséget minden döntéshozó testületben.
Az elnökválasztás módját az amerikai alkotmány tizenkettedik módosítása szabályozza a 19. század eleje óta. Az így módosított elektori rendszerrel kapcsolatos legfőbb jogállami kritika az, hogy az amerikai elnökválasztás ezáltal nem a demokrácia elvei szerint működik: tehát nem az lesz az elnök, akit a legtöbb szavazó választana, hanem akire a legtöbb elektor szavaz.
Csakhogy az amerikai államok népességüktől függően különböző számú elektort delegálnak, így a rendszernek köszönhetően mindig is lesz 10-15 olyan állam, amelyekre a kampány kiemelt figyelmet fordít. Ez pedig azt eredményezi, hogy ezek az államok a ciklus alatt is előnyös helyzetbe kerülnek a többihez képest. Mivel tehát az elnököt megválasztó elektori szavazatok államonként számítanak,
az elnököt jelölő pártok abban érdekeltek, hogy jelöltjük a kampány fókuszába került egyes államok, s nem pedig a teljes nemzet támogatását élvezze.
A könyvből kiderül, hogy nemcsak az elektori kollégium megítélése ellentmondásos az amerikai választási rendszerben; a nem választott „szuperdelegáltak” viselkedése szintén olyan tárgykör, amelynek kapcsán időről időre felmerül a választási rendszer újragondolása (többszörös legitimitási problémát vethet fel ugyanis az, ha a Demokrata Párt olyan elnököt ad, akit jelöltként a szuperdelegáltak csekély, vagy vitatható választói támogatottsága ellenére segítettek hatalomra).
A szuperdelegáltak intézménye az 1980-as években jött létre. Az eredeti – Demokrata – elképzelés szerint a szuperdelegáltak testesítették meg a pártelitet, akik a párt fő irányvonalait határozzák meg (a szuperdelegáltak a Demokrata Párt korábbi elnökei, kormányzói, szenátorai, stb.; a párton belül függetlenek, saját belátásuk szerint dönthetik el, hogy kit támogatnak a kampány során).
A legfontosabb aggály ezzel kapcsolatban az, hogy a szuperdelegáltak intézménye antidemokratikussá teszi a jelölési folyamatot, s hogy a testület elitista megfontolásból jött létre.
Még a Demokrata Párton belül is megoszlanak a vélemények a szuperdelegáltak valós szerepéről.
Egyes vélemények szerint a szuperdelegáltak feladata, hogy támogassák az egyébként legnagyobb választói támogatottsággal bíró jelöltet, míg mások szerint nekik kell eldönteniük, hogy ki az igazán versenyképes induló.
***
A cikk a Pallas Athéné Domeus Educationis Alapítvány támogatásával valósult meg.
A „konvergencia-programként” elhíresült dokumentum az élet minden területére kiterjedne. A Nézőpont Intézet azt is kimutatta, hány emberre lennének hatással a Tisza megszorításai.
Pedig csak egy kézenfekvő kérdést tettek fel neki.
A Tisza Világ applikáció gerjesztette botrány egész magas szintekre ért el.
Aba-Horváth István a Tisza-vezér azon kijelentésére, hogy videó készült volna a találkozójukról, azt felelte, „annyira nem sztár Magyar Péter, hogy videó készítésével kínozzuk magunkat”.
A képmutató Mark Carney meghirdette az USA-tól független, középhatalmi kanadai politikát, de biztos, ami biztos, a saját pénzét inkább Amerikában tartja.
A Tisza Párt elnöke többször hencegett bírósági kapcsolataival, nem véletlen, hogy az elmúlt időszakban több kedvező ítélet is született a párt javára.
Rumen Radev a lemondás bejelentése után szinte azonnal a visszatéréséről kezdett beszélni.
Az sem lehet kérdéses többé, hogy a Tisza kormány beállna-e Ukrajna EU-csatlakozása mögé.
Hátborzongató tervvel álltak elő a füstös szobákban.
